Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)

1882-05-21 / 22. szám

\ VIII« évfolyam. 1§§S. 33-ik s/.Aiii. Veszprém, május 31. Megjelen e lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTŐ“-vel együtt minden vasárnap reg­gel. Rendkívüli esetekben kü- ÍSnlap adatik ki. — Előfizetési ár mindkét lapra : negyedévre 1 frt 50 kr. ; félévre 3 frt; egész évre 6 frt. Egyes példá­nyok ára 15 kr. — Hirdetések dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr.; min­den beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal: Krausz A. könyvkereskedése Veszprém­ben. Ide küldendő minden elő­fizetés, hirdetés, melléklet s reclamátió. VESZPRÉM közgazdasági-, társadalmi*, helyi* s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. i Magánvitáknak s szemé­lyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények csak akkor vé­tethetnek figyelembe, ha való­diságuk iránt bizonyíték sze­reztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad el. Szerkesztőségi iroda: Vár i. sz. a. — Ide czimzendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. ki egy szöget, megromlik az járásában. Vegyük ki a mozgató erőt, a rugót, megáll az óra. A társadalom gépezetében szerin­tem a földmives osztály teszi a rugót. Ez mozgat mindent. A föld termi a táplálékot. Ha a földmives nem műveli földjét, vagy fáradságos munkáját nem koronázza áldás, első sorban a családban, aztán a vele mun­kaviszonyban állóknál — üt az ínség ta­nyát. Ha a földműves munkáján éveken át nincs áldás, megérzi mindegyik osztály; az ipar pang, a kereskedés szünetel, a pénz- forgalom megakad, a közbiztonság — szapo­rítsák bár az őröket — rossz lábon áll, az enyim és tied közt sokan nem tesznek kü­lönbséget; még hazát is cserél sok szeren­csétlen, remélvén, hogy az idegen haza telt emlőt nyújt feléje, tár eléje. A földműves boldogulása fényt — szegénysége az egész társaságra árnyat vet. Jóllakott rendes életviszonyok közt élő ember többnyire vidám, munkakedve nem lohad, kitartó, békés lélekkel tűr — mig a nyomorral küzdő erkölcsileg alásülyed, tűr­hetetlen verekedő lesz. A társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyát igen találóan illustrálja a római időből Menenius Agrippa szép hasonlata. Elmondom. A régi Róma folytonosan há­borúskodott a szomszédnépekkel hatalmá­nak terjesztése végett. E háborúk alatt a nép nagyon elszegényedett s adósságba verte magát. Római törvények szerint ki adósságát megfizetni nem bírta, családjával együtt a hitelezők rabszolgájává lett, kik velők rendesen kegyetlenül bántak. A nép zúgolódott, de a gazdagok rá sem hallgat­tak. Végre nem tűrhetvén a nép a nyomor- gatást, férfiak, nők és gyermekek elhagy­ták Rómát, s kivonultak a szent hegyre, hogy maguknak uj várost építsenek. A tanács megrettent, hogy ki fogja a várost védelmezni, ha az ellenséges népek megtámadják? ki fogja a földet mivelni? Ez okból egy Menénius nevű bölcs férfiút elküldöttek a nép megengesztelésére és visz- szahivására. Menénius a szent hegyre men­yén e következő mesét mondá a népnek. „Egykor a test tagjai pártot ütöttek a gyomor ellen. Lássátok, mondá a kéz, mi dolgozunk, fáradunk, izzadunk egész nap és a henye mindazt, a mit keresünk, föl­emészti. Ne türjlik ezt tovább. — Igaz* mondának a lábak, száj és fogak. O semmit sem csinál, csak magát hizlalja, még mi folytonosan munkálkodunk. Ekkép elhatá­rozták, hogy egyik sem fog dolgozni. De alig telt el egy nap, a gyomor eledelt nem kapván, gyengülni kezdett; csakhogy ezzel együtt a többi tagok is elvesztették erejö- ket, annyira, hogy a test egészen ellan­kadt s képtelenné Ion a munkára. Éppen igy vagytok ti, oh rómaiak! a főemberek­kel. Ok teszik a gyomort, ti pedig a test tagjai vagytok. Ha ti megtagadjátok a szol­gálatot, a gyomor elvész, de vele ti is el­vesztek s igy az egész köztársaság sem­mivé lesz.“ Mennyiben illik ránk Menenius meséje nem vitatom, elég az, hogy a mai viszo­nyokra, ha nálunk nem, másutt tán találó. A földmives osztály állapotát a mi nkgy királyunk Mátyás is figyelmére mél­tatta. Egyszer Gömörben a főuraknak nagy ebédet adott. Ebéd végeztével fölszólította az urakat, fogjanak kapát, s menjenek vele ki a szőlőbe. A király elöl kapált. De a kényelemhez szokott főurak hamar beleun­tak a fárasztó munkába, kérték a királyt mentené föl őket; karddal szívesen szolgál­ják a hazát. No lássátok — mond a király — ilyen munka után terem a tőke, hozza az édes nedvet, melyet lakomáitokon jó­ízűen töltögettek. Gondoljatok mutatás köz­ben is az egyszerű emberre, becsüljétek a földmive8t. Én is azt mondom, ne kicsinyeljük, ne nézzük a szegény földbirtokost, földmive­lőt eszköznek; fontos hivatásában nyújt­sunk segédkezet. A társadalmi viszonyok ez idő szerint szerencsésen alakulnak, a szép összhang- zat világos képet mutat felénk. Az intéző körök józan felfogása, bölcs belátása sokat tehet a helyzet javulására, a közjóiét elő­mozdítására. Ezek a megnyugtató gondo­latok töltöttek el, midőn haliam, olvasám Zala, Veszprémmegyének, a phylloxera tova­terjedését gátolni czélzó erélyes intézkedé­sét. Nálunk — balatonmelléken — a föld illetőleg szőlőbirtokosság van fenyegetve a vész által. Elismerést érdemel az intéző miveit osztály érdekeltsége, erélyes intéz­kedése, midőn érdekünkben — mely ma holnap létkérdéssé válhatik — minden le­hetőt megtesz. Örömmel vehetjük br. Ke­mény miniszter urnák a veszprémmegyei birtokosság feliratára hozott utasításait. — Ha az elővigyázati rendszabály életbe lép, kölcsönösen nyújtson egymásnak kezet a rendelet kivitelében hatóság, kinevezett me­gyei közeg, a szőlőbirtokosok. Egyik a má­sik iránt bizalommal viseltessék. Tőlem nem vehetik rossz néven, ha segítségért kiáltok; felénk jő a veszedelem, már a szomszéd­ban pusztít. Németh Gero. Mi újság a nagy világban? A\ Oroszországban előforduló kisebb-nagyobb zavargások és tüntetések bizonyítékai a forradalmi párt titkos működésének. A szétszórva működött ni­hilista frakcziók tömörülnek, hogy valamely nagyobb akczióra közös erővel működhessenek közre. Egyéb pozitív tények nem érkeztek. Az egyptomi válság véget ért, amennyiben a miniszterek, kik előbb ellenszegültek az alkirálynak, később meghódolásokat jelentették ki. A kibékülést azonban nem tekintik az egyptomi ügy végleges megoldásának, mert a porta, Anglia és Franczia- ország, meg a többi európai hatalmak különböző irányú érdekeinek előtérbehozatala az onnan érke­zett hírek szerint más lordulatot adhat a dolognak. Ázsiából a csendes oczeán partjairól harczias hírek érkeztek. A távol kelet két nagy birodalma: China és Japán, készül összemérni erejét. A Lin­Egyik a másikért. r „ Evekkel ezelőtt egy társas összejöve­telen egyik poharazó társ társainak meg­fejtésül kérdésbe föltette: Hazánkban lé­tünk föntartására, jólétünk emelésére, me­lyik osztály működik leginkább közre? Minden kérdés megoldásánál a felfogás az ismeretkör betudásával, részben az ön­érdek szokott a kiinduló pont, a forrás lenni, ebből húzódik, következik a fejlemény. — Természetesen, a fönti kérdésben is kiki a maga szempontjából mérlegelte a dolgot. A. szerint a hivatalnokok osztálya a legnél­külözhetetlenebb; a társadalomban a ren­det, igazságszolgáltatást, népnevelést, ezek tartják fenn, szolgáltatják ki, ők a fáklyavi­vők. B. a katonai intézményt életkérdésnek tekinti; ha nincs ki — mig mi csendben naponkinti teendőnket végezzük — meg­védje tűzhelyünket a támadástól, ha attól kellene tartanunk, hogy idegen hatalom alá jutunk, tán a hazát elhagynunk: kétségbe esnénk, nemzeti érzületünk hőmérője a fagy­ponton állana meg. C. az iparos osztálynak adja az elsőbbséget; ha valamely embernek magának kellene szántani, vetni, aratni, őr­leni, ételt ruházatot, lakást, szerszámokat készíteni, nem sokra fogna menni, s vagy elveszne, vagy a legnyomorultabb életet fogná élni. Igaza van A, B, C-nek; de ne­kem D-nek is igazat íognak adni. Én mind a három úrnak elébe rukkolok, kimondom, s kérem: a földműves osztálynak adjuk az elsőséget« Szükségtelen állításomat hossza­sabban indokolnom, egy-két szóval befog­lalhatom. Mégis ha tán egy kissé hossza­sabban időzöm itt, kérem — nem zárva ki a többit — ez osztály iránti szeretetemnek, becsülésemnek betudni. A társadalom egyik rétege a másikra van utalva, egyik osztály a másiknak ki­segítője, úgy vannak egymással, mint a gép egyes részei. Az óra-szerkezetből vegyünk A „Veszprém“ tárczája. A boszorkány. — Novella. — P. után HEGEDŰS JÁNOS. (Folytatás.) — Te bolond! — kiélték. Azt véled, hogy szándékodat végre is hajthatod? Ebben a pillanat ban Henrikhez megyek, megmondok neki mindent, téged pedig megkötöztetünk s holnap átszolgálta­tunk a tarnopoli törvényszéknek. — Jól van, nem bánom, — válaszolt a nélkül, hogy arczának csak egyetlen vonása is változott volna. — Azért mégis meg lesz ölve, ha általam nem, akkor más által. Oh, György ur, ön nem ismer minket. Mi mindnyájan összetartunk, meg lehet er­ről győződve. Ha engem elzárnak, akkor megöli György, vagy ha ez nem, akkor Jancsi, vagy Oh, annak meg kell történni, György ur. Ez olyan dolog, hol az egész grófi ház becsülete forog a koczkán. Én homlokomhoz kaptam, tudtam, hogy ez az ember igazat beszél, oh én igen jól ismerem ezeket az embereket. — De mi lesz akkor Henrikből? — kiálték, ~ meg fog őrülni! — Meg fog őrülni ? Hm .........talán .... hm. ___valószínűleg.... hm.... bizonyosan! De vál­toztat ez a dolgon valamit?! Először, a gróf ur az őrültségből idővel kigyógyulhat s ha nem gyógyul is ki, az is csak egy nagy szerencsétlenség lesz. Akkor azt fogják mondani az emberek: ,Szegény He nrik Gróf, megőrült, tébolydába vitték!“ De gya- lázni nem fog bennünket senki. Nem! Avagy ez ál­tal valami szennyfolt háramlik becsületünkre ? Nem! És ha esetleg találkoznék is olyan henczegő fiatal uracs, a ki élczelne Henrik állapota fölött, bizonyára fog találkozni olyan is, a ki igy felel majd neki: »Hallgasson, az eszét bárki is elvesztheti, illetőleg csak az, akinek van!“ Hanem ha nőül vesszük őt . ... Oh, György ur! — Az öreg fogait csikorgatta. — Előre meg tudom önnek mondani, mit monda­nak majd azok a „jó barátok,* azok az „ismerősök,“ azok a „rokonok.“ Például: „A menyasszony roko­nai közül senki sem volt az esküvőn, igen ám, mert nem mehettek, az apját épen az nap akasztották föl, az anyja pedig be van zárva a csernoviczi bör­tönbe, valami lopásért.“ Vagy később: „Én nem me­gyek sohasem gróf Korniczkihez, tudja, annyi ott a czigány, hogy sok! Én ismerem ezt a hadat, félek, hogy kitalálnának rabolni!“ És majd ha az első gyermek megszületik .... „Csodálatos,“ fogja majd mondani az a kis Smolszki báró Musztazzának, „csodálatos, mennyire hasonlít az a kis örökös ahoz a czigányhoz, a ki nálam szolgál .... De ez nagy tolvaj, el fogom kergetni . . . visszamehet a gonis- kói kastélyba, hol azelőtt szolgált, érti báró ur? És a báró fogja érteni, és majd gunymosolylyal ajkán igy válaszol: ,0, ó! ..........Jó éjt, György ur! Te­gy en úgy, ahogy akar; én úgy teszek, ahogyan lel­kiismeretem és esküm parancsolja! — Ezzel meg­hajtó magát és távozni akart. — Fedor, — szólék s kezemet vállára tet­tem, véletlenül a szemközt levő tükörbe pillanték és megijedtem magamtól, annyira szétdult, annyira halavány volt arczom. Meg kell Ígérned, hogy előbb nem gyilkolod meg, csak akkor, midőn majd a hin­tóba ül, mely az esküvőre viszi! Fedor néhány pillanatig gondolkozott. — ígérem, — mondá azután. — De csak egy feltétel alatt. Ha ön uem fog elárulni engem; mert akkor másnak kellene a gyilkosságot végre­hajtani* Miért gyilkolná meg más? Hisz amaz éj­szakán csupán engem hivatott legkegyelmesebb anyánk, a grófnő, halálos ágyához .. . csak hozzám volt bizodalma. . .. Megigértem. — Miért pirult úgy el egyszerre, György ur ? — kérdé, midőn már indulni akart. Hallgattam. Magam sem tudtam, mi volt az, ami a vért arezomba kergette. Némán intettem neki, hogy elmehet. * * $ Midőn egyedül valók, egy karszékbe ültem s behunytam szemeimet, ügy éreztem ekkor, hogy mind lelkileg, mind testileg el vagyok fáradva. S e mellett minden idegem reszketett az izgatottság­tól s a vér őrülten keringett ereimben. Ügy érez­tem, mintha égő tűkkel böködték volna egész tes­temet. Szivem erősen dobogott. De egyszerre úgy éreztem, mintha megszűnt volna dobogni. Fölugrottam; néhány pillanatig|szokatlan, sö tét, borzasztó érzés fogott el, valóságos halálféle­lem. Az ablakhoz szaladtam. Az ablakon betóduló éji lég tikkasztó, nehéz, fojtó volt, telve virágillattal. En mereven néztem ki a fekete, koromfekete éjbe. Fölnéztem az égre; a holdnak már rég föl kellett jönni, de nem volt semmi fény, még az eget sem láttam. Az ablakhoz vittem gyertyámat, de ez csak igen kicsiny kört világított be. Zöld gyöppel sze­gélyezett virágágy volt az ablak alatt s ennek kö­zepén egy kis márványszobor. Különben sötétség volt mindenfelé, sötét, átláthatatlan félelmes éjszaka. Néztem és figyeltem hallgatagon. Vannak az éjnek száz meg száz lakói, melyek néma csendjét megzavarják: a lágy szellő, mely keresztül sóhajt a fákon, édes álomba ringatja a virágokat s megzörgeti az apró leveleket, a kis szentjános-bogár, mely szerényen pislog a bokrok zöld lombjain. .... De most csend van, irtóztató csend! Mintha a természet is megszűnt volna élni. .. . Kövid, csengő hang hallatszott mögöttem, visszafordultam; óraütés volt, egyet ütött. »Ily késő van már, — mondám magamban, — ideje volna már lefeküdni.“ Letörlém a hideg verejtéket ar- czomról s ismét az ablakhoz mentem. Nem volt ébren csak egy kis szellőcske sem. Az a szobor ablakom alatt mozdulatlanul állt; egy levél sem mozdult az egész kertben. Még mindig az átláthatatlan, néma sötétség! Ekkor egyszerre villám czikázott végig az égen, s pillanatnyi ideig nappali fényben úszott az egész kert, a kastély és azok a komor, fekete fel­hők. Behunytam szemeimet s néhány lépést hát­ráltam, várva az iszonyú dörgést, de hasztalan vártam, a dörgés elmaradt. Oly sajátságos, oly kü­lönös volt, hogy noha még csak szellő sem lenge­dezett, mégis mozgott az ablakom alatt álló bokor; jól láttam, hogyan mozogtak vékony ágai. Én nem tudom, nekem úgy tetszett, mintha az a bokor va­lami élő lény volna és igy szóltam hozzá: „Sze­gény bokor te, félsz, nemde a zivatartól?“ Ismét villámlott, de anélkül, hogy dörgés kö­vette volna. — Zivatar lesz, — mondám lassan, — Oh, csak már jönne hát az a zivatar! — És ekkor fe­jemmel bólintottam, mintha más valaki szólt volna előbb, és én most annak a beszédére intenék igent. — De mit beszélek éh itt magammal?! —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents