Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1881 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1881-06-05 / 24. szám
______ik-ünnepély. j Ve szprém, 1881. junius 5. ünnepet ül holnap vá- j földönfutó szegény em- A legutóbbija a szülővárosát, a rar , .születése évét sem tudja maig- ii senki; ki mint az idegen ég alól rósz végzete által ideüldözött dallos madár — egyszerre csak megjelent a mi virányainkon; aztán hogy szivesen fogadák őseink, szive háláját sírta ki bűbájos, ihletett, varázshegedüjén oly fájón, mint a mily fájdalmasan dobog a magyar honfibúval telt szive, mig a láz ihlete agyába csapott, megőrült B aztán elveszett nyomorán, mint a hogy jött.. .. Ennek a szerencsétlen embernek, Csermáknak, kinek emléke élni fog, mig magyar dal zeng magyar ajkakon s kiVeszprémváros egyedüli büszkesége egy század óta, ennek a halhatatlan szellemnek emelnek szobrot Veszprém kegyeletes polgárai. A kegyelet minden erények között a legfenségesebb. Ez az összetartó kapocs a múlt dicsősége s a jelen között s amint igaz, hogy „elvés{ a nemzet, mely nagyjai, ősei iránt kegyelet nélkül való,“ oly igaz, hogy eme kegyeletünk, amint érdemet koszo- ruz, egyszersmind enmagunkat tisztel. Amint ez ősi város polgárai holnap levett kalappal fognak állani az elbukott óriásszellem kőszobra előtt: oly igaz tisztelettel fog adózni az ország ama városnak, mely a nemzet örök elismerésének ad im kifejezést. Az elporlott genie emlékére áldozott tisztelet viszfénye szálljon e nemesen érző polgárságra vissza! S az utódok e szobor előtt emlékezzenek őseik szivbeli nagyságára! * Csermák életrajzát több hazai írónk kísérletté megírni: de mindannyian a kísérletnél maradtak. Egy magyar zenészet-irodalmi mii létrehozatala bizonyára több gondot is ad egy lexikon szerkesztésénél, Evva Lajos a népszínház leendő igazgatója fejezett be 1874-ben egy ily történelmi müvet s ezt a Kisfaludy-társaság egy akkori ülésén dicsérni is hallók, — de persze a társaságnak jóravaló munkákra ritkán van pénze s Evva akkor még kevésbé volt protegált iró. . . . A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Egy tengeri út emléke a viharban. — Naplójegyzet 1878-tól. — (Vége.) A kikötő' erődítvénye a tengerpart egyik hegy tetején van. Az őrséget egy pár század angol katona képezi, az erődítvény meg van rakva az óriási Krupp-féle ágyukkal. A látogatónak megengedik a bemenetelt katonakiséret mellett; mi ezen engedélyt igen csudáltuk, de úgy fogtuk fel, hogy az angol elég hatalmasnak érzi magát, hogy ha ki is fürkészik erejét. Mi a nap hátralevő részét a tengerpart és a kikötő körüli sétálással töltöttük el, mig az est alkonya el nem érkezett, ekkor visszatértünk hajónkra, hol az utasok nagy része csaknem lázadásba tőrt ki a kapitány ellen e hosszas várakozás miatt, megjegyzendő, hogy ezt az is okozta, hogy a kikötő éttermében már minden élelem elfogyott, s igy az utasok e végből is nyugtalankodni kezdettek. Különösen az angolok, mig végre a kapitány engedni látszott és hozzá fogatott a gőzkatlan tüzeltetéséhez. Az idő esti 10 óra felé lehetett, a vihar még folytonosan dühöngött, mi köpenybe burkolva a fedélzeten néhány vitorla lepedőn foglalánk helyet, hogy ott a friss le vegőt élvezhessük a cajüttök fojtott levegője helyett. E mű egy részéből vesszük át Csermákra vonatkozó feljegyzéseinek legnevezetesb részét s álljanak itt szavai, miket Veszprémben jártában itt irt, szószerinti »Bihari és Lavotta életrajzát ismerik a magyar olvasók. Hátra van még a magyar zene klasszikái időszakára egy végpillantá3t vetni, s annak legnagyobb alakjával Csermákkal ismerkedni meg, kinek működése az eredményekben oly váratlanul dús időszak tetőpontját jelzi. Azt hiszem* hogy bármily kevés is az, a mit Csermákról mondhatok, az ő valódi nagysága s tragikus élettörténete mégis érdekessé fogják tenui e pár sóit, melyben, fájdalom, életrajzának csak töredékét adhatom, íme, tisztelt olvasó, szomorú példája a bukott nagyságnak, kit kortársai annyira elfeledtek, hogy életrajzának csekély vázlatát sem hagyták reánk. A mit itt elmondandó vagyok, mind személyesen tett utazásaim és fáradságos kutatásaim eredménye, innen is egyet, amonnan is egy másikat kellett összekeresnem, hogy csak ennyire is összeállíthassam annak életrajzát, ki korának egyik kiváló, nemzetének pedig elvitathatlanul első zenésze volt. Csermák Antal születését mély homály fedi. Halála után négy évvel, 1826-ban a veszprémi urak egy sirkövet emeltek neki, melyre az van fölirva, hogy: »Meghalt 51-ik esztendejében-“ Azt hiszem, ez adat megbízható, mivel egykoruaktól származik, kiknek semmi okuk sem volt az igazságot elrejteni. Született tehát 1771 vagy 1772-ben. Kétségtelen, hogy Csehországban, de a hely még eddig nincs tudva. Gr. Fáy István 1855-ben ,A nagy világ képekben“ czimü hetilapban a következő módon szól Csermákról: »Csermák születését homály fedi; ő maga igy irta nevét, nem tudni mi okból: Anton G. Csermák, Edler von Luyd et Rouhans- Annyi bizonyos, hogy cseh földről jött honunkba, de születését némileg mindig titkolta, vannak azonban adatok, melyek szerint ő Trencsén egykori örökös főispánjának, Illésházi István grófnak és egy cseh főrangú hölgynek természetes fia volt. Csermák maga Illésháziról mindig tisztelettel szólt, Illésházi pedig őt tegezte, de más adatok is vannak, melyek nem mind kö zölhetők, s a melyek szintén oda mutatnak, hogy ő Illésházi vér volt.* Bármiut szeretném is elhinni ez adatokat, sajnálattal vallom be, miszerint azokat tökétetesen meg kell czáfolnom. Nagy hiba volt Fáytól, hogy ama bizonyos adatokat nem közölte a világgal, midőn ő a fönebbi sorokat irta, akkor Illésbázy már nem élt, nem csak, de sőt családjának egyetlen tagja sem, mert ő benne kihalt az Illésházi család. Különben is a mi legszégyeuítőbb lehetett volna a dologban, hogy t i. Illésházinak viszonya volt egy cseh nővel, azt már kimondta, s igy bátran utána tehette volna a többit is. De ily bizonyító erejű adatai Fáynak nem voltak, nem lehettek. Kitetszik ez a következőkből. Pesti Frigyes „A világtörténet napjai“ czimü becses munkája szerint gr. Illésházi István született 1762. április 30-án. E szerint tehát akkor, midőn Csermák született, az érdemes gróf kilencz tiz éves volt. így tehát szó sem lehet arról, hogy Csermáknak apja volt. A mi azt illeti, hogy Csermák Illésháziról mindig tisztelettel szólt, ez pedig őt tegezte, továbbá a gróf nevenapjára irt nóták csak azt bizonyítják, hogy Illésházi igen szerette Csermákot, mint kitűnő művészt, egy szóval pártfogója volt. Cseh főrangú hölgynek lehetett fia, de ezt épen nem bizonyítja azon fölhozott adat, hogy ő magát »Edler von Luyd et ■■■iíjMMgiajjgíjggggaggijM ■MggggjlMgggggggggigiggMgggMggM ni ■— mm i Roukans“-nak irta. Láttam azon kéziratát | Csermáknak, melyen ez Írva van S megval- i lom, nagyon naivnak találom Fáy gróf azon i kifejezését, ,nem tudni, mi okból irta igy magát.“ Vájjon nem épen olyan furcsán hang- zik-e ez, mintha azt kérdezte volna: miért hitte magáról, hogy ő a szentlélek? Tisztelt olvasó, Csermák őrültségében irta azon czimet, mig eszét el nem veszté, sohasem használta azt. íme mindezekből, a mit tiszta tény gyanánt elfogadhatunk: (Csermák születésére nézve cseh volt, s itt Magyarországon Illésházy grófban hatalmas pártfogót talált.) Hogy hol született, hol töltötte ifjúságát, kitől és hol tanult zenélni, erről tökéletesen hallgat a krónika. Fáy István grófnak már említett emlékezetes czikkében ez áll: »Csermák körülbelül 1798. évben jelent meg Bécsben, és akkor az egész Bécset elragadta hegedüjátékával; karnagy is volt, de rövid ideig, onnan Pozsonyba jött mint karnagy, később Pestre, de ez mind hamar elmúlt, lekötve szolgálni nem akart, csak hangversenyeivel bájolta el akkor az egész művelt világot. A franczia követ mindent elkövetett, hogy őt Párisba vihesse, de Csermák Illésházy egy szavára el nem fogadta e fényes ajánlatot és Magyarhonba jött. Még akkor magyar nótáról fogalma sem volt. Pesten létekor egyszer látogatásra ment Grassalkovich herczeg- hez Gödöllőre, hol duetteket játszott Amadé gróffal. Ebéd alatt egyszer csak megjelenik a hires Bihari, Csermák meghallja, sirva fakad, és e pillanattól fogva búcsút vesz az eddigi zenétől.... s magát egészen a magyar zenének szentelé. Ugyanekkor kereste föl L a- vottátissez időtől vele, szelleme egygyé forrt. 1818-ban Csermák Pestre jött, s egy czigánybanda élére állván, az akkor hires Zri- nyi-kávéházban hallatta gyönyörű játékát. Itt tömérdek pénzt szerzett, százakat egy este, főleg a jurátusoknak volt kiváló kedvencze, de ez nem sokat használt neki; harmadnapra egy krajczárja sem volt, ellumpolta, elosztogatta, elvesztette. 1821-ben újra följött Pestre, s az akkori »Czifra* nevű józsefvárosi korcsmában játszott, de már nagyon oda volt; inkább czin- czogott, mint játszott, mondja egy fültanu. E vendéglőbe különben is csak mesterlegények jártak. Zemplénben Boly Jánosnál sokáig tartózkodott, de legkedvesebb volt előtte Ves\- prémvdrosa — Midőn már elfáradt a bolyongásban, ide menekült magát kinyugodni. Legtöbbször tartózkodott itt, honnan Balaton Fü redre járt zenélni, Buzitska Ignácz művészetkedvelő házánál, s a nem messze eső verébi Vég Ignácz házánál Verében. Veszprémben igen jó levegő lehet, mert én nem rég Csermák érdekében oda utazván, 5—6, száz év felé járó öreg embert találtam, kik közül az öreg Sárzó czigány legtöbbet tudott beszélni Csermákról, habár mindnyájan igen jól emlékeznek reá. Az öreg Sárzó beszélte el szerelme történetét is. Veszprémben minden gyermek ismerte akkor a jó öreg Antalt, mint nevezték, ki őrültsége daczára is megtartó gavallér szokásait. így gyakran kiállt a mai „Korona“ ká véház kapujába, s összecsődítvén a gyerekeket, hányta nekik a krajczárokat, s nagyúri pasz- szióval nézte, mint veszekednek azok. — Ha valaki tüzet adott pipájába, annak minden pénzét odaadta. Egyszer Balatoji-Füreden egy pár forintot kapott az uraktól. Ő pedig elment a boltba, összevett mindenféle gyermekjátékot, s a sétány padjain ülő nőkhöz menvén, szét- osztogatá közöttük e szavakkal: »Emlékül, nagysád!“ Midőn a Buzitska idősb leánya I menyasszony volt, Csermák elment a piaczra i vett először egy kötelet, azután fakanalakat I fazekakat, s összevissza mindent, s elvitte azt a menyasszonynak nászajándékul. Még egy adoma maradt főn róla, mely eléggé jellemző gavallér szokásairól. Egykor Bihari meglátogatta őt Veszprémben, midőn az öreg Sárzónái lakott. Bihari panaszkodni kezdett, hogy hideg van, mire Csermák Amati-hegedüjét lökte a tüzbe e szavakkal: »Most már csak meleg lesz, ezer frt ára fát égettem el.“ Ismétlem azonban, hogy ez utóbbi csak adoma lehet, mivel tudtommal Csermáknak Amati- féle hegedűje soha, azon időtájban pedig hegedűje épen nem volt. Hogy ruházata milyen lehetett, a fönebbi elbeszélésekből láthatjuk. Csak azt akarom még hozzátenni, hogy Veszprémben mindig bocskorban járt, s a bocskorra óriási sarkantyúkat kötött. Még őrültsége első éveiben József nádor pártfogása alá vette őt, kinevezte udvari zenészének, s gyógyíttatui akarta, de Csermák pár hét múlva megszökött innen is. Ezen időből egy vadásztáskát hozott emlékül magával, melyet soha le nem vetett, s mely halála óráján is mellette volt. E táskában hordta a Sárzó bizonysága szerint leveleit, sőt keresztlevelét is. Fájdalom, e táska mindenestől elveszett. E táskában hordta apró pénzét is, mert a nagy pénzt, váltóczédulakat, húszasokat nem szerette, s mindig fölváltotta. Igen könyörületes és jószivü ember lehetett szegény, mert ha jó ruhája volt, s rongyos koldust látott, rögtön ruhát cserélt vele, persze a koldus nagy örömére. S ezt akárhányszor megtette. — Rendkívül nagy evő volt, s mindig három annyit evett mint más. Különösen szerette az aludt tejet és gulyáshust. Még őrültsége sem tudta egészen kivetkeztetni alakjából. »Gyönyörű ember volt, mondá Sárzó, ha felöltözött, kezei oly szépek voltak, mint akár egy kisasszonyé.“ Említettem már, hogy az ivásnak adta magát, s e szerencsétlen szenvedélye végkép őrültté tette. Ő azouban sokat nem birt inni s utolsó napjaiban már épen mitsem ivott.“ * Eddig az életiró. Adatainkat csak a tragikummal egészíthetjük ki. Legszivrázóbb dallamait olyankor szerzé, mikor őrülete csendes merengésbe ment át; ilyenkor önfeledt volt s hogy e dallamok ránk maradtak — bár Ruzicska neve alatt — Ru- zicskának köszönhetjük, ki azokat megleste s papírra tette. Éhezve, rongyosan, betegen egy őszi este jelentkezett a helyi községháznál. Megkönyörültek a könyörület emberén s nyughelyét jelöltek számára. Az orvosi ápolás mindhiába volt; alig pár napi iszonyú szenvedés után egy hajnalon a betegápoló asszony halva találta ágyán. Aztán eltemették ex misericordiae, rongyaival, koporsótalau... . * Négy évvel halála után a veszprémi polgárok közadakozás folytán díszes emlékkövet állítottak sírjára, melynek főiirata a következő: Folytatás a melléklapon. bekövetkezett szerencsétlenséggel a legnagyobb hajót egyszerre eltemesse. Hajónk folytonosan recsegett ropogott a vihar vas marka alatt. A szétszakgatást, az összetörést, az elmerü- lést miuden pillanatban vártuk. A hullámok sokszor a hajó kéményén is becsaptak amely 10—12 méter magasan állott a viz sziue felett; rajtunk miuden ruha vizes volt, a fedélzeten ahol csak erősen fogódzva négykézláb mozoghattunk ide oda, mig végre 11 órai válságos helyzet után megpillautánk a frauczia partokat, melyeknek látása egy uj életet látszott belénk önteni, de a veszély még minden pillauatbau mig odáig jutunk ezerszer megsemmisíthet bennünket. Ily kétségbeesett gondolatok között közeledőnk a Djieppe-i kikötő felé, melynek minden pillanatnyi közeledése egy-egy uj élet reméuysugárt csepegtetett kihalt reméuyeink helyébe. Mint szerettük volna hajónkat gyorsítani, mint szerettük volna a látott biztos helyre kitenui, de nem lehetett, mígnem lassan mindig jobban jobban közeledőnk a kikötő felé, melynek védfalát, mely mélyen bele nyúlik a tengerbe sok száz ember töltötte be, akik messziről kendőkkel és kalapokkal küldötték felénk üdvözletüket. Még néhányat fordult a hajó óriási kereke, és mi elértük a biztos helyet a kikötő csatornájának csendes vizát. Hol egyszerre megszűnt a vihar dulása és rémképe. Én pedig egy uagy és felejthetetlen emléket zártam ezzel lelkem érzelmeibe őrökre Szilágyi sMihdly, A hajós nép a kapitány parancsszavára folytonosan működött az indulási készületeken, mig nem a kapitány is felöltötte vízmentes köpenyegét és kalapját, ami előttünk ismét igen rósz jelnek tűnt fel. Végre elhangzott az éles síp a kerekek forogni kezdettek, és mi elindultunk a bizonytalan végzet felé. Az óramutató pout éjféli 12-tőt mutatott a hajóskapitány és kormányos magát az emelvényen erős övék által lekötözte, ami előttünk ismét rósz sejtelmet szült. A hajó gyorsan sietett a kikötőt elhagyni, egyszerre azt vettük észre, hogy hajónkat egy roppant lökés érte, úgy, hogy akik a fedélzeteu voltunk, csaknem a tengerbe zuhantunk. Alig maradt annyi időnk, hogy a köteleket és más szilárd tárgyakat megragadhattuk volna, már következett a második lökés, melynek okát a tomboló vihar azonnal megértetett velünk, jele volt ez annak, hogy kint voltunk a sik tengeren, a vihar szeszélyeinek hatalmában, a háborgó hullámok karjai között, mely hajónkat tetszése szerint dobálta hol jobbra, hol balra s minden pillanatban eltemetni készült bennünket, oda, a hol már annyi szerencsétlen nyugossza őrök álmait, hogy egykor talán egy geológus egy nagy időköz után abból olvashassa le az emberi élet egyik időszakát. Aki már valaha volt azon szerencsétlen helyzetben, hogy a hullámvölgyekből szemlélhette a feje felett levő hullámhegyeket, csak az tudhatja, hogy mi az, egy tengeri vihar átszenvedése; megszűnik ott minden . remény, ennek helyét a kétségbeesés foglalja ! el. Az egyik pillanat a másikig bizonytalan, ! a catastropha minden perczben bekövetkezhet, ! épen mintha egy puskaporral töltött akna l felett foglaluánk helyet, melyhez közel égő j kanócz van letéve, ilyennek ismerem azon j I helyzetet, melyet mi átszenvedtünk, mely i I nem nyújtott reményt számunkra a jövőre. De hogy a megpróbáltatás kétségbeej- tései még teljesebb legyen, megérkezett az átkos tengeri betegség a mi igen nagy mér- J tékben fokozta a szenvedés és kétségbeesés kínjait, úgy hogy az élethez már-már semmi remény, mert ami ezután következett az már ; mind csak a véletlen, vagy a sors által nyújtott különös kedvezménynek volt nevezhető. Hajónkat a vihar derékszögben érte s miuden perczben, hol jobbra, hol balra döntve a vízbe merült, ami a fedélzet csatornám gyorsan lefutott. A hajó feuekét minduntalan lehetett volna látni, mert a hullámok egészen az oldalára fektették a hajót A háló termekben az ágyakból egymásután dobattak ki az utasok, s mindenütt csak szilárd fogód zás által tarthattuk magunkat fenn, de mire nem képes az ember létének fenntartásáért? A sötét éj e borzalmas hely látképének nagyrészét eltakarta szemeink előtt, de annál rémesebben tűnt az fel a reg közeledtekpr, ég és viz között láttuk magunkat a hullámhegyek hátán ide oda dobatni, a hol minden segélynyújtás, miuden mentési kísérlet lehetetlen, mert elég egy hullám maga. hogy a
