Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1878-11-10 / 45. szám
V. évfolyam. 1878. 45-ik szám. Veszprém, November 10. * ■fí>=-e,a és „Hív. Értesítő“ megjelel minden Ttiirsnp. Előfizetési díj : i Egész évre • • 6 írt — kr. Félévre . . . 3 frt - kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. Ävs= Egj-es jpéldánj' ára 15 br. KÖZGAZDASÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS VESZPRÉM át MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Szerkesztőség és kiadó* hivatal: Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN kíayrkeresledéie Vesijréaken. HIRDETÉSEK egyha8áb08petlt8or 6 kr. NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. s külön minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. =Q/1 Utéhang, egy síremlék ügyében. A múlt hét vége a kegyelet ünnepe volt. Szünetelt egy kis időre a fárasztó munka, s a munkáló önérdek; háttérbe szorult a jövő, s helyet adott a múltnak, az emlékezésnek, a megholtak emlékének. A halottak ünnepe nagyon szép ünnep; felkeressük azokat, kik itt hagytak bennünket, megemlékszünk azokról, kiket néha oly hamar elfeledünk. Ez az egy nap felújítja a régi emlékeket évről évre. Fris koszorúk, apró mécs világok díszíték az idén is a sírokat — s mint e lapok múlt heti hir-rovata mondja — még „a szegény zeneművész sírjáról sem feledkezett még egészen a kegyelet; évről- évre egy-két szál gyertyácska, egy-egy szerény koszorú annak a sírjára is szokott jutni, kinek zenéjén fejedelmek lelkesedtek egykor, s hegedűje hangjáért nagy urak sóvárogtak; kinek művészete túlszárnyalta a hazát, fellelkesítette a költőket, s meg lett énekelve a művész dicsősége s a küzdelmek viharában meghasonlott lelke. Hányt-vetett életét itt fejezte be, tetemei itt nyugosznak, s nem mondhatjuk, hogy „kő se mutatja helyét....“, mert hiszen oda van vésve a mula- dozó igénytelen kőoszlopocskára, hogy „Csermák Antal, több jeles magyar flóták s\er\6je“! A haza tapsok közt vallotta magának, a hir megőrizte emlékét az utókor előtt, kiadott munkái dicsőséget fűztek nevéhez, — városunk meg nyughelyét adott porai számára. Akik ismerik nevét e hazában — pedig ha más nem, a művészvilág bizonyosan ismeri — az azt is tudja, hogy a boldogtalan művész földi maradványai városunk sirkertjében nyugosznak ; s nem lehetetlen, hogy egy-egy idegen erre vetődvén, óhajtja felkeresni a hírneves muzsikus sírját. Ráakadhat véletlenül, de sírkövéről nehezen fogja fölismerni, mert az az ideiglenesen készült oszlopocska nagyon szerényen vonul meg a többiek társaságában. Pedig nem vádolhatni a város közönségét kegyeletlenségről; lelkesen fogadta egy ízben az állítandó Csermákemlék ügyét, össze is jött e czélra az összeg, nem nagy ugyan, de elég arra, hogy egy kis adakozási pótlékkal együtt födözhesse egy szerény, de legalább ízléses, a művészhez illő síremlék költségeit. Az ügy azután abban maradt, legalább a látszat azt mutatta. Ez adott okot a Csermák- emlék ügyében történt első felszólalásra e lapok 1875. évi okt. 20-iki számában, melyre rögtön jött a felvilágosító válasz is városunk egyik tekintélyes és az ügy iránt lelkesülő polgárától, megnevezve az összeget, kimutatva hollétét s elmondva a tett intézkedéseket, azon reménynyel fejezvén be sorait, hogy „jövő 1876-ik évi húsvéti ünnepeken ott fog diszleni a Csermák-emlék“... Az említett év elmúlt, de a síremlék elmaradt; helyette — meglehet czélzatosan — ugyan-e lapok 1876. május 21. 28. számaiban megjelent Csermák Antal szépen irt életrajza Csetneki J. E. tollából. — Elmúlt az 1877-ik, innen onnan az 1878-ik év is— de a Csermák-emlékről nagyon keveset hallani. A közelmúlt nem is volt alkalmas az ügy szellőztetésére; zajosabb körülmények háttérbe szorították azt; adakozásokra más, égetőbb okok hívták fel a közönséget, — szóval a jelen kevésbbé mozdíthatja elő a tervezett emlék ügyét. De épen most az összetorlódott események közepette, kell, hogy képviselje egy hang a régebbi ügyet is s vonja el róla a feledékeny- ség leplét. Ez „utóhang“, melynek megírására a halottak estéje adott okot, — nem czélozza azt, hogy az emlék azonnal elkészüljön, csak szerény figyelmeztetésül akart szolgálni. Ne legyen az az emlék fényes, impo- sans kiállítású, nem vár ilyent tőlünk a haza közönsége ; legyen egyszerű, művészi jelvényekkel díszített, a művész hamvait jelölő rövid felirattal ellátott, ízléses emlékkő, — de ne maradjon már sokáig csak terv és óhaj ! P. K. Azon előfogatok kártérítését illetőleg, melyek az okkupáczió czéljaira rendeltettek ki, és melyek az illető' kocsis hibája nélkül vagy kocsiban, vagy lóban kárt szenvedtek, mint az „Agr. Ztg." jelenti, valamennyi illetékes politikai hatóság parancsot kapott, hogy a károkat konstatálják és írják le, hogy azután a károsoknak a kárpótlást utalványoz- tathassák. A honvédség azon része, mely mozgósítva volt, a mozgósítás első' perczétő'l a de- mobilizáczióig a közös hadügyminisztérium költségén volt tartva; sőt a ruhában, fegyverben, lő'szerben való apadás, kopás naponkint és százalékoukint megállapítva az ó' számlájára Írattak. E kontót — mint a »H.“ értesül,— a hadügyminisztérium kiegyenlítette, és a megfelelő' összeget a hiány beszerzésére, a honvédminiszter rendelkezésére bocsátá. Az uj csó'dtőrvény tárgyalására az igaz- ságügyminiszteriumban egy enquet ült volt egybe, mely működését azonban a miniszterválság miatt egyelő're beszüntette. Heti szemle. — nov. 9. Simonyi Ernő 5-én indokolta vád alá helyezési indítványát; a kormány tagjai e beszéd alatt nem voltak jelen. A ház ezen indítvány tárgyalását 75 szótöbbséggel elvetette. A képviselőház ugyanekkor választotta meg a delegáiió tagjait, melynek első ülése 7-én volt, mely alkalommal elnök Szlávy József lett; a bizottságok az előleges megállapodások szerint alakíttattak. — Az osztrák delegátió elnöke gr. Coronini. — A közös költségvetést az első ülésen Andrássy Gyula gr. külügyminiszter terjesztette be. A rendes szükséglet az előirányzat szerint 1Ü0967321 frt, a rendkívüli 5625392 frt A magyar korona országai által fedezendő összeg 27857003 frt 62 kr. * A horvát országgyűlés feliratát átnyújtó küldöttséget 7-én fogadta ő Felsége. A felség igen erélyes hangon válaszolt megjegyezvén, hogy Horvát- és 8zlavouországok országgyűlése oly kérdések fejtegetésével is foglalkozott (Boszuia és Herczegovina annectálása Horvátországhoz;, melyek törvényes hatáskörének korlátain kívül esnek. Elvárja a felség, hogy az országgyűlés jövőre ezen korlátokat szigo- ruau figyelembe veendi s magyar koronám — szól a király — megjelelósére is ezentúl azon kifejezéseket fogja használni, melyek a fennálló törvényekkel összhangzásbau vannak. * Külföldi hírek dolgában nagyon sovány a hét. Legérdekesebb, ami Görögországban történt. Kumunduros kormányát leszavazta a görög képviselőház, mert be akarta hívni a tartalékosokat s azt kívánta, hogy a tartalékosokra szánt összeg az állandó hadsereg szervezésére fordíttassék. Trikupis kész volt ennek a többségnek eleget tenni, azonban egy A „VESZPRÉM“ TÁRC2ÁJA. Régi magyar „banda.“ — Muzsikális elmefuttatás. — A banda igen tágköríí fogalom. Ha a szegénylegények Somogybán annektálnak és occupálnak: az banda; ha valakinek a ferbli- ben olyan négy piros jön a kezébe »amivel bikát lehetne ölni* az banda; Magyarországon sajtóban, művészetben, politikában legtöbb a handa-banda.... Már most melyik „bandádról akarunk mi szólni? Zene-bandáról. — Csakhogy se nem czigány, se nem cseh, se nem katona-bandáról, hanem a régi-régi magyar bandáról. .. Visszaszállunk ezer esztendővel, amikor még ősapáinkat nem exequáiták adóhátralékért, amiért aztán keservükben hajnalig muzsikáltatták volua magukat; nem tették meg minisztereknek, hogy macskazenét csináljanak nekik; nem tartottak szónoklatokat a magasabb politikáról; visszaszállunk abba a boldog korba, midőn még nem volt minden — mint mai napság — csengő érez és pengő czim- baiom. Mikor Atilla »közvacsorát* rendezett (Lásd: Atilla, ex Prisco ßhetore. Cap. II §. XIX.) a zenének nem volt szabad hiányoznia, mert igen dicséretes szokása volt az németverő eleinknek, hogy — Juvencius Coelius Calamus Dalmata szerint (Atilla, lap XXIV.) a sip hangja melletti zengedezésuek igen nagy kedveüői valáuak, sőt dalaikra fiaikat és leányaikat »numerus* szerint (praeseriptis cantare numeris) megtanították. De nemcsak ilyes csöndes mulatozásoknál vala szükségük zenészekre, hanem táu- czaikban is. Midőn Atilla diadalmi útjából hazatér, leányok járdáinak előtte, kifeszített fehér lepel alatt s dicshymuusokat zengedez- nek. Igen hihető, bár történelmi források nem bizonyítják, hogy a magyar leányok és menyecskék már akkor is szerették a csárdást; annyi azonban tény, hogy apáink a szent- galleni klastrom hordóit csapra ütve, torkuk szakadtából énekelték — mintha csak a bayreuthi sziuházban fújták volna a »Walkür‘-őket, azt a nótát, hogy ,Jaj de hun- ezut — *, ami mellett, hogy tánezra is kerekedtek, a keservesen megtánczoltatott gai- leni fráter hitelesen bizonyítja. De honnan eredt a huun faj e társadalmi mulatsága? — Erre a kérdésre igeu bajos volua megfelelni, ha csak a jó öreg Bél Mátyás magyarázataiban meg nem mondja vala. ázóljon ó! „A legrégibb keleti népek szokása volt a szüzeknek ily módoui járdalatával, víg és örvendetes eseményeket megünnepelni. Ilyféie intézmények példáját Mézesnél, az isteni írónál találjuk Exod. XV., midőn is a zsidó nép, átjutván a vörös tengeren, hol Pharao egész hadi népével el merült, Istenuek mindenhatóságát megünnepelte. Ennek főrészeit azon énekek és féldobok (tympaua) képezték, mit Mirian, számos nővel együtt előadtak. Dávidnak, ki a philiszterek elleni háborúból győztesen visszatért, a nők hadiénekeket zeugedeztek. Hogy e szokás a Scythák közé is átszármazott, úgy vélem megfejthetőnek, hogy midőn a tiz zsidó törzs fogságba vitetett, a zsidó nép a Scythák közt elszóródott. E szobást azután a hunnok, mintegy az ősöktől öröklöttet, magukévá tevék.* — — Imhol a magyar csárdás eredete! Minthogy pedig amaz időben vályogvető czigáuyok és nyirettyűs hegedűk nem voltak, sem Strausz, Chopin stb. walzereket és polkákat nem Írtak, a következő három igen nevezetes culturális kérdés lép elénk; I. Kik voltak a régi magyar banda tagjai ? II. Minő fúvó és húros hangszereket használtak ? III. Mit adtak elő? Az első kérdésre korunk nagy tudósai nyomán, minők Thuróczy, Galeotus Martius stb. a következőkben adjuk meg a választ. A magyar banda külöu rend volt az országban. a vezérek valóságos orcbestrumot tartottak maguk körül, melynek eltartására külön jószág volt rendezve. Tagjai énekeseknek, igricieknek neveztettek. Minden vezérnek, törzsfőuökuek s később a királyok alatt a főuraknak voltak dalnokaik, kasza-kapakerülők épen mint a mai poéták, azzal a különbséggel, hogy mig a mai poétákkal szemben a hitelezők pénzét elhegedülte sz. Dávid, a régi magyar dalnokok saját magok hegedülték le adósságukat. Mivelhogy poéták és muzsikusok voltak egy személyben. Kiket nem ért a szerencse, hogy kir. udvari poétákká kineveztetvén, gondtalan tök- magevósben töltsék napjaikat, azok járták az országot egyik sarkától a másikig, városról városra, vásárrói vásárra, legtöbbször csárdából ki, csárdába be. így vette kezdetét Magyarországon a vándorszínészet. Ezek a vándordalnokok voltak aztán a leghasznavehetőbb emberek; kikerült belőlük minden: doktor, pap, törvénytudó, jós és legtöbbször historikus. Ók készítették a nemzeti hagyományt, a hunu és ősmagyar monda kört. Midőn ők megszűntek, akkor kezdődött a czigáuy-kor- szak. Volt őseiknek katona-bandájuk is, mely harcz előtt hadi dalokat énekelt, harcz után pedig az elesettek felett gyászdalokat síp- és énekszó mellett. A gyászdalok, melyeket Atilla koporsója fölött énekeltek, nem csupán kesergő és siráukozó érzelmeket adtak elő, hanem magukban foglalták egyszersmind Atilla dicséretét, erényeit és győzelmeit. Már a halottak dicséretét zengedezni, nem kevésbbé volt szokásban a hunnoknál, mint a görögök- és rómaiaknál, melyet a táborban a hun lovasságból kiválasztott katonák vitézi versekbe foglaltak. így adja ezt elő Jornandes, aki elég szavahihető férfi arra, hogy meggyőzzön bennünket a katona-banda létezéséről. Ami a zeneszereket, az instrumentumokat illeti, erről bizonyságot tehetne az a német császár, akit Lehel apánk a maga kürtjével becsületesen homlokon csókolt. Olyan csatakürt volt ez, melynek hangja, ha Lehel bele fújt, nemcsak mértföldekre tudta röpíteni a riadót, hanem tudott szólni szelíden — bánatosan is, mint a bús gerle. És ki nem hallotta hívét a tárogatónak, annak a bűvös-bájos hangszernek, melyen úgy tudott a magyar ember sirva-vigadni! Most erős, mintha a Lapunk mai számához egy félív „Hiv. Ért.“ van csatolva.
