Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-24 / 12. szám

lY. évfolyam. 1878. 12-ik szám. Veszprém, Márczius 24. A . , .'muzv&i&M' éi „Hív. Értesítő“ j| iilltln Iliin niimj !| Előfizetési díj : !: Egész évre • 6 frt kr­Félévre ... 3 frt - kr. jj Negyedévre . 1 frt 50 kr. II Egyes példány ára jj 1 15 lír. c? jto— KÖZGAZDASÁGI, HELYI r­-°«s ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HE TI KÖZLÖNY. Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtád KRAUSZ ARMIN könyTiereakedéii Viuprlabeo. HIRDETÉSEK egyhasábospetitsor 6 kr. NY1LTTÉR petiteoronkint 15 kr. a klllön minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. .. —otif Ti sztolt előfizetőimhez! A már már lefolyt évnegyed vég- perczeiben tisztelettel fordulok előfize­tőimhez, ajándékozzanak meg a jövő negyedben is nagybecsíí rokonszenvük- kel. Sokat sem nem Ígérek, sem nem Ígérhetek; ami azonban csekély tehet­ségeimtől telik, azt, mint eddig, úgy azután is megteszem, hogy a „Vesz­prém“ mind tartalmilag változatos, mind alakilag szép és tiszta kiállítású legyen. A „Veszprém“ és „Hivatalos Érte­sítődre előfizethetni Egész évre 6 frt — Félévre 3 frt — Negyedévre I frt 50 krral. Veszprém, 1878. márcz. 20-án. LÉVAY IMRE, szerkesztő és kiadó. Márczius 15. és 18. Míg a magyar lapok kivétel nél- dtl önérzetes örömmel emlékeztek meg oárczius tizenötödikéről, mint ama levezetes napról, melyen a magyar laza egén annyi borongós éj után smét meghasadt a szabadság hajnala : ,ddig a magyarországi munkások, he yesebben mondva, a magyar sociális- ák lapja, a „Munkás-Heti-Krónika“ ííntetőleg „Márczius 18.“-at írt ve- érczikke homlokára dicsőítendő Pária atalmas tragoediáját, az emberiség örténetébe vérrel beírt franczia kom- ítínt, mely 1871. márczius 18 án lá- ott, mint a communismus szörnyszü­löttje vérvörös napvilágot. A czikk ; ezen leplezetlen vallomással nyílik meg: „Valamennyi ország sociálistái már a komműn alkalmával is szoros kap­csolatban állottak egymással és lelke­sítették őket azon eszmék és elvek, melyekért a Szajna partján önfeláldo­zással harczoltak.“ Minden esetre szép, ha valaki körömszakadtáig ragaszkodik elveihez, amelyeket meggyőződésében jóknak, helyeseknek tart; de rút és undorító, ha ezen elveket tűzzel vassal akarja má­sokra, az egész világra erőltetni úgy, hogy tőlök, ha vele ellenkezni mernek, még az élethez való jogot is megtagadja. Sociálistáinknak legnagyobb része ezen utóbbi óriási nagy hibában szenved. Felületes és sztíkkörtí ismeret, nyomor, és nélkülözés, majd erőthaladó munka és sorvasztó tivornya közt megromlott idegrendszer oly elvek rabjaivá tették őket, melyeknek valósúlása minden inkább, csak nem lehető. Aki elfogu- latlanúl tanulmányozta önnönmagában az embert, aki az elméletei és a gya­korlatot egymással és egymás nélkül megfigyelte, szóval, aki az emberiség és így a társadalmi élet fejlődésének titkait nyílt fejjel és szívvel kutatta: az tudja csak, hogy az emberiséget nincs mód máskép reformálni, mint azokon az alapokon, amelyeken esetleg társadalmi viszonyai nyugosznak. Az emberiség sem nem agyag-, sem nem gipsztömeg, hogy azt tetszés szerinti mintába öntsük, hanem élő szervezet, mely úgy anyagát, mint mintáját ön magában hordja. Ezért szenvedett mind­azon társadalmi reformátorok törek­vése hajótörést a múltban és fog szen­vedni a jövőben is, akik önként alko­tott eszméiket, elveiket akarták és fogják akarni az emberiségre erősza­kolni. Semmi kétség benne, hogy a vén Európának társadalmi intézményeiben sok rothad; van biz itt sok minden, ami annyit sem ér, mint egy fakova, de az is igaz, hogy a józan reformok sem azon az úton fognak létesülni, amelyen sociálistáink járnak. A világ­nak épenséggel nem lesz ám semmi kedve csupán a sociálisták szép sze­meiért magát lángba borítva elham­vasztani, hogy a hamvakból a socia- lismus és communismus phoenixének íüstalakja felszálljon, erre az emberi­ség minden fogyatkozása mellett is még mindig elég okos. Különben a sociálistáknak a kom- mün rémuralmával való kokettirozá- saért még köszönettel tartozhatunk, mert most boldog, boldogtalan látja, hova czéloz hazánkban a sociálismus és hogy elveinek lehető elterjedést sze­rezzen, még a — vérfürdőtől sem riad vissza. A magyar munkásban több a józan ész, több a nyílt látás, mint hogy az importált beteges eszmék iránt va­lami nagyon tudna lelkesülni. Hazánk­nak, nemzetünknek innen-onnan évez­redes küzdelme eléggé megtaníthatott mindenkit, hogy az, amit szabadság­nak nevezünk, nem hull senkinek, mint érett gyümölcs, az ölébe, hanem ap­ránként kell azt kitartó és ernyedet- len szorgalommal kivívni. Aki a sza­badságot, a boldogságot, az emberiség jólétét teli marokkal méri, az, bízvást kimondhatjuk, hasonlít azon gyógysze­részhez, aki hajkenőcsét utón, útfélen azzal hirdeti, hogy „nincs többé ko­pasz fej,“ maga pedig — parókában jár. Mi és velünk a magyar munká­soknak józanabb része már csak már­czius 15-ike mellett lelkesülünk, mint oly nap mellett, mely a szabadság sorompóit előttünk megnyitotta, hogy becsületes munka által a valódi sza­badságból többet kivívhassunk, mint amennyit a sociálisták szánandó agy­réme valaha ki fog vívni. A belügyminiszter a következő körrende­letét intézte a törvényhatóságokhoz : „Az igaz- ságügyminiszterium f. évi márczius 3-ról 6623. szám alatt kelt átirata szerint illetékes helyek­ről már több Ízben emelkedtek panaszok, hogy rögtönbiráskodási engedélyek némely törvény- hatóságok által nem a rőgtönbirósági szabá­lyoknak megfelelőleg tétetnek közzé; különö­sen figyelmen kívül hagyatik a rögtönbirósági szabályok 3. §-a, mely szerint a rögtönbiró­sági engedély kihirdetése a lelkészek által ia a szószékről vagy a templomok ajtaja előtt eszközlendő.* Minélfogva felhívom a törvény- hatóságot, hogy ez iránt előforduló esetekben kellőleg intézkedjék. A magyar államvasutak üzlet-bevételei. A magyar államvasutak összes vonalain f. é. február havában 72.657 szállított személy és 117.082.9 tonna továbbított áru után 714-942 fr. 60 kr., tehát 113.564 frt. 40 krral több volt a bevétel mint a múlt év ugyanazon ha­vában, s e szerint f. é. január 1-től kezdve február végéig 141.938 szállított személy és 240.264.6 tonna áru után 1,442.904 frt. 67 kr., tehát 173, 691 frt. 68 krral többet tett, mint az előző év ugyanazon szakában. i „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Borúlj, te... Borúlj, te néma éj, Szép kedvesem fölé; Feszítsd ki csillagos Eged sátrúl köré; Hozz tündérálmokat, Hogy álmodjék velem, S ha ébred, súgd neki: Jó reggelt, kedvesem! To langy zepliir, susogd Végig szögfürtjeit, Hogy hullámozzanak, Mint tó, min szál süvít; Cöókold meg őt, neked Szabad, megengedem, S ha ébred, súgd neki; Jó reggelt, kedvesem! Hajnal, ha meghasadsz, Szállj szépem ajkira, Onts bíborszínt reá, Ő szívem hajnala; Csókold fel álmiból, Csókold fel gt nekem, S ha ébred, súgd neki; Jó reggelt, kedvesem! FODOR JENŐ. Lapunk mai számához egy Építészeti szintöré8ek. Az építészet és az ember olyan két egymás melletti dolog, melyek egymást köl­csönösen értelmezik, egymás minémüségére kölcsönösen fényt derítenek. Ha valamely kor­szaknak jelleme nem áll egészen tisztában ellőttünk; ha vagy hiányos történeti emlékek­nél, vagy egyéb okoknál fogva nem birnók kiösmerni, hogy mi körül forgott az emberek egész gondolkodása, nézzük meg, mit vagy miképen építettek akkor, s a kétség azonnal eloszlik előlünk. Tegyük föl az esetet, hogy az Írott vagy egyéb összes emlékek, melyekbe a mi századunk tetteit és gondolkozását leírta, valami végzetteljes eseménynél fogva mind megsemmisülnének, az épületek pedig, legye­nek azok templomok, kaszárnyák, magán — szin — vagy fegyházak, mind megmarad­nának; nem lehetne-e egy későbbi halandónak azok kinézése vagy beosztásából reánk tizen- kileuczedik századi emberekre és a mi föl­fogásunkra következtetnie ? A szem, mely ezekre reá tekintene, egyszerre kiolvashatná azokból azon nagyon is észrevehető vonásun­kat, hogy nekünk olyan embereknek kellett lennünk, a kik nem szerettük a jellemzetes- séget, a határozott színek és vonalokkal való kialakulást, hanem a kik különös örömünket leltük azon szellemi ellaposodásban, melynél fogva egyik dolgot a másiktól ne lehessen megkfllömböztetni. S a ki épületeink után igy ítélne rólunk, az épen nem csalódnék. A templomok, melyek az újabb kor folyama alatt Europa legnagyobb városaiban épültek, sajátságosán meglepő egy­félív melléklet, egy félív „Hiv. Ért.“ öntetüséget tüntetnek föl. A párisi Pantheon, a londoni Sz.-Pál temploma, a szentpétervári Izsák egyház, a berlini, az esztergomi bazilika, stb. mind ugyanegy szabás, daczára azon vallási külömbségnek, mely létezik a beléjök járó emberek között. A nagy városok házai, melyek a hosszú utczák két oldalain mere- deznek, kőtömegek, melyek ép úgy néznek ki Budapesten, mint Bécsben, Pánsban, vagy akár New-Yorkban. A jel, melyből a nemzetre, a tulajdonos társodalmi állására, vagy más egyéb ilyenfélére következtetni lehetne, eltűnt, elmosódott. Mi már ez épületek között úgy szólván a levegővel szívjuk be az alaktalanság iránti előszeretetet, a jellemzetlenséghez való von­zalmat. Ruházatijukban kerüljük azt, a mi társodalmi állásunknak jelleme, erkölcsi éle­tünkben pedig nem sokat adunk arra, a mi határozott lelki egyeddé alakítana bennüuket. Az épületek-o azok, a melyek bennünket ily gondolkodásuakká tettek, vagy pedig tőlünk báromlott azokra is a határozott alak nélküli kinézés, nehéz volna eldönteni. Annyi áll, hogy a kölcsönös egymásra hatás oly tény, melyet nem pusztán az építészet legutolsó történeti pontjánál, hanem valamennyi átélt századában úgyszólván kézzel foghatólag tapasztalhatni és láthatni. Nem mutathatunk föl oly időszakot, a hol, ha az emberiség gondolkodása máskép idomult, mint az előtt volt, az építészetileg is ki ne fejezó'dött volna, innét van, hogy nyelvészileg is oly dolgot, mely gondolkodá­sunk átalakulását képes eszközölni, épületes­nek szoktunk mondani; innét, hogy oly em­berek, kik akár valóban, akár csak saját véle­ményük szerint az emberiség gondolati vagy társodalmi viszonyait átalakítják, oly örömest szeretik magukat építőknek vagy kőművesek­nek nevezni. Maga egyik egyházi imádság is azon nagyszerű egygyé alakulást, melynél fogva a kereszténység tagjai mintegy csodás lelki kötelékkel egygyé íüzvék, mint valami épületet fogja föl és állítja lelki szemeink elé. Az építészet a lélekkel való ezen össze­függésénél fogva nagyszerű drága kő', melyen az emberi lélek legszebb működésének, a gon­dolkodásnak fénysugarai törnek meg. Mint a drágakő a legszebb piros, zöld, kék vagy egyéb szineket képes a néző szemébe vissza­verni, a mint milyen szöglet alatt esik reá a világosságsugár, úgy az építmények az ember gondolatvilágának azon színeit játszszák, me­lyeket azokon a világrész, a vallás, a nemze­tiség, az időszak, a társodalom stbi körülmény idéz elő. Ezekből kifolyó dolgok azok, me­lyek irányt adnak az emberi gondolkodásnak; ezek, melyekből színezet háromlik az építé­szetre. Azonban valamint ezen szemet gyönyör­ködtető szép színek a földnek hitványabb anya­gairól nem verődhetnek vissza, hanem csakis a becses kövekről, úgy az épen most mondott gondolkodásbeli színezet is csak azon épít­ményekről, melyek úgyszólván önmagukért készültek. Legyen valamely épület az anyagi haszon eszméjével összekötve, mindjárt ke- vósbbé olyszerü, hogy az emberiség gondol­kodását képviselje. A művészi érték és a ha­szon elve, valahogy össze nem egyeztethető két eszme. A mi haszonért készül, az ritkán és „Képek a tengerészéletbó'l“ czítntí előfizetési felhívás vau cstolva. I

Next

/
Thumbnails
Contents