Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-05-13 / 19. szám
19-ik szám. III. évfolyam. 1877. Veszprém, május 13. VÖ =<5* és „Hív. Értesítő“ ■egjelen mindéi Tasdrnap. Előfizetési dij : Egész érre . - 6 frt — kr. Fél évre • • - 3 frt — kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. Egyes példány ára Sto1Í5 lit*. KÖZGAZDASÁGI, HELYI WOérdekű, művelődési és VESZPRÉM i MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Kiadó-hivatal: KRAUSZ ARMIN könyvkereskedése Veszprémben, hova minden előfizetés hirde- tésdij 8 postai reklamáczió küldendő. HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6kr. NYILTTÉR I petitsoronkint 15 kr. 8 külön minden heigtatásért 30 kr. bélyeg. Szerkesztőség: J[kegyesr.nagy gymnasium. Ste-A háború. A múlt század közepe táján lehetett, de megtörtént, hogy egy mii, mely azt vitatta, hogy a civilisatio az emberiségnek inkább ártott, mint használt, Francziaország egyik legtudományosabb intézete által megkoszorúz- tatva pályadíjat is nyert. Sem a tudós mííbirálók ítéletét, sem a megkoszorúzott miiben kifejezett paradox-eszmét nem osztjuk; meglehet, hogy mi a civilisatio alatt mást értünk, mint értettek azok, kik a fölött pálczát törtek. De ha e nevezetes Ítélet kimondása óta az emberiséggel történt dolgokat elfo- gulatlanúl vizsgáljuk, különösen a szemeink előtt fejlő- és bontakozókat, lehetetlen egy perezre legalább gondolkodóba nem esnünk, vajon nincs-e mégis valami igaz a fentebbi merész állításban. Annyi tény, hogy az emberiség minden haladása, minden civilisatioja daczára sem sokkal különb ma, legalább lényegileg, mint volt a civilisatio előcsarnokában; haladás, fejlődés, civilisatio csak az érzés, gondolkodás és cselekvés módjában és eszközeiben mutatkozik; más szóval, ugyanazt teszsziik mi is, amit tettek és tesznek a vad emberek, csak hogy — máskép. A vad ember például, ha ellenfele megliaragította, letört egy faágat, azzal azt agyonverte és bősz száját a véres és szétmarczangolt tetem látásába ölte; mi vasat gyúrunk és argumentum helyett ellenfelünk fejéhez röpítjük és bosszúnkat szintén ellenfelünk vérébe fojtjuk. Látni tehát, hogy az örök béke, általános lefegyv érkezés puszta hangok csak, melyek az állati vadság szülte nyomorok alatt szenvedő emberiségnek kikitörő jajfohászai, szólamok csak, melyeknek velős tartalmat hiába óhajt az emberszeretet, hiába a humanismus, hiába addig, még két ember lesz e föld kerekségén, mert e két ember, ha máson nem, de bizonynyal össze fog veszni azon, hogy hát tulajdonkép kié legyen kettőjük közöl az elsőség. Mi sem igazolja inkább sötét nézeteinket, mint a háború, mely korunknak már-már éltető elemévé kezd lenni, ép úgy, mint a levegő, mely nélkül el nem lehetünk. A hatalom polezán ülők szeszélye, nagyravágyása, sok esetben gonoszsága differentiákat teremt, melyeket, ha maguk közt a kiegyenlítés békés úton nem sikerült, véres megoldásra a szegény emberiségre bíznak, mely azon hiszemben, hogy a közjóiét érdeke forog veszély- r ben és az emberiség szent jogait kell megvédeni, hanyat-homlok rohan a civilisatio vágóbídjára — a háborúba. Amit a föld szegény népének hangyaszorgalma összegyűjtött, amit a tudomány a pislogó mécsek mellett kifun- dált',amit a művészet az emberiség eszményképéből meghódított, amit az ipar a becsületes műhelyekben létrehozott, amit a kereskedelem <a világ piaczáii kicserélt, szóval, amit a szegény emberiség arczának véres verejtékével keresett és megtakarított, az egy pár nap alatt semmivé lesz. Egyik-másik hatalmas fejedelemnek nincs érzéke mindez iránt, mert hiába, ő a munka sorvasztó súlya alatt soha sem görnyedt, az ő ölébe a munkás népnek nem köny- és izzadság- eseppjei, hanem a kész munka mint érett gyümölcs hullott; csoda-e, ha annak szétdúlása és megsemmisítése, neki nem egyéb nagyúri passiónál ? Békés időben törjük-marjuk magunkat, hogy a gonosztevők fejéről elhárítsuk a halálbüntetést; mert nem illik, hogy aki életet nem ad, az életet vegyen. Es egy háború alkalmával saját gyermekeinket, saját fiainkat nem sajnáljuk, nem kíméljük, hanem ezrenkint küldjük a bizonyos halálba. Ha a dolog nem volna oly szomorú, még nevetni is lehetne az emberiség e szánandó következetessége fölött. De hagyjuk el; ne fűzzük ezen gondolatokat tovább, hisz úgyis csak hegedő sebeket tépünk fel, melyeknek újból való begyógyítására nincs gyógyír r társadalmunk gyógytárában. Adjuk meg magunkat és minmüveletlenségünk szomorú következményeit tűrjük békével és teljes odaadással; de ne feledkezzünk meg arról, hogy mégis csak mit tőlünk íügg, ha most nem is, de idővel, hogy ezen, nemünket annyira lealázó verekedés — a háború mennél ritkább legyen az emberiség történelmében. Teszszük pedig ezt, ha a valódi civilisationak emberszerető elveit nem csak terjesztjük, de magunk is valljuk szóval és tettel; ha a nemzetek más czélt nem fognak ismerni, mint azt, hogy fiaik egyenkint úgy A. „VESZPRÉM" TÁRCZÁJA. A párisi Notre-Dame-ban. (1876. okt. 1.) Templomba1 voltam s áhítattal Az egekhez imádkozám — Mig epedezve sírt a lelkem Az orgona bús dallamán ... S mikintha megszólalna bennem A bánat — szívem úgy dobog: Ha meg is bánom minden bűnöm, Azért csak bűnös maradok. Könnyelmű volt a szívem eddig, Könnyelmű, mint az életem; Más vér kering már ereimben, Megfordul sorsom, érezem! Megszánva-bánva minden bűnét S hibáit im, magába száll — Amily könnyelmű volt az élet Olyan komoly lesz a halál. KOMPOLTHY TIVADAR. Fővárosi levél. május 10-én. Az utolsó csők jassa is elhangzott. Egy heti lázas izgatottság után visszatért a fővárosba is a nyugalom, ha ugyan lehet e napokban, midőn a viszonyok rohamos s meglepetésekkel teljes alakulása boldogot boldogtalant egyaránt kiváncsivá tesz — nyugalomról beszélni. Ennek daczára megkísértem a lehetetlent és most, midőn Aranyunkkal szólva: „Minden Jutka, Kata Világrázó diplomata“ — nem politizálok. Pedig milyen nehéz az! Mikor a vendégek jöttek, egyik bizottsági ülésben szépen kiczirkalmaztuk, hogy a fáklyás meneten tartandó szónoklatokat előleges eensura alá veszszük s kérlelhetleu szigorral járunk el minden politikai ezélzatok ellenében. Mikor azután eljött az idő, a mi tüzes szónokaink olyan oratiókat csaptak, melyeknek csaknem minden mondata egő-egy csattanós politikai ezélzatban lyukadt ki. S mi a helyett, hogy megharagudtunk volna érte, ragadós valami leven az a lelkesedés, olyan éljent kiáltottunk rá, hogy más napra kelve mind belerekedtünk. Ezt csak azért hoztam fel, hogy megmutassam, milyen nehéz most nem politizálni. Én pedig megteszem ezt a nehézséget s a sokféle politikai reminiscentiákat elhagyva, melyek úgy forrnak agyamban, mint egy kitörésben készülő' vulkánban a láva — áttérek a napirendre. A különböző versenyek saisonját élnénk. Élnénk — mondám — mert az eddigi versenyeknek oly átkozott malkeurje volt, hogy délelőttönkint rendesen igen szépen sütött a nap, délutánra azután egy hirtelen fordulattal olyan záport küldött a tavaszi divat pompájában díszeskedő társaság nyaka közé, hogy mire hazaértünk, ruháinkat rendesen facsarni lehetett volna. E szerencsében először az athletikai clubb tavaszi nagy viadala részesült, mikor még a török vendégek itt voltak; örökségkép átvették a lóversenyek. Áztunk vasárnap, áztunk kedden és most is, midő'n e sorokat irom, olyan furcsán bujkál a nap, hogy nagyon valószínű, miszerint megáznak ma is. Elázott a sport egy, alig pár évvel ezelőtt meghonosított neme a, galamblövészet is. Pedig beh kár volt érte. Érdekes nagyúri mulatság ez! Illusztrátiója Darwin elméletének, hogy az ember csakugyan az állatokkal egy- eredetű. Olyan raffinirozottul kigondolt állatkínzás ez, milyentől a jobb érzésű ember csak megbotránkozással tud szólani. Össze- fogdossák a legkedveltebb állatokat, a szelídség, ártatlanság és ^gyengédség jelképeit: a szelíd galambokat. Összefogdossák azért, hogy szemeiket kiszúrván egy kalitkába zárva kiszállítsák a versenytérre. Ott azután szabadon bocsátják ó'ket. A megnyomorított lények, a megvakított madarak szokása szerint egyenesen felfelé repülnek s ily módon érdekes czélpontul szolgálnak. Ezeket a megvakított madarakat lövik azután a nagyurak meghatározott távolságból, meghatározott fegyverekkel. Igen jó mulatság annak, kinek természete beveszi, egy kis gyakorlotság kell hozzá &BT' Lapunk mai számához egy féiiv melléklet van csatolva.-^® mint összesen elérjék rendeltetésüket, mert más nemzeteknek anyagi és szellemi jóléte romjain nemzeti hiúságuknak füstölgő oltárt emelni, nem haza- szeretet, nem civilisatio, hanem vadság, barbarisraus. Heti szemle. — május 12. Abdul Hamid szultán felvette „a bit védője* czímét, minek folytán a háború a vallásháború jellemét öltötte magára. A szultán már legközelebb kibontja a próféta zászlaját, melyre most már kötelezve van. * Az ázsiai csatatéren az oroszok Kargys- man birtokba vételét jelentik, e város Kars és Bajazid közt fekszik. Utóbbi napokban az ázsiai csatatérről rémhírek érkeztek, melyek szerint Kars teljesen körül van zárva s a városnak capitulálnia kell. * A Duna mentén már szólnak a török monitorok és ütegek. Az oroszok, úgy látszik, a Dobrudzsába próbálnak betörni, t) pillanatig nem bizonyos, ha sikerült-e a kísérlet ? Különben már legközelebb megkezdetnek a komolyabb harezok. * Francziaország kihirdette a semlegességet, monarchiánk valószínűleg holnap fogja ugyanezt teuni. Románia meg ^ legközelebb fogja kimondani a „függetlenséget“ s azután megizeni a háborút. Szerbia, úgy látszik, semleges néző fog maradni. Veszprém vármegye bizottságának f. évi május hó 7. s következő' napjain tartott rendes közgyűlése. Br. Fiátb Ferencz, főispán, megnyitó beszédében örömmel üdvözli a rósz út daczára is szép számban egybegyült bizottsági tagokat s szóló e körülményt a közügyek iránt nyilvánuló meleg érdekeltségnek tulajdonítja. Felemlíti még a főispán, hogy több igen komoly és fontos tárgy kerül ezúttal tanácskozás alá, kéri tehát a bizottsági tagokat, legyenek szívesek a napirendre felveendő ügyekhez — egyéb semmi. A fáradozás, a bátorság már kiment a divatból. Azelő'tt az volt a nap hőse, ki legtöbb medvét, farkast, vadkant vagy szarvast ejtett el, — ma, a ki legjobban tud galambot lőni. Hiába régi közmondás: tempóra mutantur, et nos mutamur in illis. Említém, hogy egyik nap úgy, mint a másikon boszautó következetességgel megjött az eső. Bemenekültünk a tetők alá, hol a tavasz daczára még mindig annyi újat, annyi változatost találhattunk fel, mint sok éven át a téli saisonban sem. Igaz, hogy a hangversenyek ideje már lejárt, de még folyton tart a színházi vendégszerepléseké s hiszszük, hogy el fog tartani a „holt saison“ bekövetkeztéig. Patti után láttuk az olasz opera egy másik nem kevésbbé hires primadonnáját: Lucea Paulinát, kiről azt beszéh'k, hogy megelégelve a színpad habárait, legközelebb visz- szavonulni készül. Bégen volt, még a hatvanas években, midőn dicsősége tetó'pontján állt, mindazonáltal legutóbbi három fellépéséből ítélve nem mondhatni, hogy az „elvirágzott“ színésznők osztályába tartoznék. Ha arczán s énekének felsőbb hangjain alig észrevehetően bár, de meglátszik az idő' nyoma, játéka s gyönyörű kifejezésteljes szemei még mindig a régiek maradtak. Vele egyidejűleg játszott Gerster Etelka, kit vendégszereplése előtt a berliniek eutbusiasmusa világhírűvé tőn. Nem bevégzett művésznő' még, de mint szép reményekre jogosító hazánk lánya megérdemli a tapsokat, miket a nemzeti színház közönsége olyan bőven ad neki. Legközelebb látni fogjuk a fővárosi közönség kedvenezét Donadiót. Nem tudjuk, végtelenül fog-e tartani az a
