Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1880-07-25 / 30. szám

tehetetlenséggel hagyjuk továbbra is fejünk felett elzúgni a kornak kérdéseit: akkor bizony Magyarországunkat az idegen elemektől való elnyeléstől, a tönkrejutástól, vagy mint Kossuth szokja mondani: „a derékbeadástól“ nem hogy a kormány, hanem még maga az a kifogyhatlan ttirelmü jóságos Isten irgalma sem mentendi meg.

Utalok az érdekeltekre nézve e mai számban levő felhívásra.

Hetessy Dániel,

körjegyző.

Heti szemle.

— jul. 24 én.

A hét legnagyobb horderejű eseménye a politikai élet színterén: a sokszor emlegetett, többször megczáfolt, most már valóságos ténynyé vált flotta-tüntetés Minden hatalom hadihajót, küld, a vezérlet vegyes, angol-franczia lesz. Az összes hatalmak közül Ausztria Magyar ország és Németország vonakodtak legtovább a tüntetésben részt venni, s csak akkor egyeztek bele, midőn Franeziaország kijelentette, hogy a tüntetésben való részvételét az összes hatalmak részvételétől teszi függővé. Az Adriai tengeren legközelebb megjelenendő európai hajóraj actiójáról, czéljáról részleteket még nem tudnak; annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a flotta-tüntetés mind a montenegrói, mind a görög kérdésre fog vonatkozni. Berlinből iiják, hogy Ausztria-Magyarország és Németország conservativ politikát folytatnak és erős elhatározásuk, Törökország pro- cessusát megakadályozni. Konstantinápoly bau mindegyre tartanak a tanácskozások a teendők iránt, de a nép hangolata daczára a csapatmozgalmaknak nagyon nyomott. A jelenlegi

kormány hatalmától igen keveset remélnek.

*

Oroszország és Románia közt a napokban élénk jegyzékváltás folyt. Oroszország a román cabinetet szemrehányással illette a nihilisták párlfogolása miatt. Románia válaszára az orosz kormány titkos ügynököket utaztat a moldvai részekben, kik a fejedelemség egysége ellen izgatnak.

*

A porosz egyháztörvényt a császár még mindig nem szentesítette, s ebből azt következtetik, hogy nincs is szándokában. A mint hírlik, irányadó körökre az ultramontán sajtó magatartása s a centrum vezéreinek az egyház- politikai törvények megszavaztatása után is megújúlt izgatásai igen rósz benyomást tettek, s a kiengesztelődési javaslat sorsát ezzel hozzák összeköttetésbe.

*

Bécsben a külügyminisztériumban megkezdődtek a Szerbiáról létesítendő vám és kereskedelmi szerződés megkötését czélzó tárgyalások. Az ülésben külügyminisztériumunk rendkívüli meghatalmazottja gyanánt gróf Wolkensteiu Prostburg drezdai követségünk tagja fog eluökölui. Ezenkívül a külügyminisztérium részéről még Konradsheim minisz téri tanácsos és Glauz br. miniszteri titkár továbbá az osztrák minisztérium részéről Ba zant miniszteri tanácsos és tíchuck osztályaT,VESZPRÉM“ TARCZAJA.

Pápán.

1880. julius 18-án.

Emberi és igen közönséges dolog, akkor lenni valaki érdemei iránt elismerőnek és hálásnak, mikor az már többé nincs. A világ divatba hozta a dicsőséget akkor osztogatni, mikor a dicsőítendő már kiszeuvedett. Vajon nem lehetne-e azt is divatba hozni, hogy egyes kiváló férfiak életökben részesülnének érdemeiknek amekkora akkora elismerésében ? Talán ép ez által sarkaltatnának még nemesebb tettekre, minden bizonynyal megóvatnának nagyobb botlásoktól, amelyeket bizony a holtuk után való dicsőíttetés válásában sokszor, de nagyon sokszor elkövetnek.

Ily szempontból lógtam én fel a Jókai- ünnepélyt Pápán és engedve a .Pápai Lapok* valóban Castor és Pollux-szerkesztŐi collegiá- lis meghívásának, jul. 17-én délelőtt elindultam Papára. A vasúti utazás nálunk Magyar- országban még mindenütt egyforma, csendes, kevésbbé érdekes. A külföldön, különösen Angolországban és Amerikában már több érdekességet tapasztalunk. Először is oly veszett sebességgel röpítik az ember porhüvelyét egyik statiotól a másikig, mintha lopták volna azokat a pasasírokot. Hogy kizőkken-e a vonat a vágányból, vagy sem, hány ember vész oda, vagy lesz béna, csonka, ayomorék, hogy a kupékban az ember fejét és oldalbordáit az oldalfalak tüzetes és beható tanulmáuyozás alá veszik, az ott mind bliktri, mire való a statisztika, vasúti szerencsétlenség következtében elhalt ennyi, punktum, és a világ napi

tanácsos, a magyar kormány részéről pedig dr. Schneirer Gyula fognak a tanácskozásokban résztvenni.

JÓKAI MÓR

a\ ünnepély-rendelő bizottság alelnÖke dr. Fenyvessy Ferenc^ hei a követke\ü sorokat int élte:

Szeretett jó barátom!

Azon kedves levelére, melyben engem családommal együtt szives volt meghívni a Pápán rendezendő emléktáblái ünnepélyre, megkísértek kiengesztelő választ adni. Kiengesztelőt azért, mert én azon az ünnepélyen jelen nem lehetek. Először is úgy megkötöttem magamat (ebben a nagy melegben a nyári fejemet viselem, s az mindjárt reumát kap), hogy nem bírom egyik fogamat a másikhoz értetni; s a ki most meg akar szalasztani, csak azt mondja, hogy menjek valahová bankettre! — De habár olyan fóltétlen ura volnék is mind a harmiuczkét fogamnak, mint akkor, mikor még a derék Klára Mariska-főzte lakomához voltam mindennap hivatalos, még akkor sem mennék el Pápára azon a napon, a melyen az én nevemre vonatkozó emléktábla lesz ott felavatva. A mik ily emlékörökítő ünnepélyeknél elmondatnak, azok, mind olyan dolgok, amiket magának az érdekeltnek csak a földalul szabad végig hallgatni Még azt is nehéz kiállni, ha az embert szemtül szembe szidják; hát még ha szembe feldicsérik: — ez csak leköszönt minisztereknek jár ki, — mint büntetéssulyosbítás.

Azért engedjék meg önök, igaz szeretteim, hogy a mostani kopaszfejü, őszszakállu .veterán* helyett hadd mutassam be önöknek azt a lombos hajú, sima állu ifjonczot, a ki még akkor csak rekruta volt.

Abban az időben, hogy Pápán jártam iskolába, tele voltam hypochondriával. Örökös szúrást éreztem a mellemben, azt hittem tüdővészben vagyok; lopva a Tapolcza partján a keserédes csucsor gyökereit szedegettem, azokat rágcsáltam, tudva azt Diószegitől, hogy az a mellnek használ. Szegény jó anyámat el-elrémítettem életről lemondó leveleimmel. — Egyszer gyermekkoromban járt nálunk egy öreg ismerősünk, ágról végről tán rokon is, a ki régóta elszegényedve úgy tengődött, hogy egyik ismerősnek a házábul a másikba vándorolt. Ettül hallottam elmeséltetni a fátumot. Fiatal korában nagy beteg volt, s nagyon szeretett volna élni. Hát egyszer éjszaka megjelenik előtte egy hosszú fehér szakállu agg, s azt mondja ueki: ,no fiam, meg fogsz gyógyulni; hanem aztán nem élsz tovább tiz esztendőnél: akként intézd a dolgodat.* — Az atyafi az éjjeli látás után csakugyan egyszerre felgyógyult s aztán bízva a próféciában, aként intézte a dolgát, hogy áz alatt a tiz esztendő alatt elköltse minden vagyonát: nehogy holta utánra valami maradjon. Ámde az ősz férfiú nagyon roszul lehetett informálva; mert a rászedett atyafi még azután negyven esztendeig járta a világot, magának és másoknak terhére — Ennek a meséje nem akar kimenni a fejemből soha. Én is fohászkodtam annyi sok álmatlan éjszakán (ébrentartva a köhögéstől) .oh uram Istenem, csak tiz esztendőt adj még élnem. Nem kérek én tőled se gyönyöröket, se gazdagságot; csak azt, hogy engedj dolgoznom. Engedd meg, hogy azt a tengert, azt a ködöt, azt a chaoszt, a mi itt a lelkemrendre tér fölöttök. Nálunk még emberszámba veszik az embert. Az a magyar lokomotív oly humánusan prüszköl az ember alatt, mint az okos ló, mikor egy kis gyereket ültetnek rá. Benn a kupékban mi zavarja nálunk az ember nyugalmát? Legfelebb ha cgy-egy csecsemő pityergi el magat vagy egy-egy ungalaut utas huzza le orrod alatt a harisnyáját. Na de, édes istenem, mily csekélység ez ahhoz képest, ami Amerikában és egyebütt történik az utassal!

így tehát csendes egyhangúságban utaztam P

......társammal Kis-Uzellig. Kis-Czelfbe

u megállni és a restauratióban d. u. egy órakor nem ebédelni, a borultsággal határos vétség az utazási bonton ellen, dókat tesz az ember divatból, eszik, iszik divatból, sokat, keveset, amint a körülmények kívánják; de az evés és ivás divatjában van valami, amit nem lehet egészen szegre akasztani vagy divatból kivinni és ez az ember — gyomra. Szükséges fesz-e mindig az embernek aunyi anyagot magába dobálni, mint amennyit most eves közben bedobálunk, vagy majd a gyornor- homoepathia fog életbe lépni, mikor egy-egy jó pulykaczombot extractumbau egy galacsi- nocskában elég lesz egy káveskanalyi vízben lenyelni, hogy azt mondhassuk, megebédeltem — ezt a jövő lógja megmutatni, addig csak a mostam szokás mellett maradjuuk, mint maradtam én is Kis-Czeliben és a közönséges módon vittem véghez az evés művészetét. Annyit mondhatok, hogy kevés vasúti restau- ratio dicsekedhetik oly kitűnő konyhával, mint a kis-czelli, mit még növel hírben az a kitűnő phyloxera-iszonyban szenvedő sághi bor is, amelyet már csupán a Ságh-hegy iránti tiszteletből is minden utasnak meg kellene ízben forr, hömpölyög, zsibong, napvilágra hozhassam. Adj tiz esztendei munkaidőt nekem!* Ez volt erőszakos imádságom mindennap itt a Kláraház utczai szobájában.

De szavamon fogtak!

Már a negyedik kapitulácziót szolgálom, s a tenger, a köd, a chaosz még most is forr, zsibong, feszít, Úgy állok már a munkám halmaza hegyeit, mint Simeon Stylites a pusztában rakott oszlopán, s én is, mint a pusztai anachoreta, mindennap viszek fel még egy követ s csinálom a tízezer keresztet.

Nem panasz szól belőlem, Ellenkezőleg. — Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított; áldott legyen a kéz, mely arra rávezetett! Nem kértem Istentől se gyönyört, se gazdagságot: csak munkabíró erőt: — s a munkában meg lett adva a gyönyör, meg a legnagyobb gazdagság: a független szabad ember életmódja. Legsötétebb hálátlanság volna tőlem — Isten és hazám iránt, — ha pályámnak egyetlen árnyoldalára is visszaemlékezném, ha tartogatnék keblemben mást, mint a megelégedés kéjérzetét, mikor visszanézek — egész odáig, a hol a legelső novellámat megírtam.

Megvan-e még a szőllőlugas a Kláraház kertjében*) (a szőllőtő halhatatlan) a hol az- I a borzalmasan fantasztikus elbeszélést megírtam, a minek .Istenitélet* a neve? Akkor virágzott a szőllő, a döngő méhek segítettek benne. A mű pályázatra volt szánva: azért kellett azt titokban irni, hogy idegen szem meg ne lássa. A „képző-társaság* öt arany jutalmat tűzött ki pályadíjul: egy versre és két novellára. Mikor már be voltak adva a pályaművek, még azután is minden délután kijártam megkérdezni a növekedő szőllőszemek- től, hogy mi lesz a munkám sorsa?

A szőllő pedig savanyu volt: még várni kellett.

Hárman laktunk egy szóbában: Kerka- polyi, Pap Dini és én. Pap Dini genialis fiú volt: tele elmésséggel; csinos könyvtárt tartott, a miből Kerkapolyi Toquevillet tanulmányozta, én pedig Boz Dieckens első művét a Pickwick klubbot. Petőfivel (akkor még Pet- rovics) és Orlayval csak a tanórákon találkoztunk és főképen a „képző-társaság* ülésén.

Milyen komoly dolog volt ez!

A tagok mindig teljes számmal jelen, Tarczy tanár volt az elnök. A tagok által benyújtott szépirodalmi és aestheticai munkák kiadattak bírálatra. Mindenki elmondta rá észrevételét. — A kőztetszésben részesült műveket azon kitüntetés érte, hogy azokat a szerzőjük sajátkezüleg beírhatta az egylet albumába, a minek az volt a czíme: „Érdemkönyv.“ Ezekből ismét kiválogatva alakult meg egy jó kötetnyi Album a „Tavasz,* melyet a társulat saját költségén adott ki — s nem vesztett vele. E társaság tagja volt Kalmár József is, emelkedett hangú költeményeiről most is nevezetes iró, és Bárány Gusztáv, kinek egy Walter Scottra emlékeztető magyar lovagkori s egy bibliai tárgya: (a levita felesége) czímű novellája) erőteljes nyelvezetével, s fényes fantáziájával annyi reményre jogosított egykor.

Jó barátok voltunk miud. — De azt nem abban az értelemben kell venni, hogy összeálltunk egymást dicsérni: hanem úgy hogy versenyeztünk egymással, mindenben és mindenütt: versenyeztünk az osztályban a hely elsőbbségéért: én csak harmadiknak jutottam fel (első volt Kerkapolyi, második Gondol

*) Igen, megvan, csak a múlt téli fagy tett

benn némi pusztítást. Szerk.

lelni, hogy ezen bor jóságának hírét messze- földre elvigye. Kifizettem a nem is magas összeget az ebédért, tovább folytattam utamat Pápára. Több fővárosi szerkesztő is jött ugyanazon vonaton. Nem ismertem őket, de van valami minden szerkesztőben, amiről mindegyiket felismerhetni. Így például az „Üstökös* szerkesztőjét soha sem láttam, de első pillanatra ráfogtam, hogy ez nem lehet közönséges halaudó. Haja úgy állott, mintha minden szála a szélrózsa miudeu irányába szét akart volna repülni, élezeket, tréfákat, bolonderiákat összegyűjteni. Szemeiben tűz lobogott és midőn a többi nem szerkesztőhalandókon tekintetét végig jártatta, úgy tetszett, mintha Bersenyi fohászából azt reczi- tálta volna, szemÓldöKöd ronthat és teremthet száz világot.

Végre megérkeztem Pápára. A „Pápai Lapok* derék (Jastor és Poiiuxa, dr. Fenyvessy Fereucz a fő- és Horváth Lajos a felelős szerkesztő fogadták az érkező vendegeket és nyomoan tüzes paripája hintákra helyezvén a toll hőseit kitkit a maga kijelelt szállására röpítettek. Nekem és társamnak a benezések vendégszerető háza jutott szállásul. A derék igazgató oly őrömmel és szívességgel fogadott bennünket, hogy hamarjában helyűnket sem talália.

Rövid pihenés után a más helyről érkezett vendégekkel elmentünk az uszodába. Teli s de teli volt itt minden zeg-zug, aunyiau élvezték a Tapolcza üdítő vizét. Nekivetkőztek a szerkesztők is és ki a szabad uszodában, ki meg, mint jó magam, kabiutürdőben tettem a Tapolcza hullámainak barátságos voltáról közvetlen tanulmányozást. Fürdés után a kertek közé vitt utunk, hol gyönyörködtünk Pápa

Gábor) versenyeztünk a nyelvtanulásban; versenyeztünk a pályázaton, megmondtuk egymásnak a hibáit s örültünk egymásnak a diadalán, a sikerén. — Ez az igazi barátság.

Végre eljött a várva-várt nap, a pálya- birák véleményének kihirdetése.

Soha ünnepélyesebb nap nem lebegett előttem.

A pályabirák voltak Kovács Pál, Stett- ner Ignácz és Tarczy Lajos.

Az első pályadíjt, a két aranyat nem én nyertem el; hanem Orlay; nekem csak a második jutott, az egy arany, s az elismerő véleményekből Í3 a fényes, a magasztaló Orlaynak, nekem csak a buzdító, a jövendőre utaló.

S el kell ismernem, hogy Orlay koszorúzott novellája nem csak jobb volt az enyim- nél, de valósággal jó volt. Szép hangulat, költői ér, erőteljes nyelv, művészi alkotás egyesültek benne; mig az enyimben nem volt más, mint vad fantázia.

Hanem az az egy arany, s ez az aranynál drágább szó, hogy „előbbre törj!“ egész életemnek irányadójává lett.

„Ezt* nem felejtettem el; „azt* nem adtam ki soha.

Pedig volt egyszer egy olyan nap is az életemben, mikor nem volt több pénzem, mint az az egy arany, és egész nap, éheztem „Világos* után volt: az útfélen maradtam, kenyeret nem adtak már olyan bankjegyen, a milyen nekem volt, az aranyomat pedig nem adtam volna oda, ha éhen halok is. Ekkor talált rám egy jó barátom: a megmentett pálya aranyom most is itt van ereklyéim között. — Forgalomból kiment „devise* kalmár nyelven — de nekem útjelző devise.

Azt tartják, hogy egy porszemnyi gyöngyforgács, a gyöngyér-kagylóba belopva, azt gyöngy termésre bírja ösztönözni. Ezt hiszem én a pályadíjakról. Az ifjúi kedély feluyilatlau kagylóiban egy gyöngyforgács is alkotó ösztönt támaszthat tel.

Nem tudom, van e önöknek most képző- társaságuk**) ? Ha nincs, hát alakítsanak. Én megpróbálom a próba folytatását. A jövő évre és azontúl minden évben, a mig élek, kitűzök öt aranyat, amennyit mi elénk kitűztek úgy, a hogy akkor tették, pályadíjul a pápai tanuló ifjúság köréből a versenyre kelni szánt verses é3 prózai költeményekre: nem jutalom, nem díj, csak emlék gyanánt. Fogadják el tőlem, mint hálám örökségét.

Azután — majd nemsokára lesz nekem alkalmam pápai barátaimat élőszóval is forrón üdvözölhetni: nem is egy alkalom, de kettő. Van nekem két hajdani kedves tanárom Pápán, kiknek egyike (Váli Ferencz) vezetett be engem a költészet, rhetorica és philosophia csarnokába, aki megismertetett a természetrajz örök szépségű régióival, a másika (Tarczi Lajos) pedig, a ki feltárta előttem a természettudomány felséges világát; mindkettőjük az „eicelsior!* jelmondatával önismeretre, fölfelé törekvésre serkentett, mind kettő, megragadó előadásával azt éreztetve, hogy a „tudás munkája* nem a halandók kínzására kitalált büntetés; hanem az olymplátogatók kiváltságos gyönyörűsége. Ezen régi „barátaimnak* rövid időn ötven éves tanári jubi- laeuma fog bekövetkezni. Meg lesznek azok ünnepelve tisztelőik, egykori tanítványaik által. Ezen ünnepélyekben hívatlanul is részt fogok

**) A Jókai és társai által alapított „képzö- társulat^ évenkiut újból alakulva máig is fenn áll, s mint az eredmény igazolja, virágzik is. Sjzerk.

város egyik jövedelemforrásában, a szép és egészséges zöldségekben. Innen a grófi várkertbe mentünk. Mily nagy áldás az egy városra, ha ily óriási és nagy gonddal művelt kert közelében lehet, melyet nemesszivű tulajdonosa átenged a közélvezetnek. Hogy _a szerkesztők és egyéb irómesteremberek itt jól érezték magukat, mondanom is tölösleges. Az örök-élénk dr. Fenyvessy Ferencz úr volt a vezetőnk, ki nem mulasztotta el figyelmünket mindarra felhívni, amit az első benyomás kedves hatalma alatt kellőleg észre nem vettünk volna. A várkertből a grófi pinezébe vezettettünk. Amint beléptünk, oly hidegség vonult minden taguukon keresztül, mintha egyszerre Grőnlandba leptünk volna, de szerkesztő-e az, aki valamitől meg tud ijedni? Misem féltünk tehát, hanem kezünkbe vettük a pincze- gyertyát egy jó hosszú uyéieu, joobunsba a szükséges poharat és megindultunk, hogy a haromezerötszáz akó bort magában foglaló pinezét megvizsgáljuk. A sötét, íves pincze- folyosók megvilágítva a sok izgő-mozgó gyertya- világ által oly tündénes kiuézést nyertek, hogy nem egy jelenvoltnak a keblében fogamzott meg valami rémes szörnyregény eszméje, mely itt vagy amott, de bizonynyal napvilágot fog látni. Ámiut egy-egy termetes hordóhoz jutottunk, ösztönszerüleg kört formáltunk; mindenki, a hordó felé szegezte gyertyáját és jobbját felemelte. Egy-két szívás a derék pincze- mester részéről és poharunkban habzott Somló és Badacsony iáuguedve. Kis vártatva a jelenvoltak arczai pirulni kezdtek, mit még tüzelni vágyott a vendégszeretet, mely úgy de úgy szeretett volna belénk diktálni mennél többet abból a tüzből, mely immár arczainkon lobogott. Legakaratosabb volt köztünk az