Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1883 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1883-02-25 / 8. szám

ee abafoallt.* ügy a minden összhangzás nélkül hamarosan elriszálni s eltipegni szokott azon egyetlen friss magyart is , Gyere be pajtás, gyere be, Csak magam vagyok ide be, Két czigánylegény hegedül, Csak magam járom egyedül! a tánczrendről leszorítani s helyettök újabb, szebb s talpalávalóbbakat meghonosítani sikerült.

Sokat tett még 1849 után a kíalvásnak nekiindult mozgalom némi fentartásánál az is, hogy az ötvenes évek elején az önkénykormány alatt megejtett ház- és népszámlálásnál Bolla György barátommal együtt Deáky nevű cs. kir. huszárfőhadnagy mellett segéd polg biztosi minőségben működvén, a bol csak szerét tehettem Kis-Lődon, úgy más sváb helyeken is a lakosságot nemzetiség tekintetében magyarnak vetetettem fel s írattam be a felvételi ívekbe, s minek később az lett a haszna, hogy midőn a nyakas polá- nyiak isteni tisztelőtöknél felváltva dívott magyar nyelv teljes kiküszöböltetése iránt erős mozgalmat indítottak, ép a népszámlálási ívek rovatadataival lehetett rajtok s a germánizálást tevékeny kézzel eszközölni kész önkényuralmon kifogni.

Az ezután beállt Bach és Schmerling korszak a magyarosodás útját egészen bevágta, üldözőbe lett véve ekkor minden, a mi magyar szín, íz s zamatu volt s svábjaink legnagyobb része ismét a német kormány aegise alatt ,kéts\ersült fekete-sárgává“ vált s csak egy kis tört része állta meg derekasan helyét titokban őrizve meg a magába szítt magyar elemet s nemzeti jelleget.

így tartott e szomorú állapot mindaddig, mig a megyei önkormányzat örökre letűnni látszott, setét egén az 1847/48 XLII. t. ez. életbeléptetése által a tetszhalottiságból újabb életre nem ébredtünk. Elérkezettnek látva most az időt, az elejtett foualat szép módjával tovább gombolyítandó, 1865 elején ismét kezembe ragadtam s a velem szakadatlan legjobb viszony Dán álló, ihletett lelkű plébános úrtól erkölcsi támogatást nyerve, amig ő az iskolatanitóval együtt az apró, sváb ajkú nemzedék közt készítette a magyarosodás talaját, addig én künn a falu vénei s if- jabbai közt egyengettem a göröngyös útat, a mely természetes következménynyel nemsokára a kitűzött czélhoz vezetett.

Ugyanis az az örvendetes hír futotta be a magyar hazát, hogy rajongásig szeretve tisztelt Felséges királyasszonyunk 1868. évi ápril 22-én Budán dicső Mátyás király palotájában egy magyar királyi fŐher- czegnőnek szerencsésen adott életet, én ez örvendetes eseményt saját családi nevem, úgy az egész sváb falu megmagyarosítása által megörökíteni elhatároztam.

A szentegyházban tartott alkalmi ,Téged Isten dicsérünk* után lakásom elé hivattam az összes népet s megindító, meleg szavakban ecseteltem a sokat szenvedett hazára nézve nagy horderejű eseményt s az előtte minden ízében jól ismert, tudott s vérével azonossá forott tervet, a melynek kivitele immár egyedül csak az esetleg egy pár ezer írtba kerülendett költség iránti aggodalomtól fügöttnyilt őszinteséggel közöltem. És miután szerencsecsillagomba bízva megnyugtattam mindnyáját, hogy keresztül viendem egy fillérnyi költség nélkül a miveletet, hangos éljenkiál- tásba kérte tőlem a felveendő uj magyar családi névsorozat azonnali felolvasását, bogy gyönyörködhessék benne. S megtörtént. — Megye közönsége utjáu csakhamar felterjesztetett az okadatok sügyérdemileg felszerelt kérvény a m. minisferiumhoz s 1868. évi jul.

2-án 13689. sz a. kegyteljesen elintéztetvén onnét közörömünkre helybenhagyőlag visszaérkezett. Nagyszerű népünneppel zárók be a befejezett munkát künn az Isten szabad ege alatt víg lakmározás, játék, táncz, mozsarak s kurtányok döbörgése közt, amely ünnepélyen több szomszédmegyebeli vendégek közt ott voltak testületileg az egykor híres kir. vadászok, a derék szent-gáliak, kik túláradó örömükben keblökre ölelték fel határszomszédos uj magyar állampolgártársaikat.

Ez a kis-lődi volt svábok névmagyarosításának adathű története, melynek eszmefogamzata 1848-ra egy letűnt egész század forduló év pontjára vezethető vissza, miért is kétszeres becscsel bir, mivelhogy Rajna vidékéről az első betelepedés ép 1748. évi ápril 19-én történt, Geitz Péter családapa lévén t. i, az első, utánna követte több — a kit Frigyes János Károly mainczi érsek, németországi kanczellár és választó fejedelem e napról s évről keltezett szabad levéllel bocsátott el Magyarországba, hogy szapora unokáik a magyar ősök vérével szerzett eme szent földjén, itt leljék bölcsőjüket s sírjukat is, miután itt télniök s itt halmok kell 1‘ És szolgáljon e történeti esemény követendő például a többi sváb és idegen nyelvű s nemzetiségű népnek, mely még mindig sok van e szép megyében, mondom .- szemben a magyar állam ezredéves fennállása a küszöbön álló évfordulóval, hogy amig ez elérkezend, legyen minden ittlakó magyar ember, még pedig egységes magyar; — az lenne aztán az az igazi örökdicsőség temploma, a melyet valaha nép önmagának emelt!

Ezzel kapcsolatban saját tapasztalásomból indulva ki megjegyezni szerénykedem: Faész község a magyar szellemtől át van hatva, az elvetett mag itt fogékony talajba esett, a kalász már sárgul, az aratás közel van. Csak egy jó akarattal felhasznált pillanat egy lelkesítő buzdítás s e becsületes, életképes mun- tömegesen betért a magyarság aklába ! Vegyék tudomásul e mozzanatot azok, kik a népre köz- yetve s közvetlenül befolyással bírnak s tenni ne késsenek. tHass, alkoss, gvarapits s a ha\afényre derül!u

Bocsánat bővebb fejtegetésemért — kimerítő vázlatot akartam adni s tessék itt-ott észlelhető némely nem magyaros kifejezéseimért elnézéssel lenni, vevén a tek. szerkesztő úr szíves tudomásul azt, hogy magam is közel a Bakonyban az Álmoshegy töve mentében eplényi sváb születésű vagyok, ki begyed tanitórendi iskolái s növeldejében egykor'a délibábos alföldön sajátítottam el a magyar nyelvet s tanultam meg a honszeretetet, a melyet később ápolni, fejleszteni s tehetségemhez képest terjeszteni hazafias kötelemnek tartottam.

„Híveim sorában nem volt még nagyobb, És oh, mikor lesz annyi, mint Te voltál, • Révaim!“

KAZINCZY.

A hazafiság és nemzetiség nagy eszméinek gondolatára a legnemesebb lelkesedés tisztalángu örömtüzének kell felmelegíteni az őszintén érezni tudó magyar szivet, — különösen ha annak emlékezete merül fel a képzelet előtt, hogy volt idő e nemzet életében, midőu féltett nemzetiségünk ve szélyeztetésére, megrontására összejátszott körülmények annak legdrágább, egyetlen palládiumát, a nyelvet, fenyegették. oá hit derengő fénye kialvó- bau volt; a reményfa gyönyörű zöldjét száraszt- gatták a komor valóság, a fagyasztó közöny és a dermesztő apathia vészes szellemei; a szeretet csodatévő hatalma idegen oltárokra hordta áldozatait ....

.... Éj volt, sűrű, setét éj volt irodalmunk egykor fényes világában ! . . .

A kétségbeesés éjében a hit világát meg- gyujtani, a remény és bizalom édes érzeteit a csüggeleg keblekbe újra beplántálni, a\ idegenbe fűlt nemzeti önérzetet a lángoló hazaszeretet jótékony melegével uj életre hozni: volt szent és magasztos hivatásuk a nemzeti ébredés azon dicső bajnokainak, kik ma már a »feltámadás mezején*, lecsüggő cziprus-galyak árnyékában hantolt sirdom- bok alatt porladoznak.

A józan tudományosság megszilárdítása, a nemzeti nyelv megmentése és tökéletesítése, a nemzeti önérzet felkeltése s a nemzeti fény és dicsőség megszerzése érdekében érczakarattal küzdött szellembajnokok közt a legbátrabbak, legkitartóbbak és legnemesebbek egyike azon férfiú volt, kinek születése százharmiueznegyedik évfordulóját ma üli az érdemek felett éber szemekkel virrasztó kegyelet: Révai Miklós tudniilik, a magyar nemzet és irodalom büszkesége.

Révai ?! . . . Eszményi jelenség, páratlan tündöklésü üstökös ez a múlt század irodalmának felhőborította egén! Mint egy fényes tüzoszlop, vagy mint egy égbenyuló libanoni ezédrus, úgy emelkedik ki nemes alakja, — hangosan hirdetvén azt az igazságot, hogy a sziklaszilárd akarat, a férfias erély, a rettenthetlen hazafiság, a megtörhetetlen hűség legyőz minden nehézséget, s előbb vagy utóbb, de czélt ér és borostyánt arat.

... De ki volt Révai? Mit tett, mit alkotott ő, az egyszerű piarista tanár, hogy még ma is, hetvenhat évvel halála után, oly elragadtatással beszélünk róla, „a nagyról“, mi, kicsinyke utódok?!

Tanulságos életének, sokoldalú kimüveltségé- nek, gyümölcsöző munkálkodásának részletes és kimerítő ismertetésére, mutogatására, méltatására én ezúttal nem vállalkozhatom; hiszen megírta ezeket már részletesen, bőven és alaposan egy vaskos kötetben a széphirü és nagytudományu Csapiár Benedek, — én most csak kedves kötelességet teljesítek, midőn a halhatatlanság Pantheonában fénylő nagyság előtt meggyujtom az emlékezet világát s kimagasló egyéniségének néhány ékes vonását mutatom be a haza reményére növekedő ifjú nemzedéknek, hogy ez tanuljon tőle kitartást, munkakedvet, önzetlenséget és honszerelmet, hogy tanulja nagyrabecsülni a szép magyar nyelvet és a garmada kincsnél többet érő tudományos — erényt, valamint a szív és elme fényes díszeit, melyek a halandó embernek halhatatlanságot biztosítanak.

A magyar nemzeti irodalom történetét ismertető könyvekben, tudományos folyóiratokban, figyelemreméltó korrajzokban, önálló tanulmányokban, aesthetikai becscsel biró emlékbeszédekben és jellemrajzokban Révai neve mellett na nagy“ kitüntető czimet találjuk. — Mély vizsgáló elmével s ritka tudománynyal kezdett, bámulást érdemlő iparkodással és kitartással végrehajtott, és a legfontosabb eredményuyel koronázott üdvös irányú fáradozásaiért adta neki Kazinczy Ferencz e melléknevet ... És Révait e díszes és sokat jelentő kitüntetés méltán megilleti. Mert, ha országot regeneráló királyok, vagy nagyszerű fegyvertényeket véghezvit hadvezérek, avagy a nemzet jobblétén fáradozó állambölcsek méltó joggal viselik e szép czimet; akkor Révaiban, — ki a magyar nyelvészet királya, ki a szellempalaestrán óriási küzdelmek közt fényes győzelmeket nyert vezér, ki hasznos életén keresztül a tiszta magyarság megalkotásán és a nemzet jobblétének előmozdításán fáradozott bölcs egy személyben, — háromszoros joggal tisztelhetjük, bámulhatjuk és dicsőíthetjük — a nagyot.

A régi görög pancratiumnak nevezett verseny küzdelmében csak azon küzdő heros (pancratias) nyerte el a pályabért, ki magát a küzdelem minden nemében egyszerre kitüntette: ilyen pancratias nálunk Révai, — ki borostyánra érdemes mint szép nemzeti nyelvünkön édes dalokat zengő költő, amaranth-füzérre méltó mint irodalmunk történetében az újjászületés lángbuzgalmu bajnoka, hálát érdemlő mint az igaz, szép és jó három-egy eszméjének ékesszóló hirdetője és terjesztője, végre halhatatlan, mint nyelvtudományunk valódi megalkotója. Hármas ember élte hajló szakában.

íme ily általánosságban, ily rövid vonásokkal ás halvány színekkel rajzolva is mily nagyszerű, mily magasztos, mily lélekemelő ezen nagy férfiúnak hivatottabb ecsetre érdemes képei Méltán

és teljes joggal nevezte tehát őt Kazinczy igy: „Te Nagy, Te pancratiasta férfi, Révaim!“

Midőu Révairól mint nyelvészről beszélünk, akkor a nagy jelzőt fokoznunk kell egész a legfelső fokig; mert nagy férfiakban nem szegény irodalmunkban a nyelvészet terén kitűnt nagyságok közt Révai volt a legnagyobb, — az ő működése volt igazán korszak-alkotó. Nyelvünk hasonló volt a kitűnő minőségű s gazdag fejlődési és termő képességénél fogva dúsabb virágzásra és gyümölcsözőére hivatott fiatal fához, melynek csak egy müértő kertész kezére volt szüksége, hogy ennek éber figyelme, lelkiismeretes gondozása és kitartó szorgalma megóvja minden kártékony elem ártó befolyásaitól, s a tattyu-hajtások nyesegetése és eltávolítása által oda idomítsa, hogy az reudes, természetes és helyes fejlődési irányban növekedhessél terjedjen, szépüljön. Révai volt nyelvünk ezen fiatal Jajának gondos, buzgó, hű és müértő kertésze, ő volt nyelvünk nemtője. Révai ifjú korában ugyanis nemzeti nyelvünk mély álmát aludta Orczy költészkedése privát passzió volt, ő csupán iró-szekrénye számára dolgozott; Faludi verseit egy pár ismerőse ismerte szintén kéziratban; Iliéi és Molnár még csak szűk körben ismertettek. Volt némileg virágzó irodalmunk, de ez irodalmunk latin volt. S mig a komolyabb tudományokat a Jézus-társaságbeliek serényen űzték, a velők lelkesen vetélkedő kegyesrend főleg, — bár nem kizárólag, — az Ízlés műveiben, a szónoklatban és költészetben jeleskedett. A Bajtaiak, Pólya Isvá- nok csodált szónokok, majd Hannlik a külföld által is elismert nagysága volt az uj latin költészetnek, — piaristák mind. *)

Mint csillag a ködből, úgy bontakozott ki Révai az akkori latin költészet nyűgeiből. Irodalmi működésének fő iránya, vágyainak netovábbja volt: a s{endergéséből fölébresztett s az ide-oda hányt- vetett nemzeti nyelvet szilárd alhpokra fektetve annak törvényeit megállapítani s így a nyelv- tudomány forrásait és módszerét megjelölni. A régi nyelvemlékekből, a magyar nyelvnek a finn nyelvekkel való rokonságából, nyelvünknek a sémi osztály nyelveivel való összehasoulítgatásából hosz- szas és kitartó búvárkodás után merített nyomós argumentumokkal szállt síkra Verseghy empiris- musa ellen, s a szenvedéllyel folytatott s lelki nyugalmát is felzavaró nyelvészeti küzdelem Révai elveinek diadalra jutásával ért az óhajtott gyümölcsöző eredményhez. Ez volt az a tér, melyen Révai teljes nagyságában fénylik. Az ő érdeme az, hogy ma a nyelvtudomány szilárd alapokon és észszerű elveken nyugszik. G mutatta ki biztos kézzel, hogy a nyelvtörvények kutatásánál nem az egyes korok vagy vidékek szokásait kell alapul venni, mint azt Verseghy és a debreczeniek vitatták, hanem ő a nyelvet élő organismusnak tekintvén, melynek anatómiája, phisiologiája, folytonos fejlődési fokozata van, a nyelvtörvényeket a magyar nyelvnek egész élete folyásában, történeti fejlődésében s más nyelvekkel való viszonyában kereste, és vonta le, — s így lett megalapítója és megállapítója az ik-es igék szabatos használatának, a magyar igeragozás tanának, a helyesírásnak, a nyelvtudomány forrásainak és módszerének, a ragok és képzők eredetének és természetének, sat. Ez az oka, hogy Révai történeti irányával nemcsak Magyarországon az első és legnagyobb, hanem nagyobb még, mint a német Bopp Ferencz és Grimm Jakab, nagyobb, mint Humboldt Vilmos, — mert ezek csak tiz évvel Révai halála után lettek az összehasonlító, históriai és philosophiai nyelvtudomány világhírű megállapí- tói. Révainak több, nagybecsű nyelvészeti dolgoza tain kívül legbecsesebb az ő epochalis „Elaboratior Grammatica Hungarica“-ja két kötetben, a harmadik kötet kéziratban maradt.

Végig tekintve már most Révainak, mint nyelvésznek, itt csak rövid vonásokkal méltatott áldásos működésén, minden tartózkodás nélkül ki mondhatjuk, hogy Révai volt az egyetlen, ki, mint szorgalmas bányász, hangyaszorgalommal aknáz- gatta a homályban rejtezett magyar nyelv leggazdagabb bányáit, ő jeiölé ki tapintatos kézzel a magyar nyelv remek alkotását s mély philosophiai szellemét Ő adott „a rhapsodikus, rendetlen, természetes magyar uyelvnek rendszeres nevelést és világos öntudatot*, — neki sikerült a világot legjobban meggyőzni arról, hogy „a magyar nyelv eredeti, sajátos, dúsgazdag, hajlékony, hatályos, szép, fönséges szellemű s remek szerkezetű, mint maga a tökéletes természet *

íme Révai, mint összes irodalmunknak legnagyobb nyelvésze!

Költőink díszes sorában is méltó hely illeti meg Révait. , Phoebus előtt nyelvünkön uj lanttal szólni:* volt egyik nemes ambicziója; s azért a fölöttünk atyailag őrködő isteni Gondviselésbe vetett erős hittel folytonos önképzés és komoly tanulmányozás közt várta azon nap elérkezését, midőn — saját szavai szerint — „versünkkel fog dicsekedni hazánk.* Nem is említve a 19 éves tanulónak „Csanád romjai felett* czimü szép latin elégiáját; elhallgatva a 43 éves korában , Latina * czim alatt Győrött kiadott nagybecsű latin költeményeit: itt csak nemzeti nyelvünkön irt nagyszépségii elégiáit, elegyes verseit és alkalmi költeményeit emelem ki, melyekből az édesen zengő magyar költőt ismerjük meg. Költészetének kiváló jellemvonásai: könnyedén folyó és szép költői kifejezésekkel ékesített nyelvezet, gazdag tartalom, tisztán szerető keblének valódi indulatait híven visszatükröző őszinte, nemes és megragadó érzelmek, klassikai forma, slb. Különösen szépek eredeti elégiái, melyekben ezen műfaj igényeihez képest majd „reménylő fájdalmat*, majd „féltékeny örömet* zeng, de mindig az érzelmek középfokán. Múlandóság, halál, enyészet, vig kikelet, sat. adtak tárgyat ilynemű költeményeihez, — s midőn a feldúlt szív kisírta magát, mindig ott van a szívfájdalmakat enyhítő vigasz balzsama, meg a vallási resignatio. Mint hivatásá*) Lásd erről Toldi Ferencz utolsó munkáját: „Révai“, (életrajzi töredék), a Fővárosi Lapok XII. éfolyamának Z95-ik számában.

nak magaslatán álló költő sokat erzett, s fényes tehetsége és hivatottsága daczára is sokat gondolt, sokat elmélkedett, sokat tanult, — innen magyarázható meg az igaz, szép, jó, nemes és emberies eszméknek oly helyes felfogása, józan megítélése és szép és hatásos kifejezése.

Méltó joggal adózunk tehát dicsérettel és elismeréssel Tavainak, mint jeles magyar küllőnek is!

Fordításai alapos nyelvismeretről, gondos és sikeres nyelvkezelésrői és finom Ízlésről tanúskodnak. Révai tudniillik, mint a klasszikái iskolának dísze és büszkesége, ezen iskola felfogása-, iránya- és czéljához képest a görög és római költők jelesebb elmetermékeinek lefordítása által is törekedett hatni, alkotni és gyarapítani a magyar nyelv és irodalom érdekében. Egyrészről rokonszenvet, előszeretetet és vonzódást akart az idegenhez szokott közönségben ébreszteni; másrészről pedig a magyar nyelv gazdagságát kívánta feltüntetni, hogy a lehetőleg hű és szabatos fordításokban is megmutassa jobb sorsra érdemes nemzeti nyelvünk erejét, képességét, változatosságát és szépségeit, s ezek mellett a kötött és kötetlen beszédre egyaránt alkalmas voltát, — s így a felébresztett nemzeties és hazafias eszmék és érzések ápolását, megszilár dítását is szép szerével eszközölje. Fordított: Catull-, Tibull-, Propercz- és Horáczból. Megkisérlette az Iliász fordítását is, melyet nem fejezett be; de a lefordított részlet is meggyőz mindenkit arról, hogy ő mélyebben behatott „a költők atyjának* szellemébe, mint más fordítók. Toldi Ferencz így vélekedik Révairól, mint fordítóról: „Révai a még általa akkor nem ismert Baróti Szabó Dávid és Rajnis kísérleteit könnyűséggel, édességgel és széphangzással messze fölülhaladta.*

Megismertük a fentebbi vázlatból is Révainak, mint tudósnak, működését a nyelvészet, költészet és fordítás terén; ezen uj bekezdésben nézzük őt még mint hazáját hőn szerető embert, s néhány tény felsorolása által tegyük láthatóvá a nemes ember és hű hazafi jellemének egyes szép vonásait. Révai szeretetre méltó jellem volt, benne fő- és jellemző vonás: a szilárdság, határozottság s a kitartás, — oly tulajdonok, melyek egy emberbeu nagyrabecsülendők. Működésében nem vezette őt hitvány önérdek vagy mulékony jutalom, nem feltűnési viszketeg, nem a csillogás vágya, — hanem mindig az ügy szentsége, a czél fönsége meg a közérdek; ezekből merített lelkesedést, ezek fokozták tevékenységét és akaraterejét a nemes küzdelmekben, abban a tudatban, hogy ő hazájának és nemzetének szolgálhat, keresett megnyugvást a gyanúsítások és megszólások közt, s a minden erejével előmozdítani óhajtott nemzeti haladás elérésének gondolatában találta meg a legméltóbb és legszebb jutalmat. Ezért a legtisztább, legnemesebb és legönzetlenebb hazaszeretet lelkesítő keblét. Tűrni, nélkülözni és áldozni, tenni sokat, tenni mindent a hazáért és közügyért: volt vezér-elve.

A hazaszeretetben nem ismert fokozatot; agy volt meggyőződve, hogy ki a hazáért mindenét fel nem áldozza, mindent megtagadott tőle. Örömmel üdvözölt minden eszmét, minden mozzanaté mely nemzete életében haladást mutatott, s mind a két kezével erősen megragadta a nemzeti fény é* tökéletesedés elérésére, biztosítására kínálkozó alkalmat. Kiváló jellemének ezen szép vonásait tények bizonyítják. Midőn 1784-ben Ráth Mátyás megvált a pozsonyi „Hírmondó* szerkesztésétől, Révai szűk anyagi körülményei daczára is Pozsonyba ment, hogy átvegye a nevezett hírlap szerkesztését. Nem hiúságának akart ő ezáltal tömjénezní, hanem a sajtó ösmert hatalmának segítségével is sietett a nyelvet, a nemzetiséget, az irodalmat előmozdítani s igy felkelteni a nemzetet dermedtségéből. — A csüggedni nem tudó tevékenységnek ritka — szép példáját látjuk Révai azon buzgólkodásában, raely- lyel a nagy közönséget és az intéző köröket a már Bessenyei által megpendített akadémia eszméjénék meguyerni törekedett. Leveleket irt ez ügyben egyesekhez, testületekhez, városokhoz, megyékhez, megnyerte az ügynek a helytartó tanács tagjait, bejárta az országgyűlések termeit s itt közölte kész tervezetét a nagy és kis urakkal, mindenütt lelkesített, esdeklett, izgatott az eszme mellett, — sőt az egyszerű piarista még a császár előtt is megjelent folyamodásával és tervezetével s bátrán* mint a ki szont ügynek az apostola, szólt neki a magyarnak kimivelésére felállítandó akadémiáról.

S habár a közbejött franczia háborúk és egyéb okok miatt elhalasztatott is a terv kivitele, annyi bizonyos, hogy az eszmének Révai adott országos jelleget, ő keltett iránta minden körben érdekeltséget, az ő érdeme az, hogy az országgyűlések szőnyegén időről-időre újra meg újra előkerült,,.. , mig Széchenyi István teremtő szavára végre életet nyert. ‘Révai tehát akadémiánknak szellemi megalapítója, ki érte annyit tett, annyit fáradozott, aunyit tűrt és szenvedett; hiszen találkoztak olyanok is, kik a gyanúsítás, a rágalom és gúny uyilait szegezték borostyánra érdemes homlokának, kik a hirlapirás terén folytatott szereplését és az akadémia érdekében a politikai élet küzdelmeibe való beavatkozását, mint ruhájával össze nem férőt, helytelen felfogással elitélték, és neki folyton keserűséget okoztak. De Révai nem csüggedett. . .

És mi felemelt fővel és nemes Önérzettel mutathatunk az akadémia palotájára, mely ott diszlik az ország tővárosában, s lelkesedett örömmel nézhetjük ezen imposans épületnek egyik külső pontján Révainak — Izsó készítése szerint — álló plasztikai alakját — Nem utolsó érdeme Révainak a „Költeménye3 Gyűjtemény* eszméje, melyet a jelesb elődök és élő irók műveinek közforgalomba hozása czéljából, valamint az olvasási kedv felébresztése és fokozása vé gett, nemkülönben reménykeltés szempontjából első valósított meg, — s ez által az irodalomnak burjántól eltakart nemesb gyümölcseit uj életre hozta és élvezhetőbbé tette, *)

Mint tanár úgy a középiskolák növendékei, mint a nagyváradi kir. akadémia és a pesti egyetem

*) LAsd Toldy Ferencs „Irodalmi Arosképeit.“