Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1879 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1879-12-21 / 51. szám
VI. évfolyam. 1879. ől-ik szám. Veszprém, Decz. 21. és „Hív. Értesítő“ sígjeles Bilin wimp. Előfizetési dij: Egész évre 6 írt - kr. Fél évre 3 írt - kr. Negyedévre 1 írt 50 kr. Egyes példány ára 13 kr. KÖZGAZDASÁGI, HELYI m-e* 19 Érdekű, uivelödEsi és VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Vár, 4. sz. ,| Hirdetőieket, valamint helybeli j| előfizetéseket is. elfogad és nyugtáz KRAUSZ ÁRMIN kSnyTkereikeiése Vejiprémtei. HIRDETÉSEK: egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTÉR || petitsoronkint 15 kr., s külön minden beigtatáséit 30 kr. bélyeg. fo Előfizetési felhívás! A „Veszprém“ néhány hét múlva új évfolyamába lép. Megfeleltem-e eddig t. olvasóim jogos igényeinek, vagy sem, nem érzem magam illetékesnek eldönteni; de lelkiismeretem megnyugtat, mert mindent elkövettem, hogy megyénk tekintélye és érdekei minden irányban megóvassanak, hogy népünk anyagi 4- szellemi jóléte, amennyire ez lehető, eló’mozdíttassék. Ha ezen szerkesztői múltam biztosíték a jövőre, akkor bizalomteljesen fordulok t. olvasóimhoz, kérve, hogy anyagi és erkölcsi támogatásukat a bekövetkező új évben se vonják meg tőlem. A „Veszprém“ és „Hivatalos Értesítő “-re előfizethetni: negyedévre . . 1 frt 50 kr., félévre .... 3 frt — kr., egész évre . . 6 forinttal. Veszprém, 1879. decz. 13. LÉVAY IMRE, felelős szerkesztő és kiadó. Talliánné hagyatéka. Kevés, de talán azt mondhatjuk, egy magánember sem halt el hazánkban, aki oly nevezetes és a közügynek annyira hasznos végrendeletet tett volna, mint amilyet tett megboldo- gúlt özvegy Tallián Pálné, született Szentgyörgyi Horváth Magdolna. Nagy és jótékony feltűnést is keltett e végrendelet annak idején; elismerőleg szólt erről a sajtó; magán- és nyilvános körök élénken társalogtak erről és sok érdek megelégedve fűződött e végrendelethez. A haláleset 1875. szept. 23-án történt és e végrendeleti ügy, melynek végrehajtása oly szakavatott egyénre I volt bízva, mint Kopácsy József ő méltósága, még ma sincs végleg elintézve, midőn pedig 1879. deczembert írunk. Azt már meg kell nálunk magyaroknál szokni, hogy minden ügy, mely folyamatba jő, oly csigamódra fejlődik, hogy, mire véget ér, bele is halhatnak mindazok, akik bármi tekintetben érdekelve voltak. Ez az oka azután, hogy a külföld előtt e tekintetben eljátszotok hitelünket, minmaguuk iránt pedig elvesztettük bizalmunkat. Ha valamely ügy bonyolúlt, kényes és nehéz megoldatú, Isten neki, ha lassan fejük, belenyugszunk; de ha a legvilágosabb és a legtisztább ügyeknél is a csigamód alkalmaztatik, akkor nincs egyéb hátra, mint feljajdúlni és panaszos hangunkat a közvélemény előtt hangoztatni. Talliánné hagyatéka és végrendelete oly világos, hogy annak végleges elintézéséhez nem évek, de hónapok is elégségesek lettek volna. Erről kezeskedik Kopácsy József a végrendelet végrehajtójának személyisége, ki ernyedetlen szorgalmával úgy intézkedett, hogy a végrendeletnek legtöbb tétele a halált követő 1876-ik év elején már rendeltetése helyén, elintézve volt és ép e buzgó férfiú áll még ma is ott, hogy minden erőkö- dése eredménytelen lesz és hajótörést szenved a pénzügyi hatóságok azon eljárásán, melylyel ezen ügyben annyi sürgetés és nógatás után — sem intézkednek véglegesen. E nem intézkedés sérti az érdekletteket, mert majdnem az tetszik ki abból, hogy a huzavona szántszándékos, amit nem szeretnénk senkiről, annál kevesbbé pénzügyi hatóságokról feltenni. Feltűnő, nagyon feltűnő ez ügyben az, hogy pótleltározás rendeltetett el, de senki sem tudja, még a végrendeleti végrehajtó sem, hogy ki által, mikor, hol és mily eredménynyel eszközöltetett az, továbbá egy leltári positióuak az értéke önkényileg 270 írtról 1560 írtra tétetett. Vajon helyes törvényismeretet árúl-e el az a körülmény, hogy a végrendeletnek egy és ugyanazon tétele majd illetékköteles, — majd illetékmentesnek jelentetik ki, de azért a törvényellenesen behajtott illetékek nem téríttetnek visz- sza? Vajon nem a legnagyobb zavarra mutat-e az, hogy két nem egyenlő értékű hagyaték egyenlő illetékösz- szeg alá jő? Vagy minek nevezzük azt, midőn folyamodásokra, melyek a fizetés határidejének meghosszabbítását kérik, tizenhárom hónap múlva jő meg az engedélymegadó határozat, mialatt a folyamodók rég lefizették tartozásaikat, sőt az egyik fél ezen időközben exequáltatott is? Vagy mit jelent az, midőn eredeti egyezséggel megerősített nevezetes összeg teljesen ignoráltatik, amely nélkül pedig a végrendeletet bezáró nevezetes nevelési alap teljesen meg nem állapítható ? Ha mindezek ellen akár a megye, akár az illetők felfolyamodnak és egyetmást megsürgetnek, mi a válasz? — az agyonhallgatás. Ebbe szokták magukat burkolni odafenn mindannyiszor, valahányszor csak határozott elintéző választ kellene adniok. Nemzeti reputatiónk és azon sok jótéti positió érdekében, melyek e századokra kiható végrendeletben foglaltatnak, kérjük a nm. pénzügyminiszter urat, pillantson végre valahára el- intézőleg ezen végrendeleti ügyre és ne engedje meg, hogy a sok áldás mellett, ami e végrendeletre szállott, ugyanannyi átok hulljon azon körökre, melyek késedelmező eljárásuk által oly fontos ügynek, mint a nevelési alap, mely a megye felügyelete alatt áll, végleges elintézését gátolják és ezzel magának a szent ügynek ártanak. Végre ezen nevelési alap, habár az örökhagyó rokonai javára van is, közjótékonysági jelleget nyer az által, hogy ily rokonok nemlétében bármely szegény és jó előmeneteld árva gyermekekre is ki fog terjesztetni. Mint ilyen alapítvány pedig, hiszszük,nagyon megérdemli, hogy illetékmentesnek nyilváníttassák. Heti szemle. — decz. 20-án. A minden oroszok czárja, éjszak rettegett kolosszusa, a merénylet óta minden tagjában remeg. ,A czár megérdemelte a halált*: a szobájában talált proclamátiónak ezen utolsó szavai tökéletesen feldúlták lelki nyugalmát. A föld, hova lép, mozog alatta, az arany trón, ha leül, inog, az ételnek és italnak méreg ize van, nincs nyugta nappal, nincs pihenése éjszaka. A nihilisták „A nemzet akarata* czímíí proclamátiójukat, mely hírlap alakjában jelenik meg, a legfőbb hivatalnokok szobáiba sőt A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Tárcza levél. T. Szerkesztő úr! Ez a mi életünk most csakugyan nagyon fád. Tél apó is annyira siet dolgával, mintha legíölebb is iebruár végére be akarná fejezni összes hivatalos működését; pedig a hamar munkának aligha az a következése nem lesz, hogy újra kell majd csinálni, ami aztán eltarthat junius közepéig is — mint közönséges tapasztalás szerint történni szokott. Behúzódunk a meleg kályha mellé, egykedvűen elnézegetjük ködös homályos ablakon át ködöshomályos kedélylyel a csillogó hópelyhek lomha hullását, vagy a megvadult szél féktelen szenvedélyét; akinek aztán elevenebb phantasiája van, gondolhat a hópelyhek csillogásában egy egész parányi világot, a szél üvöltésében iszonyatos dolgokat, vagy egyátalában nem gondolhat semmit, — de mindkét esetben sovány szórakozás biz’ ez. Vagy örökké társalgással töltsük az időt? Ebből is kifogy az ember, s máskorra is kell. Örökké olvassunk? Igen, ha szembiztosító intézet is volna a világon. Mit tegyünk hát? Feleljen rá szerkesztő úr, az eszmék embere, a mozgalmak mozgatója! ha tud a »kifőző népkonyhák*, a testi táplálék felöl vezérczikkezni, gondoskodjék a szellem táplálékáról is — én nem! Sejtheti ez előrebocsátott elmefuttatás czélját. Sokkal érzékenyebb kedélyű teremtés az ön tárczairója — no de azért tárczairó — hogy sem mind e körülmények hatással ne legyenek reá, kiforgatván tökéletesen eszméinek rendes sodrából. És mégis azt tetszik tőlem kívánni, hogy a héten történt hangversenyről — minthogy egy személyben tárczairó és hangverseny-kritikus vagyok — írjam meg a kritikát tárczaalakbau! Ezt ugyan elég alaposan tetszett elgondolni és kívánni; mert ilyen viszonyok közt egy hangverseny nálunk nem közönséges dolog, s ha még hozzá Gerőfyék is szembe szállnak a Bakony hidegével — no ez elég kedves és hálás anyag egy heti tárcza megírásához, de édes szerkesztő úr, én mégsem teljesíthetem kívánságát. Egy főokot már mondtam; a többit, nehogy idejét levelem elrabolja, elhallgatom. Be kell ismernem, hogy városunk jeles zongoristája, Kerszt Frigyes úr, megérdemelné, hogy e szép concert létesítéséért, a szeretetreméltó csalogány idecsalogatásáért hanverse- nvével hosszasabban foglalkozzunk; azt a csalogányt meg, aki a tél hidege daczára is visszaröpült hozzánk egy nótára, éppen nem illenék másként, mint csak tárczában említeni, — de hát nem lehet és nem lehet. Sőt mi több, még az obiigát kritikát sem Írhatom meg. Uram, könyörüljön rajtam; rengeteg a dolgom! írja meg egy helyi hírben csinosan az egészet. Máskor aztán irok én majd ve- zérczikket ön helyett, kettőt is; akármilyen lesz, az egyre megy. Gondolom, hogy a concertről nézeteink különben is megegyeznek. Nekem legalább általában sikerültnek látszik. Tudom, hogy a túlságos „zongorás számokat* a közönség nem épen rokonszenvesen nézi; a hosszabb zongoradaraboknál a rövidebbeket szívesebben Lapunk mai számához „Képes családi veszi, fokép ha egy kissé »fülbemászók* is; tudom, hogy ha a hangversenyző a publicum e gyengéjét számba nem veszi, akadnak, akik bizon még azt is megmondják, hogy — »unalmas*. Hja biz’ ez olyas valami, mely a hangversenyzőt két tűz közé szorítja. Nem tudom, Kerszt úr érezte-e ekét tűz melegét; mert annyi áll, hogy concertje zongora-concert, programmja épen nem laikusoknak szánt programm volt. És ez igen szép szándék tőle; valódi műélvezetet akart a közönségnek nyújtani. Emlékezzék csak, szerkesztő úr, például Wéber ,Concert*-jére; ez a maga nemében finom compositió mindig biztos élvezetet kínál, fokép oly tisztán érezhető technika mellett, minőt Kerszt úrban kell dicsérnünk. Aztán az a specialis jellegű két dal Chopintől, kinek művei az újabb zeneirodalmi reform kellemes nyilatkozásai; majd az ábrándos szép dal, „az esti csillaghoz*, Liszt átiratában. Hupka »Magyar ábránd*-jának hatása már nem oly tiszta. Hanem okvetlenül meg kell itt említenem Brahms »Magyar tánczok* ez. numerusát is, melyet a hangversenyző tanítványával, Rosenthal Emilia kis kisasz- szonynyal együtt adott elő. A kis tanítványt, szerkesztő úr, méltán meg kell dicsérnünk; már is igen szép ügyességet mutatott föl. Még a »szabadi iuduló“ erőteljes előadását említem föl, s aztán — bezárom levelemet? Hogy is ne! Hát Gerőfyék! Talán csak folteszi rólam szerkesztő úr, hogy ha tárczát irok, bizonyosan olyan formán kezdem, mint tetszett kezded a múlt szám egyik hírét, hogy: Gerőfyné itt van! — vagy: Gerőfyné itt volt! — és nem oly deslapok“ előfizetési felhívása van csatolva, peratus hangon, mint aminővel levelem elején | találkozott. De lehetne-e ez máskép ? Hiszen látta, tapasztalta, milyen taps, müyen éljenzés, öröm fogadta, mikor a terembe lépett! Hát aztán, mikor azzal a csupa mosolygó arczczal, azzal az örökös elevenséggel rázendítette, hogy ő »Rózsabokorban jött a világra*, ugyan kinek jutott volna eszébe azt gondolni, hogy — de ezt már nem hiszi el ? A „Piros, piros, piros“-t is milyen gyöngyén énekelte — kóta nélkül; mert — lássa szerkesztő úr, ezt a titkot csak így bizalmas levélben lehet elmondani — a kótáit otthon felejtette. No bizon, mintha a »Piros bugyelláris* birónéja rászorulna a kőtára, mikor soha hírét se’ hallotta; mert hiába’ vette magára azt a concertes toillette-et, vagy mit, bizony csak a tölgyesi biróné jutott nekünk eszünkbe. Aztán azt se’ volt szükség kótából énekelnie, hogy »fösvény az ő ura szörnyen*, mert biz’ a tiszta igazság; hiszen úgy sietett innen vele, hogy másnap már a tizedik határba jártak. Pedig tudhatja Gerőfy uram, hogy sok közönség elszerette már az ő — Gerőfynéjét. Különben Gerőfy úrról szólva, meg ke[l vallani, hogy ő nevezetes és derék férfiú, ha azt nem említjük is, hogy Gerőfynének a férje. Sok híres ember azért volt hires, mert a feleségének volt az ura; de Gerőfy azért híres, mert ő Gerőfy Andor, a derék szinigaz- gató, a jeles színművész és — Petőfi »őrültjének hivatott szavalója. „Pedig ez nagy szó ám, szerkesztő úr! Az ,Őrült*-et, eme nagyszerű költeményt, mely költőjének, tudja Isten mily rendkívüli pillanatában születhetett, egy összeroncsolt lángész eme rhapsodikus mono-
