Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1881 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1881-02-20 / 8. szám
VII. évfolyam. 1HH1« 8-ik szám» Tenoréin* febr. 30, Megjeleli e lap a „HIVATALOS ÉRTESÍTC^-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben külön lap adatik ki. — Elófizöállami bélyegilleték fizetendő Kiadóhivatal: Krausz A. könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reclamátió. SropT«'1' Magánvitáknai S személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. — Séüíratok visszaküldésére nem vállalkozunk. - Névtelen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk' iránt bizonyíték szereztetett he. Bérmentetlen, vagy német czim- zetü leveleket a szerkesztőség nem fogad el. A szerkesztőségi iroda : Horgos-utcza 105. sz. a. — Ide ezimzeudo a lap szellemi részét illető minden közlemény. közgazdasági-, tór-sa,dnlmi-, helyi- h általános« éi-delíü megyei hivataléi li e t i közlöny. A nyomorultak útja. Veszprém, febr. 20. Sokat beszéltek már az, ország- gyűlés padjairól s a minisztériumok zöld asztalai mellett a tolonezolás kicsinyesnek látszó, de czéljaiban mégis nagy horderejű ügyéről. Megkísértek javítani rajt, de mert pénzáldozat nélkül semmisem megy, ezzel sem mentek semmire. A toloncziigy nálunk ma is oly nyomorúságos, hogy szánalom rá csak gondolni is. Eredeti czélja nem volna más, mint az, hogy az illetőségi helyükről eltávozott lakósok, ha azok másutt megélni nem tudnak s nyomorba jutnak, szülőföldükre bazaküldessenek, hogy rokonaik, családaik, ismerőseik körében könnyebben boldogulhassanak. Mindenesetre humánus intézmény lenne így, de mert a kivitel rósz, maga az intézmény is egyik főtényezője erkölcsi életünk hanyatlásának, romlásának. Ha a rendőrség egy-egy városban összeszed 15—20 „foglalkozás nélküli egyént,“ akkor nincs egyéb gondja annál, minthogy mielőbb megszaba- dúljon tőlük. Egyrészt azért, hogy a felügyeletükre való felelősségtől meneküljön; másrészt, hogy eltartásuk költségeivel a község ne terheltessék, így történik aztán, hogy a szerencsétleneket egy csomóba hajtják s ha három napja nem ettek s ha félmeztelenek is s ha fagy, hideg zápor szakad is rájuk — hajtják őket mint a barmokat, a legközelebbi állomásig. Ott átveszi őket a kisbiró, becsukja valami büdös kaloda-zugba s ha jószivü ember, adat mindeniknek egy-egy darab kenyeret, ha nem : akkor másnap azon mód tovább hajtja őket egy állomással, így megy az — a végletekig. Fele kidül a kínszenvedések útján, egyrésze meghal, másik része megszökik s csavargó — meg zsivánnyá lesz s az a néhány, aki mégis hazakerül, ahelyett hogy jobb éleire térhetne, oly megvetéssel találkozik otthon, hogy pihenés után ismét neki indúl a kóbori útnak, segélytelen ......... Ily en nálunk a toloncz-intézmény s nincs ebben kivétel sehol a vidéken. Ahelyett, hogy a társadalom páriái a tisztességes kenyérkereset, útjára te- reltetnének, szégyenszemre meghur- czolíatnak palam et publice az országon át s éhezve, fázva kénytelenek tűrni durva kísérőik szidaimait, íitlegeit. s hazaérkezve — ismerőseik megvetését. A külföldön is meg van a toloncz- intézmény, úgy mint nálunk. Hanem nem ilyen a kivitele. Ahol vasút van, ott. egy IV. o. Waggonbau szállítja őket az erre díjtalan kötelezett vasúttársaság, ahol pedig nincs, ott a községek fuvaroskocsijain továbbírják s későbbi keresetükhöz képest e szállímindent! Ezt apám mesélte még gyermekkoromban és szentül elhittem neki. Sokszor riasztott meg este az ablakhoz csapódó havas, zuzmará3 akáczfa-ág, hogy: a „tél-apó* most nézett be! és azután „jó* voltam — egy darabig! A törpéket és manókat annyira hittem, hogy leghőbb óhajom volt, minden bábu, játékszer, mesés könyv helyett egy ilyen eleven kis jószágot foghatni. Vagy csak látni is ! De csak apának jelentek meg. Hiába kandikáltunk elfojtott lélegzettel a kulcslyukon és a már szétmáiló zöld selyem-függöny rétéin keresztül az ódon „irományszekrénybe,* törpét nem láttunk, mig apa kopogtatására és varázsló szavaira döntötték a piros almát, zamatos körtét, szőllőt, diót lasponyát, Már hogyne lett volna „varázslás* mikor a poros, elavult Írások közül, melyeket apa úgy féltett és bizonyosan azért „őriztette* őket elkényeztetett [ pajkos gyermekkezek elől „törpékkel“, potyogott elénk az Isten áldása! Volt ujjongás, ha egy megindult alma messze sarokba gurult, szinte óvatosan nyúltunk utánna: nem-e ül rajta egy kis manó? Milyen édes és megnyugtató volna, ha most is elhianém létezésüket, jóságos beavatkozásukat, — hogy hallgatag óhajaimat is kitalálva, megadnák, indulatomat lecseudesí- tenék, bánatomat megvigasztalnák. Hogyha jól tudtam „leczkém“, mint hajdan, potyog elém az „Isten áldása*, a „Miklós“ meghozta a bábszínházai, melynek magam írtam szo- morujátékokat csupa római bősökkel, a kazánon a szép „szőke* hajas kékszemü babát, és névnapon, ha egyebet nem, egy pompás tortát nagyanyámtól. Ilyen nevezetes napok minden bút feledtettek, minden kőnynyet felszárítottak. Akkor még nem sejtém, hogyha az ember „nagy“ lesz, óhajainak, melyeken néha lelke egész szenvedélyével csügg, apa, anya, nagyanya minden hatalma, törpék, manók minden titokszerü, jóságos beavatkozása nem volna képes teljesülést szerezni. — A jó Isten?! De az bölcsebb, bogysem minden lázas szív bohó vágyait betöltené Vagy megád „egyet*, és azt mondja: neked már elég, — minden szépet, édest, boldogítót nem lehet fenékig üríteni. Tanulj lemondást Akkor, ha a „játékban* igazságtalanság történt velem, úgy csókolták le könnyeimet; most a játék szintere a világ, a társadalom, és ha itt kap az ember döféseket, sajgó marásokat, éles tíí-szurá3okat, és valaki meglátna egy fényes cseppel szemeidben, x— ka- czagna gyengeségeden. A Mephistó tapsot talán, — sikerült! fájt neki! Arra a finom, érzékeny csápra, melylyel némely ember megáldva vagy megátkozva van, az életben mindenütt ráütnek; ezeknek legjobb lett volna „csigáknak* születni. Azoknak a kemény héjján, a kis „várukon* dobolhatsz ha ő bennt fülel, csak azért se dugja ki sima, bársony testét. Dulakodjatok, egyétek meg egymást, gondolja magában, én még csak nem is látok belőle semmit. Boldog! Azt a dulakodást még végignézni se jó. Igaz, némelyiknek meg épen ellenkezőleg elemét képezi, és nem is volna boldog, ha nem dulakodhatnék, az az élete és egészsége fenntartására szolgáló „comotio.* A rózsát az Isten gyönyörködtetni, A „VESZPRÉM“ TÁRCZAJA. Ősszel... Elfárad a bágyadt sugár, Mig a kopár földre leszáll. Hervadt ágon fonnyadt levél, „Szomorúan zng bug a szél “ Szomorúan sikolt, zokog, A szív reá fel-feldobog, Régi és bus dolgot regél, „Csendről nyugalomról beszél.“ Lelkem fázik, összeborzad, — Hol is lelne nyugodalmat, E széles és nagy világon — ? „Kis madár zeng száraz ágon.“ Itt feledték szebb hazából, Megérteni bus dalából, Melybe felcseng tompa vágyom, „Temetőbe sírba vágyom !“ Hock János. Jógvirágos tárcza. Zircz, febr. 17-én. Még néhány nap előtt egészen ábrán- dossá hangolt a gyönyörű téli kép; minden teneren csillogott a zúzmarától, egy ilyen cristallizált ágat letörve még az is eszembe jutott; mily büszke lennék, ha zöld diót és mandulát ily szépen tudnék czukorral can- airozni! Tegnapelőtt a tó jege már erősen engedett, minden korcsolya mély bevágást ka- i gyott maga után és a korcsolyázók azt mond- I ták: akár bajuszkenőcsben produkálnák magukat. Ha az ember elesett volna, ott hagyta volna a syllhouttejét. Én nem is próbáltam meg. Milyen csúnya most az erdő! A fenyők oly szomorúak, oly lehangoltan lógatják ágaikat és a többi száraz, kopár fa mily sivár benyomást tesz! A nyár tüudérei alusznak még mind, édesen, mélyen, és álmodnak verő- fényről, napsugárról, a bűbájos, holdfényes, szerelemittas nyári éjszakákról. Midőn az egész természet, költészet, ábránd, szerelem; a fák meg-megreszketnek egy titokteljes kiválómtól, játszi töudérek szállnak a légben, Mab királynő egész kísérete, halk csókok neszét véled hallani, pedig a prózai emberek azt mondják: ilyenkor minden alszik. Hajnalban midőn kelet felől egy pirosas fénylő esik rózsás körbe burkol mindent és a földön halk zsongás, ébredés jelentkezik, pelyhes fészkekben édes búgás, szárnyrebbenés, midőn Romeo és Julia vitatkoztak: A pacsirta volt! Nem a csalogány, — A tündérek elrejtőznek virágpalotáikba másnap éjig. A kis téli szellemek szintén elbújtak e locs-pocs elől, sziklaüregekbe, korhadt fák odvába, ők csak a puszta havon suhannak tova, bekandikálnak az emberekhez, és hoznak a jó gyermekeknek szép gazdag karácsonfákat, miket a Jézuska rendeletére „tél-apó* készít a rengetegekben A sok szolgálatkész piczi manó sürőg-forog körülötte és összehordanak tási díj tőlük bebajtatik. Így állván a dolog, a tolonezolás nem oly szégyenletes, nem öli meg a nyomorultakat egészségükben s útjok gyorsabban néha fél nap alatt. — érvén véget, a közbeeső községek s azok rendőrségének sincsenek terhére, másrészt pedig hamarább jutván kenyérkeresethez, hamarább lesznek ismét hasznos tagjaivá a társadalomnak. Nálunk vasút ide, — vasút oda; kocsi ide, kocsi oda: a szegény nyo- morúltaknak, kiknek rendszerint egyéb bűnük nincs annál, hogy „foglalkozás nélkül“ találtattak, gyalog kell megtenni a sokszor egy-kér hónapot igénybe vevő nyomorúság útját — minden ezél nélkül. Ezen a nagy bajon mi a magunk körében nem segíthetünk. A kormány kötelessége, hogy e rohadt intézmé- nven lendítsen. Mert így, amint ez ma fekély etil senyved társadalmunknak amúgy is beteg testén, csak arra való, hogy a páriavilágot még lejebb süly- lyeszsze az erkölcstelenség lejtőjén. Hanem körünkben is megtehetjük azt, hogy e szerencsétlenek bajain, szenvedésein legalább pillanatnyira segítsünk. Helyi rendőrkapitányunk ez úton arra kéri városi polgárságunkat, hogy akinek elhasznált kevés értékű ruhadarabjai vannak, adják azt az ő utján a szegény tolonezoknak, kik néha egy ingben, csecsemővel karjukon kénytelenek a keserves tolonczútra kelni, melyen megveszi őket gyermekükkel együtt a tél fagyja, higege. Ő majd kiosztja köztük s megsegíti őket a megfagyás ellen. Hinni akarjuk, hogy városi jószivü polgáraink s nemesszivtí nőegyleteink e felhívásnak, melyet benső emberies érzet sugall, foganatot szereznek. Küldjék használatlan foszlányaikat a rendőrséghez e czélra s a vett adományokat hírlapunkban hétről hétre nyugtázandjuk. A könyörtelenségnek persze mindig vannak érvei, melyekkel az ínség elöl iires kézzel kitér .......... De a kinek lelkében a felebaráti szeretetnek isteni tiizéből csak egy szikra van: annak a szive áldó jótékonyságra melegül, hogy irgalma hevével melengesse pusztuló, sinlődő, nyomorba dermedt szegény embertársait. ... Adjon kiki, amit adhat. S az irgalom Istene, ki egykor bizonyára számba veendi minden jótettünket, végtelen javaival fogja megáldani áldozó polgártársaink s nemes lelki nőink jó szivét! =Veszprém, febr. 20. (Hazai szemle.) A Deák Ferencz-szobor bizottság a Petőfi szobornak a duuaparti Petőfi térre leendő felállítását határozta el. — Fehérmegye a nem rég tartott gyűlésen egyhangúlag elhatározta, hogy a hadmentességi díj módosítása érdekében felirat iutéztessék az országgyűléshez. — Révész Imre debreczeni ref. lelkész a na- pokbau elhunyt 60 éves korában. Béke leng-
