Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1880-06-27 / 26. szám
VI. évfolyam. 1880. 26-ik szám. Veszprém, Junius 27. f és „Hív. Értesítő“ aegjelea mladea Taiinap. Előfizetési dij: Egész évre 6 írt — kr. Fél évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes példány ára IS Ur. gvc. ----- ------a/Sf ar e~QJ =®a \a KÖZGAZDASÁGI, HELYI M *5^ ÉRDEKŰ, MIVELŐDÉSI ÉS VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Szerkesztőség és kiadó' hivatal: Vár, 4. sz. I Hirdetéseket, valamint helybeli I I előfizetéseket is. elfogad és ' nyugtáz KRAUSZ ARMIN kínyTksreakedése Veszprémien. HIRDETÉSEK: egyhasábos petitsor 6 kr. NY1LTTÉR petitsoronkint 15 kr., s külön minden beig-tatásért 30 kr. bélyeg. — fö Cl------ -----Q« A vasárnapi munkaszünet. Természete az a haladásnak, hogy minden létezőt, amit rosznak vagy nem eléggé jónak lát, megsemmisít, hogy a helyébe a meggyőződése szerint való jobbat vagy csak kevesbbé roszat tegye. Ha ezen eljárást a józan ész és nem az újítási viszketeg szenvedélye diktálja, akkor az helyes és sok jót, sok üdvösét létesít, amin az elfogultság, előítélet vagy a megszokás kényelmes rövidlátósága nem tudott volna soha segíteni. Ha azonban az újítás minden megfontolás, minden számítás, minden jóakarat nélkül csupán csak azért vétetik foganatba, hogy épen újftás legyen, akkor az helytelen, veszélyes, mert sokkal többet vesz el az embertől, mint amennyit adni képes, az elvett csekély rósz helyett sokkal több roszat nyújt, mint amennyi jót ígért. A múltnak sík régi helyes, nem helyes szokásán, institutióján túltette már magát korunk és nem egyben szerencsés is volt jobbat az avult helyébe behozni, mint amilyet divatból kilökött. De nem mindig és nem mindenütt sikerült ez neki; sok újabb intézménynél felkiálthatunk, ennél is jobb, tidvösebb volt a régi, kár volt újítani stb. Napjainkban a vasárnapi munkaszünetelés nem épen megvetendő kérdése került felszínre, melyhez tehát kötelességünk hozzászólni annál is inkább, mert a sok pro és contra okoskodás közt nem találjuk azon főérvet, amelyet mi igen hathatósnak, mondjuk ki nyíltan, döntőnek találunk. Korúak igen reálisan gondolkodik. Jól teszi. A puszta elmélettel sem a lélek, sem a test jól nem lakik soha, a világ pedig elég reális. Azonban a- mint az ideális világfelfogásban van szélsőség, úgy van a reálisban is. Aki kizárólag képzelt világban él, ép oly kevés ember a szó igazi jelentményé- ben, mint az, aki minden magasabb lelki emelkedés nélkül csak az anyagot túrja és fel csak akkor néz, ha a göröngyben felbukott. Ily szélsőségben van korunk, midőn a testi erőt a folytonos munka által rövid idő alatt kimeríti vagy a folytonos henyélés által egészen megerjeszti. Az első szélsőségben szenvedők azt mondják: mit nekünk vasárnap, az ép oly nap, mint a többi, miért nem lehetne azon ép úgy dolgozni, mért nem lehetne azon ép úgy dolgoztatni, mint más közönséges napon? Ezeknél azután van hajrá! napestig ember, állat igában, egyik nap úgy, mint másik nap. Mit törődnek ők azzal, hogy ember ember után, állat állat után dől ki igájok alól, pótolják újakkal, hisz van ember, van munkás elég, a barmokat meg a barom vásárban árulják — csak az ő zsebök lásson hasznot, jövedelmet., a többit li«ae patvar! E szívtelen, e rútul önző eljárás lett azután oka a munkás osztály testi és lelki teljes elsatnyulásának és idézte elő a társadalomban azon kórtünetet, amelyet vajmi kevesen akarnak észrevenni, de amely maholnap a társadalomnak valóságos erkölcsi pbylloxerája lesz, mely ellen sem a tudomány, sem a politika, sem a közmorál hathatós orvosságot nem fog alkalmazni tudni. A vasárnapi munkaszünetet nem pusztán valláserkölcsi, de egészségi tekintetek is szükségessé teszik. Bármily szánó mosolylyal fogad századunk önhitt fia mindent, ami hitre, vallásra, erkölcsre vonatkozik, azt előbb utóbb be kell látnia, hogy, ha rendezett társadalmi viszonyokat akarunk, soha sem lehet, soha nem szabad a vallást számításon kívül hagynuuk. Amily mérvben csökken szegénynél, gazdagnál, tudós- és tudatlannál a vallásosság, azon mérvben burjánoznak keblében a szenvedélyek mazlagai, amelyek megmérgezik, úgy az illetőnek saját életét, mint tarthatatlanná teszik azon viszonyt, amelyben másokkal van az illető. Pillantsunk vissza apáinkra, mi volt a magyar becsület csak egy félszázaddal is ezelőtt? A magyar becsületszó, az úgy nevezett parula, többet ért mint manap minden ezerféle pecséttel megerősített és százféle aláírással hitelesített szerződés. A magyar becsületszóra építeni lehetett és a magyar büszke is volt szavára, amelylyel azután nem is játszott ám, mint mauap divat a becsületszóval játszaui. A magyart most sem gyúrják más anyagból, mint akkor és mégis sikkasztás, detraudaczio, hamisítás, piszkos üzlet az alacsony és magas körökben oly iniudenuapi már, hogy maholnap Diogeues ismét koaóbo TcüeiaC a lámpát és kereshetne — embert. Mily jó az a vallásosság! Mily jó mégis, ha valami azoknak a vad szenvedélyeknek, amelyek egy- egy ember keblében lakhatnak, féket tud vetni! Ne resteljünk tehát valláserkölcsi szempontból is a vasárnapi munkaszüuet mellé állni. Szükségessé teszi a vasárnapi munkaszünetet a testi egészség fenntartása is. Igaz, munkára van teremtve az ember, állat, de az a pbysikai erő nem adatik oly mértékben, hogy azt ki nem lehetne meríteni. Fájdalom, ép napjaink satnyulásának látjuk mi egyik legfőbb okát a helytelen munkafelosztásban. Kimerülésig dolgozni vagy dolgoztatni észellenes és így veszélyes. De mivel a munkaszünetelést nem lehet mindig és egészen magára a többé kevesbbé műveletlen tömegre vagy az önző és sokszor szívtelen munkaadókra bízni, azért mi igen indokoltnak találjuk, ha e tekintetben hatalmi intézkedés is történik, mint ily intézkedés a vasárnapi munkasziinetre nézve Angolországban, Amerikában stb. már van. De valaki azt vethetné ellen, miért épen vasárnap, hisz más nap is lehet szünetelni ? Ha hatalmi intézkedés történik, akkor csakis meghatározott napra szoritkozhatik az, mert. szabadra hagyni, tetszésre bízni az ált dános muukaszü- netet anuyit tenne, mint egyáltalán semmi munkaszünetet nem adui. Aki azt hiszi, hogy a munkásosztálynál a vasárnapi szünetet képes hétköznapi szünettel is pótolni, az csalódik. Az ember természete olyan, hogy a mulatókkal mulatni, a munkálkodókkal munkálkodni, a sírókkal sírul hajló. Mikor — egy vasárnap — a\ egés{ világ pihen, s{órako{ik, akkor munkára kárhoztatva lenni a legkin\óbb valami, ami csak ká/tx.f>lhptn. F. e kinzó érzeleiet semmi sem kárpótolhatja. Ez az, amit mi eddig sehol hangsúlyozva uem hallottunk, ez az, ami a munkásosztály keblében melengeti a létező társadalmi viszonyokkal való elégedetlenségnek viperáját, ez az, amire mi a gondolkodók figyelmét felhívjuk, legyenek azon alacsony vagy magas állásúak, ha csak egy, az utolsó cseléd fölött állnak is, vasárnap enyhítsenek atattosaik munkáján, vasárnap engedjenek némi szórakozást munkásaiknak, mert a szórakozás a munkásokra nézve csakis vasárnap szórakozás, akkor, mikor örömüket másokkal is megoszthatják. A „VESZPRÉM" TÁRCZÁJA. Egy éjjeli kaland. Irta Mangold Béla, Budapest. Sötét márcziusi éjjelen felöltőmbe jól beburkolva sieték hazafelé a színházból. Az eső finoman porszerüen hullott alá, és apró csepp- jeit az éles szél arczomba korbácsolta. A törött lég8zeszlámpákban ficzkándozó lángok minden perczben kialvással fenyegettek, oly erősen tombolt az éjszaki szellő'. Már alig várhatám, hogy haza érjek, alig várhatám, hogy ágyamon kényelmesen kinyujtózkodva édes álomba merülhessek. Gyorsítám lépteimet, hogy hamarább czélhoz érjek, és még csak rövid utat kellett volna tennem, midőn kocsizörej tett figyelmessé. Megfordultam, és egy egylovast pillauték meg, mely gyorsan hajtott az utczán végig, — elrobogott mellettem — de alig néhány lépésnyire tőlem nagyott zökkent, és éles recs- csenéssel eltörött hátsó kerekeinek egyike. A kocsiból hangos sikoltás hallatszott. Odasieték, hogy meglássam, ki ül benne, egy csinos kis hölgyecskét pillanték meg, ki elsápadva a nagy ijedségtől, reszketve ült a félig feldőlt kocsiban. Gyorsan kisegítém őt a kocsijából, ernyőmet föléje tartva, hogy divatos ruháját ne érje a már sűrűbben alá hulló eső. Körülnéztem, hogy egy bérkocsit hivjak — de nem találék — miért is udvariasságra kényszerítve felajánlottam magamat, hogy a hölgyecskét haza kisérem. „Igen le fog kötelezni* szólt a hölgy, „s valóban nagy köszönettel tartozom önnek, mert szívessége nélkül most teljesen átázva érnék haza.“ Gyorsan haladtunk előre, egyik utczából a másikba kanyarodva elannyira, hogy alig ismerém már ki magamat; hölgyem azonban igen jól látszott ismerni a járást, mert midőn egy keskeny setét mellékutcza előtt akartam vele elhaladni, azt mondta „ide bemegyünk uram.* Előre néztem, hogy az utcza hosszáról meggyőződhessem, — de egyebet sem láttam koromsetétségnél. „Itt ezen utczában lakik nagysád ?“ kérdőm kétkedve. „Igen itt lakom, ez utcza túlsó sarkán* volt a válasz. Ismét szótlanul haladtunk előre. „Hála Isten, hogy már megérkeztünk“ szólt kis hölgyecském, egy emeletes házacska előtt megállva. A csengetyü után tapogatódz- tam, miközben azon törtem a fejemet, hogyan fogok majd kitalálni ezen labyriulhből, melybe jutottam, midőn éles kulcsnyikorgás között megnyílt a kapu. Egy alacsony sovány alak, alig érthető „jó estét“ mormogott megőszült ritka szakállába, midőn az ismeretlen nőcske belépett a kapun, azonban még alig tett egy lépést előre, midőn villámgyorsasággal megfordulva egész bizalmasan magához vont engemet, és kedves mosolylyal igy szólt hozzám: „Öa igen szives volt uram, hogy engem elkísért, nem tudom, hogy mivel érdemeltem e rendkívüli jóságát, engedje meg, hogy önt hálából egy csésze theára meghívjam.* Meglepetésem kimondbatlan volt. Nem tudtam, mitévő legyek; e magányos hölgy, a távol eső lakás, ezen szívélyes meghívás, oly tényezők, melyek gyanakodásra adnak alkalmat, Azouban, — gondolám magamban — ha idáig jöttem, tovább is mehetek — és gyorsan beléptem a setét ház kapuján. Keskeny kivilágítatlan lépcsőn haladtunk felfelé, miközben ismét nyikorogva fordult meg a kapuzárbau a kulcs. „Világítson csak János“ szólt a kis hölgy, és az öreg alig hihető gyorsasággal fenntermett az emeleten, kétkarú gyertyatartót hozváu elej- bénk. — Csakhogy valahára világosságot látok, sohajték fel magamban, midőn felérkeztünk. Egy díszes termen haladtuuk keresztül, honnét egy csinos kis szobába lépve, hősnőm azt súgta fülembe „tessék helyet foglalni“ mely szavak után eltűnt szemeim elöl és — én magamra maradtam! ....... Ig en csinos kis budoir volt az, kék bútorzattal, az ablakról nehéz kék függönyök omlottak alá, összeolvadva az ugyanoly sziuü nagy szőnyeggel, mely az egész szobát befedte. A falak szép olajfestményekkel voltak díszítve, és a szoba túlsó oldalán egy kék menyezetü ágy állott — melynek függönyei irigyen fedték el szemeim elöl annak belsejét. Mit jelentsen mindez!? gondolám magamban, miközben a ruganyos pamlagra vetérn magam, melyen oly jól esett a pihenés e hosszú vándorlás után, és melyen egy kissé felmelegíteni akartam a hideg által úgyszólván dermedni kezdő tagjaimat. Alig telhetett el öt perez ezen magányosságban, midőn hölgyecském Ízletes házi öltönyben lépett a szobába, egy táczán két theacsészót hozván be, melyből kék gőzök szálltak felfelé, kellemes illattal töltvén el a léget. „Itt a thea uram“ szólt a hölgy, és az asztalra állítván a csészéket, nagy kényelmességgel hozzám egész közel a pamlagra vetette magát. Önkénytelenül tovább sikamlottam. „Maradjon, csak uram, maradjon, tegyeu úgy, mintha otthon volna* volt erre a felelet. „Mondja csak kérem“ szólt a kicsike kis szüuet után „hol töltötte volva az éjét, hogy ha a véletlen hozzám nem vezeti?“ „Hol!? Furcsa kérdés, egyenesen hazafelé siettem, midőn önnel volt szerencsém találkozhatni* felelém. Igazán haza? egész egyenesen haza,“ szólt a hölgy kedves mosolylyal, miközben kezemet megfogá, és oly tüzesen nézett szemeim közé, hogy meg nem állhatám a mosolygást. „Bizon csak haza“ volt a válaszom. „Ugy azt utolszor tette uram!“ szólt a hölgy. — összerezzentem. Szörnyű gondolatok ébredtek agyamban, és ijedségemben gyorsan körülnéztem, hogy az ajtó hollétéről meggyőződjem, midőn az ágy függönyei mögött, melyek idő közben kissé félretoiattak, a patyolat tehér párnák közöl éles tőrt látok villogni. Zivarom kimoudhatlan lett; a hölgy ezt észrevevén mereven nézet reám. Tovább kémlelődtem; és legnagyobb bor- zadályomra imitt amott vérfoltokat pilanték meg a szőnyegen. Kezem reszketett, és erőszakosan rántottam azt ki a hölgy kezei közöl. „Mi baja van önnek?“ kórdó az résztvevő hangon. „Öu reszket uram, talán nagyon megfázott, szóljon kérem, mit jelentsen ezen rögtöni feliugereltség! ?* Lapunk mai számához egy félív „Hiv. Ért.“ van csatolva.
