Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1879 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-28 / 39. szám

VI. évfolyam. 1879.

39-ik szám.

Veszprém, Szept. 28.

Q\

msr

és „Hív. Értesíti»-'

negJoUs mindet minap.

Előfizetési díj:

Egész évre 6 frt - kr. Pél évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr.

Egyes példány ára 15 Ur.---------- -=<3

*

KÖ

ZGAZDASÁGI, HELYI §|gj®" ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS

VESZPRÉM

MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY.

Előfizetési felhívás!

Néhány nap múlva három éve lesz, hogy a „Veszprém“ és „Hivatalos Értesítő“ szerkesztését magamra vállaltam. Tisztelt olvasóim ezen idő alatt megismerték úgy elveimet, mint eljárási módomat. Ezekre támaszkodva bizalommal fordulok a közelgő évnegyed küszöbén is tisztelt olvasóimhoz, ajándékozzanak meg a jövőben is nagybecsű rokonszenviikkel és szives anyagi támogatásukkal sagítsék e költséges vállalatot megyénk anyagi és szellemi jólétének előmozdítására virágzásra juttatni.

A „Veszprém“ és „Hivatalos Értesítő “-re előfizethetni:

Egész évre . . . . 6 frt — kr.

Félévre ......................3 frt — kr.

Ne

gyedévre . . . . 1 frt 50 kr.

Veszprém, 1879. szept. 27-én.

LÉVAY IMRE, szerkesztő és kiadó.

A felnőttek oktatása.

Egy időben nagyon nekirugaszkodott hazánk a felnőttek oktatásának. Mindenfelé megiudíttatott az; ideig- óráig buzgolkodtak is mellette fenn is, lenn is, de azután szép csendesen elaludt az egész, mintha csak szalmacsóvát gyújtottunk volna meg, mely egyet lobbant, a sötétben a helyzetet egy kissé megvilágította és azután

kialudt, újra sötétséget hagyva maga után.

Ha nem ismernők a magyar természet szalmatüzét; ha nem tudnék, hogy a magyar minden tud lenni, csak kitartó, csak állhatatos nem, még más főokát is keresnők e jelenségnek, de így belenyugszunk, mert a magyarba bizony nehéz más vért önteni, mint amilyen épen ereiben foly, mely felforr hamar, de azután hamar le is csendesedik, hamar le is lohad.

Ezen említett főokon kívül mi más mellékokok működtek még közre, hogy az az üdvös mozgalom a felnőttek, oktatása megrekedt, azt hosszas lenne itt kifejteni; elég legyen annyit mondanunk, hogy városunkban akadt egy jótevő, aki haldokló ágyán sem feledkezett meg azokról, akik talán szüleik hanyagsága vagy egyéb kényszerítő mostoha körülmények miatt gyermekkorukban nem részesültek a tanítás azon mérvében, amelyet a társadalom, ma megkövetel még a sátoros czigány gyermekétől is. Értjük e nemesszívtí jótevő alatt a megboldogúlt özv. Tal- lián Pálnét, aki páratlan végrendeletében a sok nemes és üdvös jótékony czél mellett, melyekre tetemes összegeket hagyott, a felnőttek oktatásáról is megemlékezett hagyván arra ezer forintot. A végrendelet a helybeli kegyes-tanítórendiekre bízza e szép, de terhes feladatot és a nagygymnasium igazgatója, ki e tanévben személyesen fogja a felnőtteket oktatni, a végrendelet végrehajtójától Kopácsy József ő méltóságától a napokban vette kezelése alá a hagyományozott összeget és nyomban hozzá is látott az oktatás szervezéséhez.

Két szempont állott előtte. A felnőttek két osztályra oszthatók; olyanokra, akik egyáltalán semmi oktatásban, semmi tanításban sem részesültek, tehát sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tudnak, továbbá olyanokra, akik írni, olvasni, számolni ugyan tudnak, ahogy úgy, de részint foglalkozásuk, részint egyéb körülményeik nem engedték meg, hogy az ismeretekből, melyek annyira szükségesek az életben, csak valamit is elsajátíthattak volna, akikben tehát megvan a szomj ismeretek után, de nincs alkalom azt költség nélkül és mégis rendszeresen kielégíteni.

Nem szenved kétséget, hogy a felnőtteknek legtökéletesebb oktatása e két irányt egyesítve foglalja magában, mert csak így lehet pótolni a mulasztottakat, csak így az emberi ismereteket azoknak birtokába juttatni, akik eddig azoktól el voltak esve. Azonban a körülmények, a kezdetnél legalább, azt parancsolják, hogy e két irányt egymástól elkülönítsük és addig míg vannak városunkban olyanok, akik írni, olvasni, számolni nem tudnak, addig az első irányt fogadjuk el és kövessük. A gymnasium igazgatója tehát e tanévben azok számára nyitja meg az oktatás tanfolyamát, akik írni, olvasni és számolni nem tudnak. Ez által oly kedvező alkalom van nyújtva a férfiközönség legszegényebb részének, mert kétség kivűl ezek közt lesz

a legtöbb írni, olvasni nem tudó, amely nemcsak új szellemi körbe emeli fel őket, de még alkalmas eszközöket is fog birtokukba juttatni, amelyeknek segélyével anyagi existentiájokat jobban biztosíthatják, mint talán eddig biztosították.

Nem lehetetlen, hogy az álszemérem, a közöny, a nembánomság talán legjobb és legüdvösebb szándékunkat is ki fogja játszani úgy, hogy talán eleinte kevés, később egy tanítványunk sem akad, akkor kötelességünknek fogjuk tartani az oktatásnak második módját foganatba venni és tanfolyamot nyitni, melyben kiki, minden tekintet nélkül ismeretére, részt vehet.

Az okosabbak- és műveltebbekhez szólunk, kérve őket, hogy a talán környezetükben levő írni olvasni nem tudó felnőttekkel értessék meg e tanfolyam szükséges és hasznos voltát, hogy ezt belátva mennél tömegesebben írassák be magukat azon feltételek szerint, amelyek hírrovatunkban olvashatók. Az oktatás ingyenes lesz, sőt gondoskodva van arról is, hogy az oktatáshoz szükséges tanszerek, milyenek, papír, toll, irón sőt később könyvek is ingyen osztassanak ki a felnőttek közt.

A tanfolyam csak a férfinemre szól, de mivel a szükség a nőnemnél is megvan, hiszszük, hogy városunkban akadni fog jótevő, aki ezen ügyet szivén hordva áldozni fog a humanis- mus oltárára és lehetővé teszi azt is, hogy egyik-másik női intézetnél a nők ' számára is fog ha most nem is, de

A „VESZPRÉM" TÁRCZÁJA.

Színházi csevegés.

Kritikus uram, színházi kritikus uram, szólok az úrhoz!... Álljon már elébe no; hagyja pokolban azt a komoly álarczát, mutasson egy kicsit barátságosabb képet, nem ütik ám érte agyon. Tudja e mit akarok? Nem sokat; csak egy piczikét engedjen a hivatásába kontárkodni, aztán nem bánom, ha kifüs- töl is a világból.... No no no, nem úgy értettem, ne vágjon olyan savanyu arczot; szavamra mondom, nem csinálok semmi scan- dalumot, nem veszem el a kenyerét, nem döntöm halomra a tiszta igazságait; hiszen úgy sem mondhatnék mást, miut amit ön akar mondani, az az hogy ön is csak azt mondhatja, amit én. Nem érti, ugy-e? Nem ám, mert nem akarja. Lássa, minek adta a fejét ilyen életmódra! Hiszen magának még csak mosolyognia, még csak tapsolnia sem szabad; hiszen magának minden színészre úgy kell néznie, mint akit keményen meg fog ieczkéz- tetni ezért meg azért, de hogy miért, azt maga sem tudja; hiszen maga úgy ül ott abban a színházban mint aki süket is, néma is; mert nem akarja mások véleményét hallani az előadásról, nehogy megvesztegessék »tiszta*, »alapos* ítéletét, s nem akarja elárulni a maga véleményét előre, mert hát akkor mit olvasna a közönség a jövő szám színi rovatában? (Legyen nyugodt úgy se olvassák!) Aztán az ékesebb stílusnak semmiféle tényezőit maga fői nem használhatja

abban az ágról szakadt kritikában, mert annak száraznak, tárgyilagosnak kell lennie (isten ments’ az áradozástól!), meg aztán olykor a hét végén, sürgetik is érte, igaz-e, s ilyenkor — no csaa vallja be — néha bolond dolgot is ir az ember akaratlanul— Lássa, mennyivel okosabb dolog egy színi előadást élvezet okáért nézni végig, s a kellemetes benyomáson egy-egy csibuk mellett elmerengeni, anélkül, hogy az ember nyugtalanságot okozna magáuak,mert nem tudja hogy rántsa le ezt vagy amazt — főkép mikor egy mákszemnyi oka sincs rá.

No tudja-e már, mit akarok? Lássa, hogy nem rontom a tekintélyét; csak azt teszem, amit ön, mert máskép ön sem tehet most az egyszer. Hiszen Grerőtynéről akarok beszélni, tudta ön ezt jól, de nem értettük egymást. Kritikus uram azt gondolta, hogy kritikát akarok írni. Kell a manónak! Csak az ön dolgát akarom egy kicsit könnyíteni; igen, igen, könnyíteni. Mert azt csak nem fogja tenni, hogy ennek a kedves kis művésznőnek a dicséretére egy egész sereg bombasz- tot összehadarjon; az lenne még szép, ha azt látná a világ, nogy a kritikus is érzeleg. De azt meg ne merje ám tenni, hogy valami nem tetszőt mondjon róla! No... nem szólok semmit, hanem akkor bajba keverednék, azt tudom. Nem én keverném bajba, oh nem; én csak egy szegény vidéki tárczairó volnék, önnél semmivel sem nagyobb úr, de nem is kisebb. Hanem — hisz azért vagyok tárczairó — ismerem én az embereket. Jaj uram (engedje meg, hogy ,burátom‘-nak is szólíthassam!), furcsa alkotmányai ezek a teremtőnek.

'HÜtfT' Lapunk mai számához eg

Látta-e, hogy azon estén, mikor ennek a kis művésznőnek az első fellépte volt, mi- lyeu rengeteg közönség tódult a máskor kongó terembe? Én mindjárt tisztában voltam a dologgal; ez a mi közönségünk néha-néha eltalálja ám, hogy mikor kell a színházba menni.

Megsejtette, hogy azt a kis aprópénzt, melyet a pénztárnál keservesen leolvasott, a „Pirosbugyelláris“-ból kamatostul fizeti majd vissza Gerőfyné. Hej, sok szép uj bankó van abban a »piros bugyelláris*-ban; az a baj, hogy nagyon is sok, alig fér bele, s alig tudja megszámlálni az ember mikor kinyitják előtte. Hanem jó kézbe került, a hamis tölgyesi bi- róné kezébe, aki aztán kivett belőle néhány vadonatúj bank nótát, s felváltotta tiszta csengő ezüstpónzre. Olyan szépen csengett, hogy csak úgy éledt belé az ember lelke. No én láttam, hogy éledt, láttam az arczokat, láttam a szemeket s hallottam a tapsvihart. Hamis a zúzája annak a takaros csinos biróuénak; olyan kedves a mosolya, olyan módos a járása, olyan mézes olyan mázos a beszéde, hogy nemcsak a falu népe, hanem még a közönség is — no mit csinált? — hát bizon csak tapsolhatott őrömébe. Kérdezze me°j tőle, kritikus barátom hol tanulta mindezt? ö maga se tudná megmondani ; hát hol tanulta volna, mint itt ebben a szép Magyarországb in, melynek olyan életrevaló, olyan szép a népe, mint azt Csep- reghy uram is jól megtudta mutatni, dicséretére legyen mondva. De nem is tudna ily on menyecskét más ábrázolni, csak magyar menyecske, a’ meg a természettől tanultaPedig a biróné asszony megmutatta, hogy ő akár Komevillebeu is úgy otthon

ív „Hív. Ért.“ van csatolva.

érzi magát, mintha csak Tölgyesen volna. Kapta magát, Zsófin evét Szerpolettére változtatta, s elment csakugyan Kornevillebe; ott meg annyi pajkos cselekedetet vitt végbe, hogy a mennyire boszantotta a jó »kornevilli- belieket,“ épen annyira mulattunk mi rajta itthon. — Azután meg se országa, se hazája, hanem lesz »a csarnok lánya* és kedveltje mindenkinek, a darabban is, meg lent a közönségnek. És — én meg nem foghatom — mindig jó kedve van, mindig danol; bizonyosan danolva jött a világra. Akár hogy van, akár mint van — bólintson mar kritikus barátom — bizon kedvesen és csinosan danolNo lássá kritikusom, csak ennyit akartam mondani. Ön azért megírhatja a kritikát, én csak dicsprózát akartam zengedezui, sem többet sem kevesebbet. Kevesebbet semmi esetre sem, mert engedjen meg, az ön száraz kritikájával csak nem üocsáthatjuk el magunktól ezt a kedves kis művésznőt, aki olyan jó volt, hogy beteges létére is élvezetes estéket szerzett a szamunkra. Azt ne keressük, hogy a tölgyesi biró uramhoz vonzotta a szive ...

S most adieu, uram; köszönöm a szívességét ; még egypár szóm volna a biróné asz- szonyhoz.

Lássa, lelkem biróné asszonyom, nem vagyunk mi olyan hideg emberek, mint ahogy a bakonyi szellő dúdolja; feltudunk mi melegedni, ha szépet látunk, hát még ba szép nótát hallunk! Hanem maga hamis asszony; hiába’ mosolyog a huszárra, hiába’ hívja meg a jegyzőt meg az ispánt vacsorára, mégis csak a biró uramhoz vonza a szive. Ott van ni, alig beszélt vele,, már is elcsalja