Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1878-02-03 / 5. szám
IY. évfolyam. 1878. 5-ik szám. Veszprém, Február 3. =<3* es „Hív. Értesítő1' megjeleli minden vasárnap. Előfizetési dij : Égési évre ■ . 6 frt kr. Félévre ... 3 frt kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. KÖZGAZDASÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS Eg)'es példány ara \r> ur. VESZPRÉM a MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. I! Szerkesztéséé és kiadó- hivatal : Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtát KRAUSZ ÁRMIN könyvkereskedése Veszprémben. HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6kr. NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. a külön minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. A toloncziigy. Olvasóink csak a minap is értesülhettek egyik számunkban azon hírről, hogy egy szerencsétlen olasz toloncz oly állapotban jutott városunkba, hogy tovább szállítani teljes lehetetlen volt, minek következtében meg is halt. Ezen esetet megragadva czélszerűnek tartjuk nézeteinket a toloncztigyröl elmon dani, hogy egyes visszaéléseknek, amennyire annyira, elejét vegyük. Társadalmi rozzant viszonyaink hibája, hogy oly sok ember munka és igy kenyér nélkül marad; de nem csak ezeknek, hibája ez még a családi nevelésnek is, mely elfeledi vagy nem tudja megadni azon első fejlesztést a gyermek tehetségeinek, melyre ennek talán nagyobb szüksége van, mint a kézzel fogható vagyonra s dúsgazdag örökségre. Nem lévén a nevelésnek szilárd alapja, minden, amit később az élet viszontagságai közt magára vesz, jót, roszat, csak czafrang lesz rajta, de nem jellem, nem elv, nem meggyőződés. Sokan a nevelést költségesnek, drágának tartják, mi az ellenkezőt állítjuk. A nem nevelést, a neveletlenséget drágábban fizeti meg az egyes ember, drágábban az állam, drágábban a társadalom, mint hinné. Nem a nevelt emberekkel van az államnak legtöbb baja, hanem a neveletlenekkel, és így az óriási budgetteknek is jó része a neveletlenség rovására írandó, mit komolyan megfigyelhetnének azok, kiknek kezeiben van letéve a nemzet vagyona és neveltetése felett az intézkedési jog. A mondottak után kiki be fogja látni, hogy a tolonczügy a társaséletnek mindig szőnyegén fog forogni, míg a világ világ lesz, ettől a a bajtól megszabadulni soha sem fogunk, azzal tehát számolnunk kell. Nem kételkedünk, a törvényhozás gondoskodott törvényekről, gondoskodott szabályzatokról, melyek szerint a tolonczozásnak történnie kell, hogy az az igazságnak ép úgy, mint a humanitásnak megfelelő legyen. Vajon ezen törvények nem Írott malasztok-e csupán, mint sok más a törvénykönyvön belül és kivlil ? Ha igen, akkor nincs szavunk; ha nem, akkor kérdjük, miért nincs, ki ellenőrizze azokat, hogy megtartassanak? Valóban hajmeresztő dolgokat hallottunk ezen ügyben, me- lyeket leírnunk ép oly lehetetlen, mint egészen elhinnünk. Ha betegen és pedig súlyos betegen érkezik meg egy toloncz valamely helyre, nem annak pihentetése az első, hanem annak rögtöni tovaszállitatása, nehogy véletlenül ott veszszen, pedig a józan ész is azt diktálja, mit a törvény is meghagy, hogy a súlyos beteget szállítani tilos. A tolonczok élelmeztetése csak olyan forma, mint Toldy Miklós lováé; egyik I város a másik várossal, egyik község I a másikkal biztatja a nyomorultakat, hogy majd itt, majd ott kapnak enni, I ha mindjárt a sok üres biztatástól a gyomor is tele lesz ürességgel. Ami a kíséretet illeti, az sok esetben gyámoltalan gyermekekre, ügyetlen sihede- rekre, sőt, alig hihető, asszonyokra van bízva, kik elől az erősebb és egészségesebb tolonczok con amore megszöknek és kikkel meg a betegek koczogni nem bírnak. Továbbá baj és pedig sok zavart okozó baj az is, hogy egyes hatóságok nem veszik tekintetbe, mikor kell a tolonczokat küldeni és mikor a másik hatóságnak átvenni, ebből természetesen ízetlenség és tetemes kiadás keletkezik egyik- vagy másikra nézve. Szóval e téren is oly felfordult világ van nálunk, mint más egyébben és ennek csak az a szomorú és szé- gyenítő következménye, hogy a tolonczok száma évről évre, a helyett, hogy fogyna, szaporodik, nagyon természetesen, mert intézményeink nem bírnak erkölcsi erővel a társadalomnak ezen sajnálatra méltó áldozatait a józan rendnek, a munkaszeretetnek megnyerni, hanem elkeserítik és eszközük, hogy megrögzenek. Senki félre ne értse szándékunkat; mi, midőn a tolonczokat pártfogásunkba veszszük, teszszük ezt a humanismus szempontjából. Olvasóink ismerik nézeteinket a fegyenczekről, ugyan így gondolkodunk mi a tolon- czokról is; de szélsőségek amint vannak a jóban, úgy lehetnek és pedig még inkább a roszban, de sem itt, sem ott nem helyeselhetők. Ezen utóbbiaktól akarjuk mi hatóságainkat meg- óva látni már csak azért is, hogy végre valahára a müveit nemzetek sorába emelkedjünk fel és ne kelljen minden lépten nyomon minmagunk előtt pirulnunk és szégyenszemre is beismerni, hogy nagyon, de nagyon sokban — visszafelé fejlődünk. Az iskolai könyvtárak ügyében a vallás- és közokt. m. k. miniszter újabban rendeletet bocsátott a kir. tanfelügyelőkhöz, melyben az 1871. évi márcz. 4-én 2872. sz. a. az államilag segélyzett községi iskolák költségvetésének szerkesztése tárgyában kibocsátott miniszteri szabályrendelet 4. pontjára, továbbá a m. é. szept. 2-án 20311. sz. a. állami iskolai gondnokságok számára kibocsátott rendelet 23. §-ára való hivatkozással meghagyja, hogy az állami és államilag segélyzett községi tanintézeteknél a szabályszerű felvéti dijak a kijelölt czélra, t. i. az iskolai könyvtárakra pontosan beszedessenek, továbbá, óhajtja, hogy az államilag nem segélyzett községi elemi, felső nép- és polgári iskolai tanítóktól is a helyi viszonyokhoz mért felvéti díj szedessék az iskolai könyvtár számára. Meghagyja továbbá a miniszteri rendelet a tan- felügyelőknek, miszerint a közigazgatási bizottság útján tegyenek kimerítő javaslatot, hogy a népoktatási törvény 4. §-a alapján a községi és állami iskolai pénztárak javára az iskolát mulasztó gyermekek szülőitől, illetőleg gyámjaitól beszedendő büntetéspénzek egy részét nem volna-e czélszerű a helybeli iskolai könyvtár javára átengedni s ha igen, mily mérvben Egyidejűleg tudatja, miszerint az egyházi főhatóságokat is felkérte, hogy a népkönyvtárakra, ha lehet, hatóságuk alatt álló valamely külön alapot jelölnének ki, és a helyi viszonyokhoz mérten rendeljék el, hogy a felekezeti iskolák növendékeitől is szedessenek némi díjak a könyvtár javára, végül intézkedjenek az iránt, mikép a felekezeti iskolák javára esedékes büntetéspénzek egy része a jelzett czélra fordíttassék. A rendelethez az első sorban beszerzendő könyvek jegyzéke van mellékelve. Heti szemle. ‘ ^ — febr. 1. A képviselöház megkezdte az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szövetségről s a vámtarifáról szóló javaslatok általános tárgyalását. Még nincs biztos hír, aláira.tak-e a praeliminárék vagy sem ? Oroszország, mint látszik, húzni akarja a dolgot s nagyon szeretné pár pillanatra elfoglalni Konstantinápolyi. A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Az én rózsám.* Az én rózsám volt a falu legszebb lánya Apja, anyja kiskorától nekem szánta. Hej, de más volt megirva a csillagokban: Kis falumat, szeretőmet oda hagytam! A madár, ha elvándorol messze földre: Ott is akad friss patakra, zöld mezőre. De ki egyszer szülőföldjét oda hagyja: Örökre megemlegeti, raegsiratja. De sokszor megemlegettem, megsirattam, Hogy falumat, szeretőmet oda hagytam. Hej, ha visszacsalhatnám a mull időket: Ki se menuék a faluból soha többet! PÓSA LAJOS. Téli gondolatok a hómezőn. Irta: Schwarcz Sámuel. A hómezőn vagyunk. Előttünk terül el «nyes síkság, messze kiterjesztve noieplét, messze egészen ama titokteljes határvonalig, mely, bármennyire is kövessük, örökké szókik, elillan, repül előlünk. A fen- természet egy magasztos vonása az a titokteljes határtalanság, az az elfátyolozott teménvY?A-íatVÍn,y ,P°sa Laj°3 “i* ttlatt levö kül végtelenség, mely velünk az örökkévalóságot ha nem is felfogni, de legalább sejteni engedi Ezüstöző alkony... Közel- és távolban a hó dermesztő lehelete környez és kísér bennünket, folyton előttünk lappang, mintegy útját állja a messze nagy világba kizuhanni akaró kiváncsi tekinteteknek, féltékenyen burkol be előttünk mindent fehér leplével és ha ezen nyomasztó hatásainak merészen ellene bírunk állani, megerősíti zord leheletét és siető léptekkel űz vissza bennünket különböző köreinkbe, azon szűk körökbe, melyeket csak saját szívünk tölthet be, hol kedveseinktől környezve a háttérbe szorított kandalló mögül, oly jól esik kinézni a fehér utczákra és térekre, a földön heverő, árva, elhagyott falevelekre, az „ősz* harasztra, a csodálatos brilliánsokba foglalt fákra. Ki gondolna ilyenkor másra, mint a fehér jelenre, mely oly tisztán, világosan tárja fel előttünk képét, és a zöld jövőre, mely homályosan borong ugyau el lelki szemeink előtt, de miudazáltal fogva tart bennünket eljöveteléig kecses testvére — a remény által. Minél keményebb és dermesztőbb a hideg ott künn, annál jótékonyabb és szeli- debb a meleg itt bent, minél zordabb és metszőbb a légkör, anuál gyengédebb a kegyesség és jósággal beharmatozott emberi szív. Künn a méla hold által világított ezüsttől csillogó est, bent a mosolygó női arcz napsugarai vakító fényt árasztó arany vendég- szeretet nappala. De mi haszna! Ugyanaz a fehér tél, mely zordon természete mellett nem egy örömünknek képezi alapját, az a mord tekintetű ifjú — vén, melynek ijedelmei ellen oly jól tel vagyunk fegyverkezve, a szigorú fagyasztó epés tél, melynek dühét és zord költészetét kedvünk szerint szolgálatunkba szegődtetjük — máshol legyőzhetlen, meg- törlietlen, ellenséges hatalomként korlátlanál, önkényesen, muszkamódra uralkodik, ott kegyetlensége a háború, éhség és szomjúság, sinlődés és senyvedés, az iszonyúság és szörnyűség, az Ínség és nyomor pusztító elemeivel párosúl, oly elemekkel, melyek ellen, a civilisatió isteni eszményeinek felébredése óta hasztalan harczol az emberiség. Hiába! A tél szürke köde nem képes fogva tartani bennünket önző jólétünk közt, nem zárhatja el lelki szemeink előtt ama véráztatta csatamezőket, hol a véres „munka* után nem ismerik az ápolás és gyógyítás jótékonyságait! Nem! Itt a „munkát“ követi a — temetés. Hiába! még kisdedeink rózsás arcza is eszünkbe juttatja azon nyomorúságot és ínséget, mely Plevna alatt uralkodik. Ében halnak! Megmentés lehetetlen! E rideg szívszaggató szózatokat küldi szét a világba a gaz muszkanép, e kaján hyena faj!! Mióta az érzéketlen sodrony hírvivői szolgálatokat tesz, ily irtózatos, hajmeresztő szókat nem hirdetett! Érző szívvel bíró embernek lehetetlen volna ezt jelenteni, hisz e kétségbe ejtő óriási rombolás és pusztítás szemléletében a bor- zadály megzavarná tekintetét, e vérlázító iszonyú embertelenség megállítaná szívverését, a rémséges jelenet ijedelmei és félelmei meg- bénítanák nyelvét! a vas időnek rézkötelekre van szüksége, melyekben nem remeg ember ideg, hogy ily borzasztó dolgokat bocsáthasson világgá! Mivé sülyedt az emberiség 1 Mily mesés olcsó ára van az emberi életnek ! Nem le9z még vége a kegyetlen játéknak?! Te fehér bőrű, fekete lelkű czár, mikor fejezed be már sótautadat ? Hát te humanitás! nem emeled még föl mentő karodat? nem szüntetteted még be azon vérfagyasztó áldozást, melyet a rideg politika kalkulálásainak tiszteletére hoznak ? Te valódi humanitás, te ébredj fel! ne azon muszka, juhbőrbe öltözött farkas — humanitás, mely a pusztító és öldöklő kardot nyomta a hóhér markába, ne azon gúny- kaczajt űző humanitás, mely a rablást, gyilkolást, vérontást, a fajpusztítást irta fel zász- laira! Nem! azon valódi humanitás, mely az embervért még a legnagyobb bűntettesben és gonosztevőben is megkíméli, mely az emberéletet még sejtjében is becsüli, védi, azon humanitás, mely még az állatot is őtalma alá veszi, mely télen az erdő vadának, a küszöbünk előtt didergő galamboknak és verebeknek táplálékot szórogat! Te vén Európa! Miért tűrsz ily gálád vérontást birodalmadban ? Miért engedsz ily szégyent hárítani ősz fejedre? Hős fiaidban bíztál? Nem tudhattad előre, hogy ezek legvitézebbe Prometbeuskéntlánczba fog veretni ?! A másikról meg előre is feltehetted, hogy csak önhasznát keresi!... No édes magyarom, az egyszer ugyancsak megjártad az Anghussal! Ti népek és paloták urai! királyok és császárok! nem halljátok Plevna körül a fekete i gU^*Lapunk mai számához féliv „Hiv. Ért.“ van csatolva.
