Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886 (12. évfolyam, 7-52. szám)
1886-09-26 / 39. szám
hatósággal, hogy a népkonyha fölállítási költségeihez 200 írttal hozzájárul s ezen összeget nyomban folyóvá is tette. Nagyon kívánatos, hogy ezen áldásos intézmény létre jöhessen, mert ez oly jótétemény lesz városunk szegényeire, hogy az szavakban ki sem fejezhető. Meg vagyok győződve, hogy úgy jótékony intézeteink, mint egyes nagylelkű emberbarátok sietni fognak ezen humánus intézmény oltárára meghozni áldozataikat. Jelenleg, midőn a kolera nálunk is kezd pusztítani, kétszeresen fontos az, hogy a szegények tisztességes táplálásáról gondoskodva legyen. A szegényház létesítése, nézetem szerint, most még bajosan lesz kivihető, hanem azt igenis megteheti a város, hogy a szegények heti segélyezésére fordított évi hatezer forintot a népkonyha fentartására adományozza, a mely összeggel annak egész éven át való állandó fenntartását lehetővé teszi. És ezzel nemcsak 100—200 szegény nyomorát fogja enyhíteni, hanem két-három- szor annyi szegényt egész éven át tisztességes és a mi fő: egészséges táplálékban részesít. Lehetetlen tehát elismeréssel nem adóznom első sorban a nemes lelkű indítványozó Pillicz Benő dr. urnák, ki melegen érző szive sugallatát követve, szegényeink nyomorának enyhítése iránt oly melegen érdeklődik; másodsorban városunk közegészségügyi bizottságának, mely az indítványt egyhangúlag magáévá tette; a vörös-kereszt-egyletnek, mely első volt azok között, kik a népkonyha létesítésének költségeihez járulnak. De legnagyobb elismerés fogja illetni azokat, kik az igét megtestesítik. Föl tehát a munkára, a felebaráti szeretet és humanitás zászlójával kezünkben ! Mily édes lesz majd jutalmunk azon tudatban, hogy nem lesz városunkban egyetlen éhező. Kell-e ennél szebb jutalom? És nem méltó-e ez arra, hogy érette egyesült erővel munkálkodjunk? Adja a Mindenható, hogy ezen nemes eszme lelkes pártfogókra, fáradhatatlan munkásokra' találjon ! Utoljára hagytuk a legfontosabbat, hogy ezen magasztos eszme kivitelére városunk jótékony nőegyletének lelkes tagjait az éhezők nevében fölkérjük, mert a mi melegen érző szívvel megáldott nőinktől várhatjuk első sorban a népkonyha létesítésének megvalósulását. Cato. Vigyázz! A mi derék honvédeinb, midőn e vezényszót hallják, a legíeszesebb katonai positurába helyezkednek és lesik a továbbiakat. .. Mi orvosok is akkor, midőn a birhedt ázsiai ellenség — a kolera — országunk határait a leggonoszabb szándékkal átlépi, úgy vagyunk, mint a honvédek, midőn a „Vigyázz* s7-ő hangzik el. — Ha már a tudománynak ez idő szerint még nem sikerült kifürkészni, mi módon lehet az ily rút vendéget távol tartani, mi mindenesetre a leghelyesebb volna, — legalább küzdjünk ellene gatott mindkettő. Az is, ez is a kárhozatba visz. A kérdés csak az volt: melyik temet el mélyebben? Az-e ? Ez-e ? ... A keringő bűbájos zenéje felhangzott ideben, s vad örömök riadása verte át a futó szél süvöltését . . . Azt feleltem rá magamnak: „Ez/“. . . Megnyomtam a a kilincset, s két perez múlva szemközt álltam egy tipegő, rán- ezos arczú lélekvásárlóval... el voltam temetve . . . Egyszerű történet . . . Megfogtam reszkető kezeit s öntudatlan szánalommal kérdeztem tőle: — Mikor volt az a nap 1 — Tegnap! . . . — Csak!? . . . Lehetetlen volt, hogy el ne árulta volna hangom reszketése az örömöt, midőn akaratlanul felkiáltottam szavaira: „Csak?!* Megértette. Kérdőleg emelte rám csodálatos fényű szép szemeit. Beletekintettem, tiszta volt. Fényének ragyogását nem törte még meg a bűn s pillái alól áttört szivének ártatlan tisztasága. Miért örültem? ... Mi közöm nekem e nő utamba vetett, szomorú sorsához ? Mi az a mi engem érdekelt ? . . . Csodálatos gondolat fogamzott meg bennem. Nem tudom nevét. Talán szánalom volt, melyet a szegény, kinzott lelkű gyermek sorsa ébresztett bennem. Talán más. Csak azt éreztem, hogy szivemre áldásos béke száll . . . Mosolyogtam. Éreztem, hogy jót akarok. Egészen közel ültem hozzá s ujjaim közé fogtam parányi kezét. Nem látott senki bennünket. Egészen közel' hajoltam hozzá és susogtam: — Akar-e ön innen szabadúlni, Irén? A leány szemei tágra nyíltak s hangtalan ajka azt látszott kérdeni: „Hogyan?“ — Meg akarom önt menteni szörnyű helyzetéből, Irén. Az elkárhozástól. A bűn csak csáférfiasan ügy, a hogy a gyógytudománynak akár elégséges, akár elégtelen volta azt manapság megengedi, Nem akarjuk ok nélkül és túlságosan felzavarni a köznyugalmat ; nincs szándékunkban üres szólamokkal a közfigyelmet magunkra vonni, s nem, vágyunk olcsó dicséretre. S ha mégis, szokásunk ellenére, tollhoz nyúltunk, hogy e pár sort megírjuk : ezt azon meggyőződésből teszszük, hogy a jövő esélyei ellen irányult előrelátó gondoskodásra, a netalán szükségessé válható önvédelemre híván fel a közönségét, ennek czéltudatos eljárását némi- kép elősegítsük. Még nem vagyunk benn a veszély örvényében ; meglehet, hogy meg is óv a Gondviselés nagyobb katasztrófától, de hát oda már eljutottunk, a hol a gondtalan kedélyesség megszűnik. Mi tűrés-tagadás: a cholera-asiatica, vándorújában a nyugaton át, nekünk is megteszi a visitte-jét, s mi, akarva nem akarva, az őt illető tiszteletben fogjuk részesíteni és, a mennyire csak lehetséges, úgy kedveskedni neki, hogy mihamarabb odább vigye irháját. De mit kelljen tenni, hogy így legyen ? Tudjuk mindennapi tapasztalásból, hogy né- püuk kevésbé művelt osztályai könnyen szokták venni az egyéni jólétökre irányult törekvéseket. Életmódjuk a szükség és kényszer által is csak hátrányára befolyásoltatik. Könnyelmű voltuk, egykedvűségük és igen sokszor boldogtalan fatalismusuk is oka fogyatkozásaiknak és szenvedéseiknek. Az öntudatos társadalom pedig részint humánus érzelmei folytán, részint azon idokolt tudatból indulva ki, hogy az alsóbb rétegek nyomora, kivált midőn ragályos kórok dúlnak, csakhamar általános bajjá nőheti ki magát, mely azután alig győzhető le a legnagyobb áldozatok árán is: a szép cselekedeteket kötelességének ismeri, és elkövet mindent, hogy az ügyefogyott, tehetetlen népet helyes irányba terelvén, a bajt erről és közvetve magáról is elhárítsa Szép és örvendetes ez és dicséretére válik a magasabb erkölcsi niveaun álló, művelt társadalom nak. A vezérszerepet ő viszi, a felelősség is kell, hogy az övé legyen. Ámde ott, hol erélyes és nemcsak be- de átható intézkedések szükségeltetnek ; ott, hol a közjóra fordított törekvés csak úgy lehet kielégítő és eredményes, ha minden mellékérdekek és tekintetek mellőzésével törtéuik az óvó eljárás: ott, uraim, a legnagyobb szigor lép jogába; ott a dédelgetés megszűnt; ott czirógatni és kényeskedve békéltetni nem szabad. A józan megfontolás ezéiszerü eszközökhöz nyúl és ezekkel ott fogja meg a bajt, a hol leghatályosabb. Ezek előre bocsátása után a „Vigyázz!* szó nemcsak az orvosokat illetheti jelenben, hanem mindazon társadalmi tényezőkhöz van intézve, melyek a közéletben mérvadók és befolyásosak. Jó lég, jó viz, tiszta lakás, elégséges táplálkozás mindmegannyi nélkülözhetetlen kelléke if egészségnek. A hol ezeket meglehet adni a népnek, ott a bajtól nem igen kell félni. Jöhet ez, de nagymérvű púsztítást egészségben és életben aligha fog tenni. Az anyagi áldozatok pődig, melyekbe az ily kellékek megteremtése kerül, nem tekinthetők hiábavalóknak. Bár lehetne ez irányban a kisebb községekben is megtenni a szükségeseket! Csakhogy itt kisebb is a veszély. Kormány és társadalom feladatát az óvóintézkedések képezik. De meg van az egyeseknek és a családfőknek is a magok kötelessége. Mindenki óvja meg, mennyire lehető, a maga és az övéi egészségét. És ez nem is oly nehéz feladat. Igaz, hogy nem egy hamar lehet bárkinek is teljes el- zárkózottságbau maradni, míg a veszély megszűnt; nem képes az ember, hivatásbeli teendőit ott hagyva, pusztán kedves énje megóvása végett az élet számtalan kisebb-nagyobb fontosságú kívánalmáról lemondani és remete módon mindenkitől visszavonulni. De ez nem is szükséges, sőt káros is volna. — A mit a tudomány és józan ész az egyesektől kíván, az nem sok. Csak meg kell tenni és nem tétovázni. Következetesen mindvégig a fontos czélra való tekintetből meg kell cselekedni a következőket: Tisztaságot tartani személyben, bítja önt, de nem verte le. Lelke még tiszta. Látom, hogy az. A bűn tekintete nem ez a nyugodt, tiszta pillantás, mint az öné. Abból pokol néz ki és nyughatatlanság, az önéből béke és nyugalom. El akarom önt vonni az örvény szélétől. Akarja-e? . . . Nem látszott érteni. Felém fordított, halvány, néma arcza ezt kérdé tőlem: „Mit akarsz te énvelem tenni ? Hogyan akarsz te engem megszabadítani innen ? A pokolból, hova eladtam magamat egészen? Van-e kéz, mely képes megnyitni a kárhozat becsapódó ajtaját fölöttem? Ember, a ki vissza tud rántani az örvénytől ? Vissza tudod-e te adni lelkemnek nyugalmát, szerelmemet? Mit akarsz te énvelem ?* — Legyen ön az enyém, Irén 1 — Akarja, hogy kedvese legyek ? . . . Úgy éreztem, hogy kezeim görcsösen szóróinak össze egy pillanatra. A sértett büszkeség akaratlan mozdulata volt. — Azt akarom, hogy nőm legyen! — Neje ?! — Nem akarom önt ámítani, Irén. Nem szeretem önt. Csupán merő szánalom az, melyet ön irányában érzek, elkinzott lelkét szánom és viharos sors által megtiport szivét. De szeretni fogom önt! Csodálatos részvétem sejteti velem, hogy szeretni fogom. Akar-e ön nőm lenni ? . . . Újra megjelent arczán az a csodálatos ragyogás. Láttam előgördtílni szemeiből két nagy köny- cseppet. Reszkető kezeit az enyéimre fektette s elfojtott, rebegő hangon válaszolta : — Köszönöm 1 . . . — Elfogadja? Szomorú lemondás hangján válaszolta: — Nem 1 . . . — Irén ! 1 Nem akarom önt megcsalni. Nem tudnám lakásban és a ház körül; mérsékletesen élni étellel, itallal és egyáltalán józánou élni; a munka és szüuet közötti rendes viszonyt megtartani; oly helyeket kerülni, hol az emberek össze vannak zsúfolva; egészségében netalán észrevett legkisebb zavaroknál pedig orvosi tanácsért folyamodni. — Ez körülbelül elég. De ha még ennél is többet kivánna valaki tenni, kivált midőn a veszély csakugyan nagy, kövesse a Koch tanár és mások által ajáulott következő prophylacticus eljárást: Vegyen finom tiszta sósavat a gyógytárban egy pár krajezdrért; ebből tegyen egy pohár jól felforralt vízbe annyi cseppet, a mennyi elég, hogy a viz savanykás izü legyen. Hogy jobb legyen ez ital ize, tehet bele még egy kis ezukrot is. E vízből többször napjában igyék pár kortyot. Hév ehet még napjában kétszer 1—1 adag Chinint is, de csak 5 centigrammot egyszerre. Italul pedig forralt, hűs vizet kis borral vagy eczettel. Mir. Stadler Károly, urad. és körorvos. Fenyvessy Ferencz orsz. képviselőnek beszámoló beszéde. Fenyvessy Ferencz, az ugodi vál. kerület orsz. képviselője, mint minden évben az 1881. évtől, mióta a kerületet képviseli, meglátogatta az idén is választóit. Beszámoló beszédje elején utalt a képviselőnek a néppel való érintkezés fontossága és czéljára. Mé.g a mágnes is akkor erős, ha vassal érintkezik. Éppen e szempontból is nem felel meg az öt éves mandátum, mit a múlt évi országgyűlés létesített, a helyes felfogásnak. A mérsékelt ellenzék által kívánt alkotmányos garanczidk nélkül az öt éves mandátum, bár ezt szóló is bevette volt programmjába, egyenesen káros batásu. Parlamenti reform okvetlenül szükséges volna, s ezt mindjárt azzal kezdené, minek magában a parlamentben is egyik beszédében nyíltan kifejezést adott, hogy leszállítaná a képviselők számát. Egy tekintet a többi európai államokra meggyőzhet mindenkit ez állítás igazságáról. Ugyané beszédében kívánta szóló és kívánja ma is a szellemi czenzus behozatalát, a mai választó kerületek helyett a községenkénti választást. Az új közigazgatási törvényeket nem szavazta meg, mert nem tartotta és nem tartja igazi reformnak. Nem karolta fel a kormány e kérdésben a közigazgatás korszerű átalakítását a maga teljességében. Az állami egység eszméjének a politikai szabadság és az önkormányzati élet sérelme nélkül, miként a törvényhozásban és a bírói hatalom gyakorlatában, úgy a közigazgatásban is életerősen kellene nyilvánulnia. A közigazgatás tisztviselőinek az államtól kellene nyerni megbízásukat a kétes értékű mai rendszer helyett, melynél köz- igazgatásunk nem fejezi ki az állam fenségét, sem az állami akarat pártatlanságát. Ez állapot, a mily szégyenitö és terhes a tisztviselőre, oly annyira nem helyeselhető a haza polgáraira nézve. Sajnálattal említi fel, hogy ismét el lett mulasztva a jó alkalom : megalkotni a magyar közigazgatás helyes feltételeit, behozni a közigazgatás rég sóvárgott igaz reformját. Államháztartásunk sem mutat kedvező képet. A 22 milliós póthitel ténye elveszi a közjogi alapon álló ellenzékre ráfogott túlzás, sötétlátás vádját. Fájdalom, nem túlzott a kép, mely sötétet mutat. Az egyensúly helyreállítását a mai kormányzattal elérnünk nem lehet. A közterhek minden fajtája fel van már csigázva, s az adót emelni a nemzeti tőkevagyon megtámadása nélkül teljesen lehetetlen! Az államélet minden ágában a legszigorúbb takarékosságot kell érvényesíteni, mely ne menjen ugyan a koplalásig, de ne is engedjen meg semmiféle nélkülözhető kiadást. Pedig a mely ország 15—20 milliós országházat épít, a mely sok felesleges hivatalokat kreál, a mely miniszteri nyugdíjakat hoz be, — ott a takarékosság erényét nem ismerik. Ez utóbbit szintén nem szavazta meg a szóló, mert azt tartotta, hogy eltekintve az ország kedvezőtlen pénzügyi helyzetétől, minden ember, ki egyszer miniszterré felvihette, bármily szegény ember is volt, az arabiczió nemes tüzén kívül a önt szeretni soha. Az én szivem meghalt s nem fog föltámadni többé Nem akarom tépett életemet összekötni az önével. Az én utam a bűn és sorsom a kárhozat. Veszni akarok! Elkárhozni! Hagyjon el engem! — Irén! Irén! . . . — — — Barna külsejű, magas férfi közeledett felénk. Fekete szemeiből kisugárzott a féktelen szenvedély tüze. Arczán pirosság ült, mely halvány homlokával látható ellentétet képezett. Leült a leány mellé és susogó bizalmassággal kérdé tőle: — Még mindig makacskodol, kicsikém ? Összeborzadtam e látványra. Irén odasimult melléje s vállaira tette kezét. — Nem! Hozass pezsgőt, bort. Mulatni akarok ! A zene szóljon! Éljen a táncz ! Szilajjá vált arczán kigyult a tűz s vad láng égett szemeiben. — Mit tesz ön ? . . . Irén! — Távozzék innen! . . . Kérem távozzék. Nem fogom elfeledni soha, hogy ön nemes férfi! .. Nem, soha 1 . . . Hagyjon el engem ! . . . Nekem vesznem kell . . . Veszni akarok 1 . . . Gázt az életet csak ez tudja eltemetni szivemben .... Távozzék! . . . A kétségbeesés végső erőlködésével kiáltottam még egyszer : — Irén ! 8zeretem önt! Késő volt. A férfi viszatért, kezébe tartva két palaczk pezsgőt, melyeknek tetejét reszkető kezekkel ütötte le A habzó ital szétfolyt a térítőn. Emésztő láng lobogott a férfi arczán s a győzelem vad diadala . . . — Úgy! . . . Tölts a pohárba! Éljen a bor, a szerelem! Riadjon a zene, pezsegjen, mint tehetségnek kétségtelenül oly mérvével rendelke- I zett, mely az életnek ezernyi nyilvánulásában mindig talál kész helyet az érvényesülésre. A deficzites állapot nem engedi aztán az ország közgazdászati érdekeinek, a földművelés-, ipar- és kereskedelem fejlődésének, a hitelügy, szervezésének biztos és helyes feltételeit megvalósítani. Innét van, bogy a közgazdasági válságból nem bírunk kibontakozni, 3 hogy Közgazdasági életerőnk elzsibbadva áll. Külügyi, pénzügyi forgalmi politikánknak is gazdasági érdeket kell szolgálnia. S e tekintetben óriási fontosságú a monarchia másik államával kötendő, s nemsokára napirendre kerülő vámszövetség kérdése. Szóló mint a közjogi kiegyezés őszinte hive, az Ausztriával való vámszövetség elvét fentartani kívánja. Nagyobb szabású ipar teremtésének nem kizárólag a védvám a feltétele. Ily mesterséges iparfejlesztést első sorban a földművelő nép érezné meg legjobban, mely éppen jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy ily védvámos áldozatot elbírjon. De politikai okokból főleg pártolja a vámszövetséget. A tárgyalás alá kerülő vám- és kereskedelmi szerződés megítélésénél a pénzügyi rendezést és az erőteljes gazdasági fejlődés alapfeltételeit kell a politikai oldal mellett tekiutetbe venni. E szempontból kívánatosnak tartja a fogyasztási adók egész jövedelmének élvezését. Igazságügyi kormányzatunk megítélésénél ezúttal az uj miniszterrel szemben várakozó állást foglal el, de már előre jelezi, hogy az alaki és anyagi jog rendszerének törvényhozási megalkotását, mint a jogszolgáltatással közreműködő tényezőknek, a bíráknak, ügyvédeknek jogos érdekei méltányos kielégítését, sürgetni fogja. Nemzeti létünket biztosító hazai közművelődés érdekéből nem retten vissza semmi kulturális áldozattól, de ideje, hogy ez is anyagi erőnknek megfelelő összhangba hozattassék. Ctf párbér és kongrua ügyét, melyet szóló hozott fel először határozathozatalra, jövőre is köteles figyelemmel fogja kisérni. Dicsérőleg említi fel, hogy e tekintetben nem talált süket fülekre. Külügyi politikánk felvilágosításra szorul, s az újból összejövő parlament első kötelességének kell lenni, interpellácziók által a külügyi politikának irányát megtudni. Sajnálat töltheti el a monarchikus elv minden igaz barátját, ha igaz a hir, hogy monarchiánk külügyi kormánya volt az, ki közbevetette magát a legújabb bolgár eseményeknél, hogy a törvényes fejedelem ellen a hűségi esküt megszegve fellázadt alattvalók valahogy meg ne büntettessenek. Csak helyesen vezetett külügyi politika teremtheti meg azon súlyos pénz- és véráldozatok gyümölcsét, melyet az ország a hadseregre költ. A népfelkelésről szóló törvény ily áldozat, s azt a kellő garancziák mellett, miket országgyűlési beszédben elmondott, meg is szavazta volna, mert a ki az alkotmány visszaállításakor inaugurált közjogi kiegyezésnek alapján áll, s ki minden utógondolat nélkül elfogadta azt a nagy princzipiumot, hogy a király, mint közös uralkodó alatt felold- hatatlanul és elválaszthatatlanul együtt birtoklandó monarchiának a közös biztonság együttes erejével leendő védelme oly közös kötelesség, mely egyenesen a pragmatika szankczióból származik, — az nem bújhat ki végrehajtása elől azon nagy horderejű akaratnak, melyet az 1868-iki törvényhozás a kiegyezés híveire utalt. A népfölkelési törvény azonban a kívánt garancziákat nem nyújtja. Mint a kiegyezés hive, nem mehetett be szóló azon mozgalomba, mely a Janszki-ügyet a közös hadsereg intézménye ellen való útra terelte. Teljesen értette a felháborodást, de az egyes tények miatt magát az intézményt kicsinyíteni, népszerűtlenné tenni nem lehet hazafias cselekedet. A közös hadsereg alkotmányos intézmény, mely első sorban van hivatva magát az alkotmányt és a hazát népével együtt megvédeni. E czélra szolgálnak benne saját fiaink, testvéreink. A katonaság és polgárság közti kívánatos béke érdekében nem állhat, a közös hadseregről, mint intézményről, becsmérlőleg nyilatkozni. A hadseregre vonatkozólag csatlakozik azokhoz, miket a mérsékelt ellenzék a delegác\iókban ismételve a haza érdekében hangoztatott. a bor gyöngyözése! Huzass keringőt, tánczolni akarok! Veled! Éljen a táncz! . . . .... Veszve volt. Szilaj kedvvel ivott ki két pohár pezsgőt, aztán felugrott s rohanva vágta magát a tánezolók hömpölygő árja közé . . . Ott ültem sokáig. Homlokomat simogattam reszkető kezemmel, s vártam, hogy főiébredjek a szörnyű álomból. Álomnak hittem az egészet. Aztán odatámasztottam forró homlokomat az oszlop márványához s kerestem szemeimmel Irént . . . Nem nézett rám többet. Megcsapta arezomat ruhájának ellebbenő szele, haja szétfoszolva hullámzott utáua. Veszve volt; sebes, feltarthatatlan rohamával ragadta magával a szédületes ár: a bűn örvénye. Vártam sokáig! .... Hittem, hogy vissza fogja riasztani még egyszer a bűn gondolata. Tiszta lelke elrémül a kárhozattól s vissza fog térni hozzám . . . Éreztem, mint tolul szivemre a vér s mint reszket meg testem minden ize, mintha a halál jég lehe suhanna körültem. Pedig forró, tikkadt lóg vett körül! Vártam! Körülöttem vad, őrületes hajszába gomo- lyodva keringtek a párok, s a levegő nyomottságában mindenütt ott ült a szédülést okozó mámor lehe. .... Szédülni kezdtem. Szemem elé fátyol szűrődött s izzadó homlokomat végig törölve susogtam: „Istenem, istenem!* .... El, el innét! Ez a Moloch háza! Lelkeket öl ez meg, s tiszta, szennytelen virágok rohannak benne a kárhozat szédületes örvénye felé! . . . . El, el! . . . Ki a szabadba ! . . . . .... Ott virradtam meg a Dunaparton ! Sárffy Elek,
