Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1881 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1881-10-16 / 43. szám
kárve a gyűlésen megjeleni és a tanácskozásban részt venni. A helybeli izr. hitközség képviselve volt t. Krausz Armin alelnök űr személyében, ki az egyesület érdeklődésének ezáltal is adott kifejezést, hogy a megalakulás után az egyesület pártoló tagjai közé bejegyeztető magát. Az alabszabályok elfogadása után a tisztviselők választása ej tetett meg, melynek eredménye a következő: Elnök Baura Ffilöp, titkár Freund Sámuel, pénztárnok Diener Sándor. Választmányi tagok: Sebőn Lipót (Veszprém), Schon Adolf (Vár-Palota) Rátk Mór (Siófok). Hirschler N. Nagy-Vászony). Póttagok: Krausz (Veszprém), Reiner (Siófok.) A megválasztott elnök indítványa folytán a közgyűlés Hochmuth Abrahám főrabbi urat, ki éles kritikájával nem egyszer hozzájárulta gyűlés tanácskozását minél eredménydusabbá és gyümölcsözőbbé tenni és ki a tanügy terén kitűnő érdemeket szerzett magának, egyhangúlag tiszteletbeli elnökké megválasztá. Este az egybegyült tanítók a helybeli izr. hitközség érdemes elöljáróságának vendégei voltak egy, a tanítók részére rendezett jól sikerült estélyen. Az első nagyobb szabású felköszöntőt tek. Dr. Sándorfi Miksa orvos úr, ki az iskolaszék képviseletében jelent meg, mondotta. Éltette az a tanítókat és egyszers mind 2 forintot volt szives az egyesület pénztárnokának azonnal átadni egy kidolgozandó pályamunkára. Ugyanezen czélre Krausz József úr 5 írt, értékű irodalmi művet ajánlott fel, melyet a pályanyertes munka Írója tetszése szerint választhat. Fogadják a nagylelkű adakozók valamint a hitközség tek elöljárósága meleg rokonszenvük és dicsérendő előzékenységükért az egyesület legforróbb köszönetét. Az egyesület létrejövetele körül érdemeket szereztek a siófoki izr. hitközség is tanítóit a hitközség költségén küldvén a gyűlésre úgyszintén több érdemes család városunkban is, kik a vidékről érkezett tanítók részére nemcsak szállást ajánlottak fel, hanem igazi magyar szokás szerint, az illetőket meg is vendégelték, amiért is őket hálás elismerés és dicséret illeti. *Legfelsöbb elismerés érte Bánffy J. pápai polgári igazgatót Rezső trónörökös ő cs. kir. fenségétől, kinek legutóbbi ifjúsági iratát ajánlotta. ♦Ajánlkozna. Egy 28 éves fiatal nőtlen ember ki a jegyzői pályán több évekig mint segéd működött s teljes jártassággal és ismeretekkel bir nemkülönben az adómunkálatok terén és más számadásokban is, szerény feltételek mellett mint segédjegyzőnél vagy más irodában is, keres alkalmazást, melyet kész azonnal elfogadni. — Szives megkeresések — e lap kiadóhivatalához küldendők okt. 20-áig bezárólag. „Regényvilág.“ Az újabb időben keletkezett kiválóbb szépirodalmi vállalatok közül kétségkívül legnagyobb elismerést érdemel a múlt őszszel megindult „Regényvilág", mely főczéljául a hazai regényirodalom na- gyobbszabásu ápolását tűzte ki. A szépirodalom, különösen a regényirodalom, az utolsó években nálunk — egynéhány dicsérendő példa kivételével — a szó szoros értelmében parlagon hevert; annál nagyobb elismeréssel tartozunk oly vállalatnak, mely mondhatni újra tevékenységre serkentette ifjabb és idősebb, jelesebb regényíróinkat. Egy rövidke pillantás arra, mit nyújtott e vállalat már fennállása első évében olvasóinak — meggyőz arról, hogy úgy a szerkesztőség, valamint az áldozatkész kiadók elkövettek mindent, hogy e szerencsés auspiciumok alatt és legkiválóbb magyar Íróink támogatása mellett megindult vállalatot magas szellemi színvonalra helyezzék. Kezdve koszorús írónkon, Jókai Móron, ki „Páter Péter" czimü renuk regényével vezette be a vállalatot, a régi jó hírnévnek örvendő Szathmári Károly „Hon- boldogitók* czimü politiko-socialis regényével, Véka Lajos „Köd előttem, köd mögöttem" czimü nagy társadalmi regényével, Bartalus István „A féltudósok" czimü humoros regényével és Abonyi Lajos „Az özvegy tehénkéje" czimü nagyobb elbeszélésével gazdagították az elismerésre méltó vállalatot, mely a külföldi irodalomból vett müvek választásé nál is a legjobbakat és legtisztességesebbeket szemelte ki. — A kiadók áldozattal megszerezték a hírneves franczia iró Daudet Alfonz „Numa Roumestan" czimü legújabb regényét és e mű, valamint Spielhagen „Quisi- saua" ja, Galdos „Glóriá“-ja, Gréville „Az asszony kegyelméből" czimü műveik méltóan sorakoznak az évfolyam eredeti művei mellé. — A vállalat előttünk fekvő jövő évi pro- grammjából meggyőződtünk a felől, hogy a jövő évfolyam lehetőleg változatosabb lesz még az ezideinél. Koszorús regényírónk Jókai Mór „Egy játékos, a ki nyer" czimü nagyobb társadalmi regényt irt a „Regényvilág" részére, melynek színhelye hazánk gyöngye: Fiume, Toluai Lajos, e régi elismert Írónk „A nemes vér" czimü jeles regényével és ifj. Ábrányi Kornél „Egy modern apostol" czimü regényével szintén hozzá fog járulni a lap szellemi becsének emeléséhez. Abonyi Lajos nagyobb szabású művet ir, melyben egy paraszt család történetét fogja leírni három különböző korban. A nagyobb mű első és önálló vége „Az Ígéret földje" czim alatt már ez évfolyamban fog közöltetni. A női olvasó közönség körében ismert Írónő, Fanghné Gyújtó Izabella „Múltak árnyai* czimü regénye és Degré Alajosnak egy újabb regénye szintén ez évfolyam programmjába. vannak fölvéve Ha hozzáveszszük, hogy az „Emlékei* által híressé vált szellemes csevegő, gróf Teleki Sándor is fogja ez évfolyamot „A selyemgyerek“ czimü társadalmi regényével díszíteni — úgy reméljük, meggyőztük a t. olvasóközönséget arról, hogy e vállalat valóban a jónak legjavát nyújtja. — A német füzetes vállalatok túlterjeszkedését illető gyakran felmerült panaszok sokkal aggasztóbbak, semmint hogy újra meg újra ne figyelmeztet- nők irodalompártoló közönségünket oly vállalóira, amely a pártolást megérdemli és amely még árára nézve is versenyezhet a külföld ilynemű vállalataival. — A „Regényvilág“ évenkint 6 frtnyi előfizetési árért 52 számot vagy 26 ötives füzetet nyújt és igy a legolcsóbb és legjelesebb szépirodalmi magyar vállalat (Előfizethetni minden rendes könyv- kereskedésben, valamint egyenesen Révai testvérek kiadóhivatalában Budapesten. CSARNOK. Csillag Judit. Náthán zsidóéknál szomorú a ház ma, Messzire kihallszik a jajgatás, lárma, A Csillag Judit meg két kicsiny magzatja A szegény vén Náthánt gyászolja, siratja... „Csillag Judit, szentem, gyönyörű virágom, J.-tj he fáj a szivem, ha könnyedet látom ! Minek a gyászruha szép karcsú testeden ? Minek a fájdalom ragyogó szemeden Aranyos magadat minek sanyargatod, Nincs-e most mindened, ezüstöd, aranyod ? Vesd le a zsák ruhát, itt helyette bársony, Nehogy az virágszál — testednek megártson, Nyolcz napig dehogy ülj a kemény fapadon, Hogy finom bőrödön hólyagot fakaszszon! Veszek néked kázsmirt, hozok néked selymet, Amit szemed kivan, a legeslegszebbet, Ezentúl világod jaj be máshogy éled: Oh csak az enyémnek mondhassalak téged.“ Náthán zsidóéknál jaj be vig a ház ma, Messzire kihallszik a vigasság, lárma, Csillag Judit immár lakadalraát tartja, Mindenki megszólja, de 6’ nem átallja. . . „Hova gondolsz Judit, le se telit a nyolcz nap, Várj egy kicsint még, nincs messzi a holnap, Szegény jó uradat hát csak igy sajnálod, Alig temeted el már tartod a nászod. Judit, Csillag Judit, azt mondom én néked, Soh sem követtél el ennél nagyobb vétket! Selyem ruha, szalag, puha bársony karszék. . . Mintsem ilyet tennék, jaj inkább meghalnék !“ Csillag Judit rá se hederint a szóra, Felöltözik czifra, selyem viganóba, Hófehér nyakára teszen drága éket, Amelynek sugara, mint fényes nap éget, Hollósetét haját pántlikába fonja, Dehogy menne ö ma máskép a templomba! Pici fiaira mostan dehogy nézne, Csak a sok ékesség van neki eszébe, Meghalt jó urát is egészen feledi, Nem csoda, hisz „ezt“ már oly régen szereti 1 Hazatér a násznép, a lakzinak vége, Csillag Judit immár Áron felesége, Ölelő karjában magát oly jól érzi, Nyájas arczát, szemét oly örömmel nézi. „Áron, édes lelkem, te édes mindenem, Jaj be jó esik a te hű sziveden! Koldus, vén uramat mióta eltemettem A boldogság mennye terült el felettem ; Van mindenem, kincsem, ezüstöm, aranyom, S a te nyájas képed be sokért nem adom.“ Csillag Judit künn ül a pitvar ajtóba, Észre sem veszi, hogy a nap nyugodóba, Fiatal, szép urát öleli a karja, Piczi fiacskáit látni se akarja. „Nagyobbik fiadat megest hideg rázza, Mióta ez urad van, nem is nézel rája, Hogyha az egyszer most talán máskép tennél, Ha itten maradnál a beteg gyermeknél!“ A dajka a kicsit csak tovább csititja, Gyűrött vánkosát szépen megigazítja, „Alugyál, alugyál, eszem a szép szádat, Verje meg az isten az édes anyádat!“ „Kisebbik fiad is nyomja már az ágyat, Reszket egész teste, mindene oly bágyadt, Talán ha az egyszer itt maradnál nála, Nézd, hogy megvan dermedve piczike lába ! Alugyál piczikém, aranyos jószágom, Te legdrágább kincsem ezen a világon, Csicsiba, csicsiba! eszem a kis szádat, Verje meg az isten az édes anyádat!“ roska, habár tréfásan is, szemére hányja. Ily megaláztatást egy asszonytól nem viselhetett el, azért rengkivüli dühében elfeledkezett arról, amire Toldi mindig intette: Becsüld meg ez asszonyt, Amint Piroska a föntebb említett szavakat kiszalasztotta száján, Lő- riucz féktelen ingerőltségében arczul üté őt. Toldit is elhagyta most hidegvérüsége. Kedves Piroskáját bántalmaztatni látva, teljesíteni akarta azt, amit Tar Lőrinczhez intézett fenyegetéséhez csakúgy hozzá Pontolt: Jaj neked, ha ezt az asszonyt bántani mered. De Lőrincz észre vette Toldi fenyegető mozdulatából aunak szándékát, elhagyta bátorsága, nem merte hidegen bevárni a hőst, hanem a másik szoba ablakán keresztül elillant az üldöző Toldi elől. De talán a világ végéig is üldözné Toldi ellenét, hogy kitöltse rajta boszuját a nőért, boszuját szive elfojtott fájdalmáért. Hanem elébe áll Piroska s megtört virágként hajol a hős keblére Szelíd tekintetét esdőleg emeli Toldi télé, ki ennek hatása alatt feledi Lőrinczet, feledi a sértést, mit ez a kedves nőn elkövetett, s egyedül csak az a boldogító gondolat foglalja el, hogy ölében tartja azt, ki szivét szerelemre gyu- lasztá s akit magára uézve már örökre elveszettnek hitt. Keblére vonja gyönyörű fejecskéjét, s ezer csókkal halmozza el azt a kis piros ajkat, melyet a durva férj előbb szentségieden kezeivel érintett volt. A boldodtalan Toldi kitárja most szivét Piroska előtt. Ezer szerelmi vallomást súg fülébe, kéri, hívja, hogy kövesse őt a világ valamely félreeső csendes zúgába, hol nincsenek irigy emberi arezok. hol boldogságban tölthetik napjaikat. „Áron, én szerelmem, jaj be nagyon félek, ilyet még nem értem, amióta élek ! Kisértetett láttam szobámban az éjjel, Meg-megsimogatta két fiam kezével, Ölelgette őket, hívogatta szépen, Dédelgette őket két fagyos kezében, Áron, édes lelkem, jaj be nagyon félek, Meghalt vén uram e hazajáró lélek !“ Egyszerű koporsó, benne két kis féreg. .. „Jaj be megijedtem, jaj be nagyon félek, Kisértetet láttam másodszor az éjjel, A selyem ruháim tépte szórta széjjel, S azokba két fiam betakarta szépen! S dédelgette őket két fagyos kezében. Áron, Fehér Áron, jaj be nagyon félek, Meghalt vén uram e hazajáró lélek !.. Piczike kis árok, abban két kis féreg .. „Jaj be oda vagyok, jaj be nagyon félek: Kisértetet láttam harmadszor ez éjjel, Engem hívogatott mindakét kezével. Áron, Fehér Áron, jaj be nagyon félek, Meghalt vén uram e hazajáró lélek !“ „Mi lőtt, édes lelkem, mért oly halvány arezod, Vagy a csalfa álmot valóságnak tartod ? Csillag fényes szemed mért van úgy kisírva ? Hej nem kel fel, akit letettek a sirba! Vagy talán vén urad két fiát sajnálod ? Nincs-e most helyettük aranyod, jószágod, Nem-e szebb az élet a két gyerek nélkül, Kiket védni kéne bidegtül meg széltül!“ Csillag Judit nem szól, nem hallgat a szóra, Kapja magit, kiáll az utczaajtóba, Aranyát, ezüstjét ottan szerte szórja, Gyémántos gyűrűjét beveti a porba, Selyomlágy haját leereszti vállig, Úgy szalad, rohan az utczasarkáig, Görcsösen szorít két fabábut kebléhez, Dédelgeti őket, szorítja szivéhez : „Alugyál, alugyál, eszem a szép szádat, Jaj, hadd melengessem dermedő két lábad! Verjen meg az Isten, Fehér Áron, téged, Hét ízig irtsa ki gonosz nemzetséged, Fenn a föld, lenn a sir nyugtot soh se adjon, Amért megöletted két édes magzatom !.. Veszprémi Soma. A közönség köréből.* (A „Veszprém“ szerkesztőjéhez.) Tek. szerkesztő ur! A „Veszprém" lap 41. számában „a közönség köréből" Szűcs Dániel református és Eősze Dezső evangélikus lelkész urak neveik aláírásával egy czikk jelent meg, melyben felszólíttatom, nyilatkozzam az iránt, hogy mi jogou ásattam a két protestáns hitközség temetkezési helyén kertet, miáltal a kegyelet helyét mintegy profanáltam ? Erre tiszteletteljes válaszom a következő: Czikkiró nagyontisztelendő uraknak tudomásukra hozom, hogy én a temetőben nem mint utbiztos, — kinek ehez semmi köze, — hanem mint a városi hatóság által a felsővárosi temető rendezésére megválasztott bizottság egyik szerény tagja a többi tisztelt bizottsági tag urak beleegyezésével tettem, ami törtönt, s amiért a felelősséget elvállalom. A panasz tárgya az, hogy a temetőben *Az e rovatban közlőitekért nem vállal felelősséget a szerkesztő. Jer’! — hévvel, erővel zúdítja lihelve — Jer velem, elviszlek — paripám nyergeivé — Oda, hol még szellő, nap fénye se leljen, Megvédlek egy ország, mind a világ ellen! Ezek valának a szavak, melyek Toldi kebléből előtörtek. Piroska fejét tán egy pillanatra el is kábithaták e kedvesen hangzó szavak, de csakhamar föltárnád asszonyi kötelességének érzete s Toldit is figyelmezteti lovagi tisztére, midőn igy esdeklik: „Becsületét védd meg, óh lovag, egy nőnek." A nő e figyelmeztetésére eloszlik az édes álom. Toldi megborzad az örvény láttára, melynek szélén állott és a mely télé a nőt is vonzani akarta. Egy mély sóhajtás lön búcsuzása, azután ott hagyta a szép asszonyt, ment, futott, mintha fájdalmától akarna szabadulni, pedig vele ment az miudenüvé. Elkísérte Szalontára, mit vitézsége jutalmául kapott Toldi a királytól. Itt munkába akarta fojtaui a múlt emlékeit. De a munka nem hozott neki enyhét, tehát mulatságban, dobzódásban keresett irt sebeire, azt gondolva, hogy tán a bor és a czimborák feledtetni tudják a történteket. De mind hiába ; a mámorban is érezte nagy baját. Végre édes anyjának, a jó öreg Toldi- nénak a fülébe is eljutott fiának dobzódó, rendetlen élete. Nem maradhatott nagyíalusi magányában. Eltökélte magát, hogy meglátogatja fiát, kiről annyi rósz hir járt szájról szájra. (Vége köv.) szerencsétlenségének, hogy ő maga dúlta föl két szív boldogságát, egész lelkén elkeseredettség vett erőt. Szeretne mindezekért valakin boszut állani. De kin ? Ő maga oka mindennek. Tar Lőrincz csak gyáva eszköz volt, mely mindent hagy magával tenni. De olyan az emberi természet, hogy ha valamit roszul teszünk, földhöz vágjuk magát az eszközt is. Azért Tar Lőrincznek sem lett volna tanácsos, ily állapotban Toldival találkozni. Érezte azt Toldi maga is, azért el akart távozni e helyről, nehogy háborgó lelke még valami uj bűnbe sodorja. Jobb lesz neki elmenni kedves falujáka, hol csendes elvonultságban, munka közt talán el tudja feledni szive első és utolsó szerelmét. Bizonyos nyugodtság vett rajta erőt, mely mindannyiszor meglep bennünket, valahányszor nagy fájdalmunkban végre kisírtuk magunkat. Alig született azonban meg benne ez az elhatározás, midőn a véletlen azt csakhamar meghiúsította. Találkozik Lőrinczczel. Toldi ki akarja kerülui őt, de Lőrincz, mintha vesztét érezné, önként rohan a veszélybe, Toldi felé tart. Megállítja, megöleli, nem győz neki eleget hálálkodni. Hívja őt magához. Nézze, lássa meg, milyen boldog pár lett ő belőlük. Toldi minderre csak azt feleli szigorú szavakkal: Ne hijj te magadhoz sohase. Szinte érzi előre, milyen szerencsétlen következménye lenne az ilyen találkozásnak. Pedig Toloi mégis elmegy. Hiába ellenezte esze, de szive folyton vágyott még egyszer látni azokat a szép szemeket, hallani még egyszer azokat a piczi beszédes ajkakat, tőle hideg szavakkal vagy egy néma sóhajtással j elbúcsúzni, azután otthagyni örökre, örökre. Talán mindez így, amint azt Toldi kigondolta, meg is történhetett volna, de közbe jött ismét valami, ami őt nyugodt kedélyhangulatából kizökkentette. Amint este Tar Lőrincznél megjelen, egy ideig csak ment a társalgás holmi közönséges dolgokról, az időről, termésről, háborúról stb. Sem Toldi, sem Piroska nem érintett oly dolgokat, melyek a behegedt sebeket fölszaggathatnák. Beszéltek egymással, mintha azelőtt sokasem látták volna egymást. Történt azonban, hogy ebéd végén egy vad süldőt hoztak az asztalra. Lőrincz mindjárt neki áll, hogy a sültet balogsüti kezével eldarabolja, de oly ügyetlenül ment neki, hogy Toldinak kellett kezéből a kést kivenni. A fiatal asszony megemlékezett most arról, hogy a viadalkor Toldi Tar személyében har- czolva, hogy meg ne ismerjék, bal kézzel vívott, de egyszer elfeledkezvén magáról, jobbjába kapta a fegyvert, miáltal magát Piroska előtt elárulta. Most a fiatal asszony csintalanságból, férje ura ügyetlenségét látva, meggondolatlan ezélzást tesz ezen tornajelenetre : Édes uram, miért is tetteti kegyelmed '? Kíméli a jobbot a bal keze mellett ? Tudom én, jól láttam, mire képes jobbja : Hát a viadalkor az utolsó kapja ? Tar Lőrinczre ez óriási sértés volt. Érezte, hogy neje tudja azt, hogy ő helyette Toldi vívott. Lelke fölháborodott azon, hogy az ő gyávaságát, az ő becstelen tettét Pi-
