Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1880-04-18 / 16. szám
VI. évfolyam. 1880. 16-ik szám. Veszprém, Április 18.-s* és „Hív. Értesítő 1 »Ggjelen minden vasárnap. Előfizetési dij: Egíss érre 6 frt kr. Fél évre 3 frt - kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. ij Egyes példány ára 15 tor". öv KÖZGAZDASÁGI, HELYI ERDEKÜ, MIVELÖDÉSI ÉS-am VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HEH KÖZLÖNY. gfö ■ , ' ..... ..3^ Oy IA Szerkesztőség és kiadóhivatal : Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtáz KRAUSZ ÁRMIN kíarviereiieiése Vsiiprémkes. HIRDETÉSEK : egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTÉR petitsoronkint ifi kr., s j külön minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. *c!= PM Karoljuk fel a konyhakertészetet. Hazánkban a magyar földbirtokos kizárólag külső földbirtokot — szántóföldben, rétben szőlőben — akar szerezni; azt hiszi, hogy csak nagy terjedelmű földbirtokon gyarapodik, emelkedhetik a jólét, szerencse polczára, de meg a sok föld tekintélyt is ad — gondolja. Arra alig tekint, hogy a birtok legczélirányosabb fölhasználásában áll a valódi érdeke. Innen van, hogy a tehetős fóldmives, ha közelben eladó birtok van, bármi áron, ha törik, ha szakad, megszerzi azt. Minél jobban kiterjedni, ez a jelszava. Hogy aztán a birtok szaporodásával a befektetés nem haladja-e túl erejét, s a szükséges munkaerővel ren- delkezhetik-e, ezt a legtöbben számításon kiviil hagyják, ez harmadrendű kérdés. Ez oka, hogy sok birtokos, ki eddig kisebb terjedelmű gazdaságban habár lassan is, előre haladott, tisztességesen megélt — belemerülve a birtokszerzésbe — gyarapodása csak látszólagos lesz: rövid idő alatt összegyűjtött vagyonát, — mikor a közönség legkevésbbé gondolná — a kérlel- hetlen hitelezők maguk közt fölosztják.. A nyakra-főre összeszedett vagyon romjain aztán kesereghet a szerencsétlen számításában csalatkozott gazda, s hozzá még a csapás annyival sujtóbb, mert az embereknek, kik elébb emelkedését látván, félve tisztelték, — mindenütt kárörvendő mosolyukkal találkozik. Emlékszem rá, tiz, tizenkét évvel előbb itt a Balaton-melléken is mintegy szenvedély volt a szőlő-birtok-szerzés. S mi lett a következmény? A drága kölcsönbirt pénzen vásárolt szőlő 4—5 év elteltével más, újabb gazdát cserélt; a szőlőtermésre rossz esztendők jártak; most szárazság, majd fagy, többször jégverés, vagy más elemi csapások tönkretették a gazda vérmes reményét; a ráfordított drága munkanapszám s egyéb kiadások fölemésztették a gazdának már előbb örökölt, fáradtsággal önerejéből szerzett vagyonát. Ez a föntebb ecsetelt sötét kép nem alkalmazható ugyan minden szorgalmas szerző gazdára: hova is jutnánk, ha a nagyobb rész fölismerve a veszélyt, a szomorú szerencsétlen kimenetelű példákon okulva — a birtok- szerzésben óvatosabb,tartózkodóbb nem lenne. Baját háztartásunk, nemzetgazdá- szati szempontból is nem eléggé ajánlható, hogy figyelmünket a belgazdál- kodásra — nagyobb mértékben mint eddig — fordítsuk. A külső birtok- mivelés — szántás, vetés — mellett, mint szép jövedelmet ígérő, élvet adó mellékfoglalkozást a gyümölcstenyész- tést, kertészkedést örömmel Űzhetjük. Még az esetben is, ha a gabnatermelés elég jövüdelmet nyújt, hova tovább gyarapodásunkat munkáljuk, biztosítjuk magunkat a jövőre, lia időt, erőt fáradságot nem kímélve a belterjtí kerti gazdálkodáshoz közeledünk. Már a múltban megjelent közleményeimben említettem, hogy a kony- liakertészet azon része a gazdasági foglalkozásnak, mely után szintén jól lehet vagyonosodul. Menjünk végig egy községben, s vegyük jól figyelembe a lakházak udvarát, környékét, azonnal szembe tűnik — különösen volt jobbágy — községekben, — bogy a legtöbb udvar, házfolyás fél-, néha egy hold terjedelemmel miveletleniil udvarnak és széninek használva áll. Ezeket szükebb körre szorítva elkülönítve még elég | tágas hely maradna kerti miveletre. A kertnek kerítve kell lenni, hogy marha s más állat oda be ne mehessen. A ház körül a tágas udvarokból kertet alakítani úgyszólván semmi költségbe sem kerül; lécz, deszka-palánk drágább — de tartósabb, mint a tövis vagy nádkerítés, legtartósabb az élő sövény, gyepű, a kőfal. Tudom én, hogy ügyes gazdaasszonyaink rajta is volnának, minél nagyobb kertben munkálkodhatni, de bármennyire sarkalják is férjeiket, hogy csak egyszerű nagyságú helyet kerítsenek be számukra, a legtöbbször most nem érek rá — majddal kell megelégedniük. Sovány biztatás. Hány eset van arra, hogy a gazda pénzdolgában megszorulva felesége szívességéhez folyamodik. Adjál édes feleségem 3 krajczárt egy pakli dohányra; nézd egy kocsi fát vettem, 50 krajczár kellene a pénzemhez; fuvart vállaltam, nincs több pénzem, mint egy forint — kérek hozzá egy pár forintot, hogy az utón meg ne szoruljak, meg nem tudni törik szakad valami, legyen egy pár krajczárom — ha szerencsésen hazajövök, minden hiány nélkül visszafizetem. Jó ember, feleséged tudom azt mondja, hogy nincs pénze, de ne tágíts, szép kérésedre, hogy honnan, az az ő titka, (lehet, hogy a harisnyaszárból) — megkapod a pénzt. Arra azonban el lehetsz készülve, hogy előbb egy kis erkölcsi leczkét is diktálnak előtte: takarékosan bánjék ám a pénzzel, hiába valóra el ne költse stb. mondja feleséged. Nagyon okosan! Takarékos, gondos gazdasszony előtt mindig több becse van a pénznek, mint a férfi előtt. A gabonát, a bort a férj adja el, teszi el az árát. Hát a feleségnek honnan van a pénzforrása ? | Megmondom, a tehén hasznából, baromfitenyésztésből, a kertészetből pénzel. A jó és gondos gazdasszony az által beszerzi a házi élelmi tárgyakat, azonkívül jól pénzel is, mert a felesleget annak adja, akinek nincs konyhakertje, s nem termelte szükségelt élelmi tárgyait. Édes barátom! Hidd el tennjava- dat mozdítod elő, ha feleséged kívánságára, kértére házad körül vagy a faluhoz közel, ha arra alkalmas földed van — kertet kerítesz, s erre a trágyát nem sajnálod; másként nem állok jót érte, nem száll-e el házadból a béke angyala, nem ilt-e ott tanyát a perpatvar 8 a viszálykodás ördöge. Tedd meg a magadét, többi kedves feleséged dolga leend. Minél közelebb van valamely község oly városhoz, melyben a kényelmet szerető háziasszony s a vagyonos osztályrész kert nélkül van, annál biztosabb kelendőségre és pénzelhetésre számíthat a művelő; ha a konyhakertészetet kellő tökélyre emelte, az által minden élvezhető zöldséget s csemegefélét tud előteremteni. Silány, hitvány termesztményeket felmutatni nem érdem, ilyen a hanyag kezek után parlagon is terem. Nemeset, becseset kell előállítani, mert ilyeneket messzebb vidékre is el lehet vinni s ott elárusítani. Vannak községek, melyeknek lakói jó hírnévre vergődtek, mert a kertészetet tökélyre emelték. A legjobb fajból s legszebb gyümölcsöt tudják előmutatni. Ilyenekért messzebb vidékekről is történnek megrendelések, mig a közelben, hol hanyagul s gondtalan kezek ápolnak, termelnek —• mert si- lán}xak, egészen figyelem nélkül hagyatnak. A jó kerti termesztményeknek mindenkor megvan a becse, drágán fizetik meg azokat a fogyasztók, ha korán élvezhetik. A ki már nagyobb ! kerttel rendelkezik, s a kertészetben A „VESZPRÉM" TAROZÁS. Egy arczkép története. (Ifjúkori emlék.) Albumom sok modern lakói közt szerényen húzódik meg egy első tekintetre igénytelennek látszó, régi kopott arczkép, melyen az idő viszontagságai már nagyon is látható nyomokat hagytak hátra, melyről azonban az évek hosszú sora sem bírta lemosni elragadó szépségét annak a fiatal leányfőuek, melyet ábrázol. Ott ragyognak még mindig fenkölt, lelkes vonásai az arcznak; fény és árny nem olvadtak még össze rajt; világos szőke fürtéinek ellentéte nagy, sötét szemeivel ép úgy feltnüik még mindig, mint az a nemes bánat, mely e fiatal, gyermeteg arczot beárnyalja. Egy lengyel nő leánykori arczképe ez, mely bármily régi legyen is, nemcsak kedves, de — azon, előttem sok éven át titokszeríí homálylyal fedett történet miatt, melynek emléke hozzá fűződik — érdekes is marad... A hatvanas években történt. Tizenhat éves lehettem, „csak félig ifjú, félig még gyerek* midőn egy szép tavaszi délután egyedül bolyongtam a pesti városligetben. Ibolyát akartam szedni. Abban a boldog korban voltam, melyben az embernek még kedve és ideje van órákig barangolni erdőn, mezőn néhány szál virágért. Taláu akkor még a tavasz is szebb volt, leg- alább olyan boldogul, olyan vidámul éreztem j magam, amint a hosszú tél után először an- j dalogtam kint a verőfényes tavaszi levegőn, rügyező cserjék bokrok közt fürkészve azok után a szerénységükért sokszor megénekelt kis kék virágok utáu. Nem is csoda! Olyan egykoruak voltunk a természettel; mindkettőnknél tavasz, annak is csak a kezdete volt, telve édes, titokszerü sejtelmekkel, boldogító reményekkel Ki ue éreznó magát ebben a korban boldognak? Észrevétlen gyorsasággal múlt el az idő s a nap már mind hosszabb árnyakat vetett, midőn szomorúan tapasztaltam, hogy fáradozásom eredménye alig néhány szál virágból állott. Már azon voltam, hogy haragudjam az ibolyákra, miért oly túlságos szerények, hogy annyira elrejtőzködnek: midőn kellemes meglepetésemre egy félre eső s egymásba ágazott bokroktól alig hozzáférhető helyen az ibolyák nem remélt nagy csoportjára bukkantam. Alig akartam szemeimnek hinni és kétkedve szemléltem a lábaimnál elterülő virág szőnyeget. Ibolya volt az mind egytől egyig, mind igazi, valóságos ibolya, és ha látásommal tán a feltűnt esti pír a szemfényvesztés csalfa játékát űzte volna is — az átható édes illat minden kétséget eloszlatott és igazolta az örvendetes valót. Ott nyíltak ők „félre a világtól* békés egyetértésben öregek, ifjak; amazok teljesen kinyílva, kitárt kebelylyel, mint egy várva, hogy leszakíttassanak, emezek mint kis bimbóhoz illik, szépen szemérmesen lehajtva fejecskéjüket, mintha mondták volna: még ne bánts, engedj egészen kinyílni. Valóságos kis ibolya ország, egy az „ibolya touristák* mappáján még „terra inLapunk mai számához félív „Hiv. Ért. cognita* látszott előttem gazdag kincseivel feltárulni. De a váratlan, nem remélt szerencse, mely fáradságomat ily pazarul jutalmazta, mint gyarló embert engem is elbizakodottá tett. Azt hittem, hogy a rám mosolygó szerencsét erős karokkal ölelem és — a helyett, hogy mohón, örömtől pirult arczczczal siettem volna „mindeu órámnak leszakítni virágát* — pihenni dőltem a kizöldült pázsitra. Pihenni és — mielőtt leszakítanám — gyönyörködni akartam a lábaimnál nyílé és már egészen enyémnek vélt virágokban----gyönyörködni las san, sokáig.... újra és újra megtekinteni minden egyes szálat és élvezni azt a tudatot, hogy: nézd, ez itt mind a tied, ez a sok szép virág miud, mind csak neked nyílik — csak kezedet kell értök nyújtanod és............. és boldog megelégedéssel tekintettem körül. Csak most vettem észre, mily kies helyen vagyok: egy domb oldalán, hatalmas nyárfák tövében, rügyező bokroktól környezve, melyek fölött azonban még is gyönyörűséggel futhatott végig a szem a kedves pauorámán, melyet a leáldozó nap által megaranyozott vidék azokkal az eleven zöld rétekkel, a távolban csillogó tó-tükörrel, háttérben pedig a kéklő budai begyekkel nyújtott. A domb, melynek oldalán pihentem, — kissé félreeső, elhagyott vidéken fekszik, mindazáltal a városliget azon látogatói közül — kik nem egyedül azért sietnek ki a zöldbe, hogy ott zajos vasárnapi délutánok zsibongó néptömege közt lássanak és láttassanak — bizonyára sokaknak kedves megnyugvó helye. Sürü bokrok veszik körül, árnyas fák ölelkez“ és egy félív melléklet vau csatolva. nek felette s takarják el azt a néhány padot, mely tetején elhelyezve van. Olyan csendes menhely ez szerelmeseknek, ábrándozóknak, úgy el lehet ott órákig merengeni, távol a világ zajától, nem hallva mást, mint azoknak a félkörben álló nyárfáknak — a fel-fel kelő szellő által előidézett sóhaját. El lehetne nevezni sóhajok dombjának. Ekkor ugyan nem sóhajtoztak azok a még csak nem is rügyelő nyárfák, azok még téli álmukat aludták; azonban annál többet, annál kínosabbat látszott s óhajtozni az a feketébe öltözött fiatal ember, ki egyedül, bús merengésben ült ott fent egyik pádon, behúnyt szemekkel, fejét kezére hajtva, némán, mozdulatlanul. Akaratlanul is érdeklődtem iránta, mert feltűnt, hogy már egy órával az előtt is — mikor még a domb túlsó oldalán jártam — ugyanazon pádon és ugyanazon bu- songó helyzetben láttam ott ülni, mint most. Daczára annak, bogy lehetetlen volt róla a legmélyebb bánkódást le nem olvasni, még is azon kezdtem tűnődni, vájjon nem alszik-e? midőn váratlanul megmozdult. Valami fehérlő tárgyat vett elő zsebéből és azt sokáig elmélázva nézte. Arczképnek látszott; láttam, hogy azt ismételten ajkához szorítva csókjaival halmozta és azután arczát mindkét kezébe rejtve ismét előbbi bánkódásába merült. Szegény boldogtalan! Nem ismertem őt, nem tudtam bánatát, de láttam, hogy szenved és sorsa meghatott. Mély fájdalom, sajnálkozó részvét támadt bennem, mely lassanként sajátságos nyugtalanító érzelembe ment át és elborította kedélyemnek még imént a vidámság napjától_ ragyogó egét.
