Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1881 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1881-08-21 / 35. szám
Veszprém, äug. 81 VII. évfolyam, 1§§1. 35-ik izáin. Magánvitáknak s személyes jellegi! támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ba valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérttentítlen, vagy német czim- zetlí leveleket a szerkesztőség nem fogad el. Á sierkesztéségi Iroda: Horgos-utcza 105. sz. a. — Ide czimzendb' a lap szellemi részét illető minden közlemény. Megjelen e lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTŐ“-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben kÜlOQ láp adatik ki. ElofiSQ* téal ár mindkét lapra: negyedévre 1 frt 50 kr.; félévre 3 fit; egész I évre 6 frt. Egyes példányok ára 15 kr. Hirdetések dija: egy hasábos pe- í titsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr. ; minden beigtatásért külön 30 kr. j állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal: Krausz A. könyvkereskedése Veszprémben. Ide kül- j dendö minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reelamátió. közgazdasági*, társadalmi-, liel.yi- s altalános érdekű megyei hivatalos heti közlöny. A magyarság jövőjéért. Veszprém, 1881. aug. 21. Nem a költségéé közigazgatás, nem az adóemelések, nem a sajtószabadság megszorítása 8 nem is a hadsereg diadalmas hadjáratai fognak dönteni egykor a magyarság létjoga fölött, hanem igenis nemzetségünknek faji jelentősége, számban való tekintélyes aránya. Van az, hogy a nemzetiséget áta- lán a faji együttérzés határozza meg. Más szóval, hogy lehet a nemzetiség több törzsű, több nyelvű, de érzelmeiben, — politikai elvei s törekvéseiben rokon s ez által képez egy tömör nemzettestet. Hanem a politikai elvek, törekvések épúgy, mint az emberi érzelmek általán az élet számtalan esélyeinek vannak alávetve s a szerint változnak, amint a különható érdekek kívánják. Ez az erkölcs alap tehát nem lehet elég reális egy nemzet örökös jövője megállapítására nézve. Van egy sokkal hatalmasabb tényező, mely a nemzeteket együtt tartja s mely ősidőktől fogva máig természetes kapcsát képezi a nemzeti faktorok} conglomeratumának s ez — a nemzeti nyelv. Nyelvében él a nemzet! A legnagyobb magyar e mondása örökbecsű bölcsességü s három szóval elmondja titkát a jövőben való boldogulásunknak. Széchényi lángelméje arra tanít, hogy nem a nemzetiségi izgatások, nem a tüntetések, nem a hűbéreseink leigázása, nem a fegyverrel való erőszakkal, de a nyelv gondos, békés ápolásával tömörít8ük nemzeti erőnket, állapítsuk meg faji jövőnket. Mert bizonyos az, hogy igaz szívvel — lélekkel nem lehet fia a hazának az, aki nyelvét nem beszéli. Lehet önzetlen, lehet jó hazafi, áldozatkész polgár, de nem állváu rendelkezésére a szellemi közvetítő eszköz, a nyelv, melylyel testvéreivel érintkezhetnék — sokkal inkább ki van téve érzelmi változásának, mint az ki szívben is, gondolatban is s a kifejezésben egyaránt őszhangban van nemzetével. És minden nemzet példája arra tanít, hogy amely nyelvében a legerősebb, számmal is az s imponál a külön nyelvekben élő, több törzsű, s aránylag sokkal nagyobb birodalmaknak. Ha ez úgy van, akkor a jelen kormány az által az egy törvény által, mely kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását hazánkban, a nemzet örök hálájára érdemesítette magát. De a törvény is semmis, ha holt betű marad s a kormánynak nem lehet argus-feladatot tulajdonítani abban is, hogy e törvény hatályát mindenütt szemmel tartsa. Tiszteljük a tanfelügyelőséget s iskola látogatói intézményt; akkor midőn látjuk, hogy működése csakugyan áldásos. De ellenkező esetben nem. Ily esetek azok, amelyekben hazánk némely vidékének iskola ügyeire gondolunk. Vannak helyek hazánkban, de sőt megyénkben is, hol gyönyörű pove- dáló községek virulnak, a hol tótul tisztelik az istent, tótul szidják a magyart, — vannak helyek hol a vasz- szakterek kék mándlis népe neveli csemetéit a Gross-Deutschenthum polypja számára, magyar zsíron, magyar kenyéren. Igazán elszorul az ember szive, ha látván e szomorú jelenségeket fajunk tehetetlenségére és gyámoltalanságára gondolunk. Ma holnap úgy leszünk engedékeny lovagiasságunk árán, hogy nem CBak a tót, de a horvát és német is kiver saját házunkból s mi e titkon táplált Uzelmekkel szemben játszuk a gondatlan gyerek őrült szembekötösdi tánczát! Meg van a jó törvény. Szerezzünk annak illő hatályt is. Hogy az ige testé váljék, azt nem szabad a kormányra bízni, melynek úgyis elég deficites baja van, hanem a mi dolgunk a mi kötelességünk az. A vidéki községek közigazgatási s értelmi elöljárói hivatvák első sorban a magyarság szent Veszta-tüzét ápolni s ha nyelvünk terjesztését, ápolását segítik elő hidjék meg, állandóbb s milliószorta becsesebb az érdemük, mintha külön politikai elveiknek körükben propagandát csinálnak. A községi jegyzők, lelkészek és tanítókhoz intézők szavainkat s abban a reményben vagyunk, hogy a vidék ez inteliigentiája megértett s nagy befolyását, mely hellyel-közzel mindenhatónak mondható, a magyarság jövője érdekében honfi lelki ismeretességük szerint ezentúl jobban latba ve- tendik. Mert ha már nemzeti erőnkben úgy megfogyatkozván, még nyelvünket is elenyészni hagyjuk, akkor beteljesül a költő szomorú jóslata, hogy El fog veszni az a nemzet, Aki nyelvét elfelejti; S nem lesz senki, aki eljő Fölötte egy könnyet ejtni! Kompolthy Tivadar. = Veszprém, 1881. aug. 21. (Hazai szemle.) — Emléktáblával jelelték meg tegnap, e hó 20-án Rév-Komáromban Jókai Móricz születési házát. — 28 nap alatt gyalogolt Zmertnich István hazánkfia Páriából Budapestre. — Egy 21 éves ifjú egy 60 éves matrónát vezetett oltárhoz Győr-Ujváro- son. Legyenek boldogok! — Kolera eset fordult elő Esztergom vidékén. — 24 ezer forintot nyert a lutrin Budapesten egy varrónő. — Geröfy Andor ismert színtársulata Fiúméba megy, .hogy a magyar népéletet bemutassa. — Összeütközött két vasúti teher vonat Kál-Kápolna mellett. Több ember élet lön az áldoz it. — „Vendéglősök Lapja“ czímű új lap indul meg szept. 1-én. — A fiumeiek Zágrábou keresztül utaztak hazafelé. — Mukácsy Mihály festő művészünk A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A kardosróti temető. — Raji. — Hegyek közé ékelve a súgó fenyvesek alatt van egy kicsike oáz, a legnyugalmasabb, legbájosabb temetkezési hely melyet képzelni lehet. Ide járok én álmodni. Eljövök tavaszszal, midőn még csak a pirosló rügy fakad a fákon, mikor még csak sárga kankalint találni a napsütötte helyeken, mfg az árok szélén, a baróka bokrok alatt egy-egy hó-folt fehérük, a zsongó-bongó élet a főidben pedig még csak ébredezni kezd. S azután eljövök később s magam körül nézve, ittas 8zemmekkel, melyek soha a szépnek látásával betelni nem tudnak, — gyönyörködöm üde zöldében, fehér virágos fáiban a tájnak, melyek fölött elragadó ellentétként emelkednek a hamar, örökké súgó, jajgató fenyvesek. Hogy sír, zokog, nyög ha a tavaszi szél végigsuhan sötét koronáik között, úgy zúg, hajlong minden ág, hogy rám is elragad ez a gyász, ez ® z^8°fődás; ez a vigasztalan kétségbeesés. Oh én értem az erdő szavát, eltudom hallgatni, figyelni órahosszat szívverését, tudom ha ujjong, tudom ha gyászol, ha Istent dicsőíti és ha fájdalmát panaszolja el. Visszaképzelem magamat egy másik teme- tobe, hol ezüstös nyárfák és illatos virágú ákáczok borulnak a sírok fölé; lefeküdtem a magas fűbe tekintetemmel a bárányfelhőket kisérve az égen és a falevelek között átcsil- lámló napsugarat. Álomba ringatott minden, a ffí sziszegése, a lombok susogása, bogárka döngés és a tücsök egyhangú csiripelése, csak a távolból hangzott, a hullámzó kalásztenger felől a fúrj. A napsugarak lejöttek egészen a hajlongó fűszállakra, ragyogtak a kis kakukfü bodros fejecskéjén s én áldmodtam és építettem napsugárnál fényesebb, aranyosabb légvárakat ! Mily gyönyörű nyugvó hely ez ilyenkor, ha a legteljesebb tavaszi virulás fogad, mint egy boldogító feltámadás, viszontlátás elöér- zete. A halál elveszti rémes, fagyasztó jellegét e virágoktól mosolygó helyen, a megsemmisülés iszonyuságát midőn a karcsú fűszál, bájos virág kél a rögökből, mely újra szívja az édes léget és üdvözli a napot, újra ól, érez szeret, gyűlöl is talán, és ezt az egész édes, fájó, nehéz, keserves, bájos, gyönyörködtető, kínos életet átéli és átszenvedi. A tiszta légben csicsergve szállnak a fecskék s gyönyörűen rajzolódnak le az azúrkék égről, az erdő súg mintha fólálomban hallanék az első édes, rég elfeledett dajkadalt mely elriugatott, néha a kakuk kiált és felel dondolatomra és a rengeteg sűrűjéből halkan, lágyan hallatszik szerelmes madár fészkéről a hízelgő búgás, esdő, epedő panasz. Egész nyáron madár dalol az itt alvók álmai felett. Eljövök őszszel midőn a piros és barna szín minden árnyalatait felvette már az erdő, az elhagyott tarlókon és bámuló réteken a tőzike, ez utolsó virág, dugta ki fejét, s finom fehér szálak repülnek a légben mint egy szemfedő apró foszlányai. Enyészet, hervadás, haldoklás mindenfelé. Most igazán otthon vagyok. Elnézem a felleges, borongós eget, az alkonyuló nap bádgyadt rózsa pirját a hegy- gerinczeken, lépteim alatt mcgzörren a haraszt s az utolsó madárdal elhaló csengése reszket még a légben. Mintha mindenen felírva lenne mindenütt ittveszhetne, égen, földön, hullongó levélen a lemondás, a csendes kibékülés és a nyugalomvágy mint az én szívem dobogásában : éltem már és szerettem! — meghalhatok.............. Serena. Adatok a „szerelem bolondjai“-hoz, vagyis : VAKARY KRISTÓF ÉLMÉNYEI elbeszélve önmaga által. (Humoresk.) Irta: London. IV. Ez lesz tehát a halálos döfés — gondolám, mert ez szivemet találja. Boldogtalan végzetem e szerint nemcsak kenyeremet, hanem lelkem táplálékát szerelmemet is elveszíti. Megvonja tőlem azt az áldott nagsugarat is mely eddig életem kietlen pusztaságát megvilágította és lessz utána sötétség! Lessz igen, lessz sötétség — a sir fenekén! Ilyen gondolatok marczangolták keblemet s már a hajnal szürkült midőn szemeimet még mindig kerülte az álom, mig utóbb a búbánat, gond és aggodalom teljesen kimerítettek s beállott lázas állapotomban a kétségbeesés révére vittek. Életemben először gondoltam egész komolysággal az öngyilkosságra, s már már az eszközökön, a választandó halálnemen tűnődtem, a midőn eszembe jutott, hogy hisz még csak puskaporra való pénzem sincs! Ez a minden földi salaktól, minden anyagiasságtól ment s az emberiség paradicsombeli korszakára emlékeztető állapot azután egyszerre lelkem elé varázsolta azokat a régi jó időket, melyekhez elmúlt joggyakornoksá- gom legszebb emlékei fűződtek s melyeken elmerengeni most is oly édesen esett, hogy csakhamar megkönnyebbülten éreztem magamat. Uralomra jutott bennem a semmivel 3em bírásnak régi, nyugalmas érzése, az az érzés a melybe hosszú megszokásnál fogva — szó ami szó — de legjobban bele találtam magamat és ezen érzés most is szépen elszen- derített. Éz ez oly nyugodt, oly édes álom volt! így alhatuak a mezőknek sem nem szövő sem nem fonó liliomai, vagy az erdők madarai, melyek sem nem vetnek, sem nem aratnak. Álmomban az én kis Vikimet láttam, mint viaszbabát, épen úgy mint első találkozásunkkor s úgy tetszett, mintha ón, épen úgy mint akkor, még most is boldog joggyakornok volnék, a ki mindennap várhatja előléptetését mert fellebvalója — nagyon köhög. — És valóban! Szobámbam csakugyan köhögött valaki, csakhogy ez a valaki nem felebbvalóm hanem egykori alattvalóm, a jó öreg János hivatal-
