Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-04-08 / 14. szám
III. évfolyam. 1877. 14-ik szám Veszprém, április 8. r ■=G« és „Hív. Értesítő“ aegjeUn mieden euirnap. Előfizetési dij: Egész évre • . S frt - kr. Fél évre ... 3 frt - kr. : Negyedévre . 1 frt 50 kr. ij Egyes példány ára KÖZGAZDÁSÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELŐDÉSI ÉS Stein l£l*. VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. wo 6 Kiad ó-h 1 v a t a 1 KRAUSZ ARMIN könyvkereskedése Veszprémben, hova minden előfizetés hirde- tésdij s postai reklamáczió kiildendö. HIRDETÉSEK egyhasábospetitsor 6kr. NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. s külön minden beigtatáséi t 30 kr. bélyeg. Szerkesztőség: ^kegyesr.nagy gymnasium. Az öngyilkosságok. e J Aki a hírlapokat figyelemmel kíséri, megdöbbenve tapasztalhatja, hogy az öngyilkosságok évről évre aggasztóbb aggasztóbb mérvben szaporodnak. Az ember annyira megszokta már ezeket, hogy szinte várja, miféle újabb kiadásban jelenik meg naponkint a régi história és ha esetleg egy-két nap elmúlik anélkül, hogy öngyilkost jelezne, üresnek mondjuk az újságot és érdektelennek. A régi jó időkben, midőn még apáink közelebb álltak a természethez és így romlatlanabbak voltak nálunk, testileg lelkileg elkorcsosodott fiaiknál, valami hallatlan, valami szörnyű eset rolt, ha elvétve egy-egy csalódott szerelmes, vagy egy élet- és fegyelemunt katona magát kivégezte. Ma — a társadalomnak nincs oly rétege, mely a maga contigensével nem járulna a modern civilisatio ezen véráldozatához a harczedzett ősz tábornokoktól kezdve az utolsó iskolás-gyermekig. A történelem az öngyilkosságnak egy-két oly példányát tünteti fel, mely, eltekintve attól, hogy erkölcsileg nem helyeselhető, látszólag mégis kibékít és bizonyos titokteljes bűvkörrel övedzve tűnik elénk; de mióta, különösen a friss emlékű krach alatt, minden fityfirity milionär az öngyilkosok sorába lépett, annyira prózaivá lett az, hogy épen nem csodáljuk, ha ma már egészen köznapi divat és közönséges valami az öngyilkosság, mint az adósságcsi- nálás és a nemfizetés. Na még, ha I hozzá veszsziik két, fájdalom, magyar tekintélynek nem férfiút jellemző le- ugrását a felsőbb emeletről, egész nevetséges, szánandó nevetséges torzképét kapjuk korunk ezen irányú elfajulásának. Mi sem történik ok nélkül. A szomorú okozat előttünk áll, nyomoznunk kell, mi szüli e kétségbe ejtő jelenséget társadalmi életünkben. Több ízben kifejtettük már, hogy természetesen élni sem nem tudunk, sem nem akarunk; a természet rendjét rég felforgattuk, az örök és egyedül boldogító egymásutánját a dolgoknak, mely elsőnek a szükségest, másodiknak a hasznost, harmadiknak a kellemest tartja, rég feladtuk és helyébe önhittségünknek ingatag és szédelgő agyrémeit illesztettük. A természet pedig semmi rajta és törvényein elkövetett sérelmet bosszúlatlanúl nem hagy és így kérlelhetlenül el kell azon válpon- tig jutnunk, hol fordulat áll be és sorsunk, mint a tragoedia hősé, jobbra vagy balra eldől. Ha megszoktuk volna az igazságot, ha a természettel karöltve jártunk volna, e forduló pontnál kellene annyi erkölcsi erővel bir- nunk, hogy ne rettegjünk az életet újra kezdeni és ne irtózzunk annak terhei- és veszélyeivel újra megküzdeni ; de ép ezen erkölcsi erő hiányzik legtöbb embernél, kik, ha egyszer fejtik felett összecsaptak a hullámok, kétségbe esnek, sem önmagoknak nem bírnak tanácsot adni, sem nem fogékonyak mások, jó tanácsainak befogadása iránt. Ily állapotban fogamzik meg az öngyilkosság sötét gondolata és oltja el sok, jobb sorsra méltó ember élete szövétnekét az élet hajnalán vagy derekán. A példa világosabbá teszi a dolgot. Vegyünk egy földhöz tapadt szegény embert, ki szorgalma és vas kitartása által némi kis vagyonhoz jut. A vagyon már felébreszti benne a hírvágyat, mely azután űzi, hogy még többet, még többet, ha mindjárt nem is becsületes uton-módon szerezzen. A nagy vagyon már önhitté, gőgössé, pazarlóvá teszi, minek szomorú vége rendesen — a töukrcjutás. Ez azon pont, melyen az erkölcsi erőnek működni kellene és pedig oly irányban, hogy az illető nem törődve szerencsés közelmúltjával nem restelne, nem szé- gyenelne ismét izzadni, ismét fáradni és eszét s kezét újra és pedig most már kétszerezett erélylyel működtetni. Itt, ezen válponton törik meg legtöbb laza életelvű embernél a lelki erő és vagy a tébolydák szánalomra méltó lakói közé jut, vagy — öngyilkos lesz. E példa egy esetről és inkább anyagiról van véve, a szellemi, az erkölcsi esetek is hasonlók ebhez; ott is abban rejlik a főok, hogy az illető nem képes azon irányból visszatérni, melybe őt szertelen vágyai vagy szenvedélyei sodorták, mely^j főok pedig ha eltávolíttatik, az öngyilkosságnak is gát van vetve. Jó lesz tehát, ha sem gazdagodásunkban, sem erkölcsi vagy szellemi fejlődésünkben nem követünk el semmi ugrást, hanem mindig szilárd alapon haladva a természetes egymásutánt mindenben még a jóban is, megtartjuk, így azután megfogynak vagy legalább ritkábbak lesznek köztünk az öngyilkosok, a tébolydák lakóinak számát sem szaporítjuk oly ijesztő magasra, mint azt napjainkban elég szomorú alkalmunk van tapasztalni. A képviselőháznak első- tanácskozási tárgya még a folyó hónapban a gyámügyi törvényjavaslat lesz, amelynek a közigazgatási bizottság által újonnan átdolgozott szövege már megküldetett a képviselőház tagjainak. A sajnos állapot, melyben az árvaügy vezetése az ország legtöbb megyéjében sinlődik, arra indítá a belügyminisztert, hogy lehetőleg siettesse a gyámügyi törvény mielőbbi megalkotását. Felmerült kételyek eloszlatása végett s egyöntetű eljárás alkalmazása czéljából kör- rendeletileg tudatja a pénzügyminiszter, hogy a bekebelezések bejegyzési illetéke az illeték- szabályok 47. §-nak szövege szerint csak az esetben rovandó le bélyegjegyekben, ha a bejegyzés telekkönyvi beadványnyal, tehát közvetlenül a telekkönyvi hatóságnál kérelmezte- tik; e szerint oly esetekben, midőn a zálogjogi bejegyzés a peres eljárás folyamában a polgári bírósághoz benyújtott végrehajtási kérvény alapján ennek hivatalos megkeresésére a telekkönyvi hatóság részéről eszközöltetik, és a telekkönyvi hatóság végzése is hivatalból kö- zöltetik az illeték kiszabása végett: a bejegyzési illetéknek bélyegjegyekben való lerovása nem kívántatik meg, hanem a telekkönyvi hatóság részéről közölt bekebelezési vagy előjegyzési végzések alapján a szabályszerű illeték kiszabatváu, a felek által közvetlenül befizetendő. Heti szemle. — ápril 7. A hét főeseménye a Bismarck-válság. E válságot illetőleg számos hír merült föl. Tény hogy Bismarck benyújtotta lemondását s azt a császár, ha nem is formailag, de lényegileg A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Ha beköszönt az est... Ha beköszönt az est, s a táj elszenderül; Ha minden tárgyon az éj gyásza feketül: Bibor-sugárival eljő a reggkorány, És átmosolyg az éj sötétlő fátyolén. Hegyen, völgyön, mezőn új élet leng körül, S a nagy természet új áldásban részesül. Csak oh! szivem felett öröksötét az ég’ Az üdv oltára ott ledőlt bús omladék; S keljen bár századig fölöttem még a nap, Nekem föl nem derül többé az ég alatt: Hogy is derülne rám boldogság hajnala? Ha tőlem elszakadt, ki mindenem vala! Ha csillagod, remény! s tiéd, oh égi bit! Egyetlen fénysugárt szivemre nem derít! — r — e. Rubens tanítványa. (Franczia eredeti után.) A ^ németalföldi iskola büszkesége, a kitűnő festő, kit képeinek színgazdagságában és szépségében alig, vagy csak kevesen értek utói. — Rubens befejezte azon képét, mely- lyel a louvrei képtár mai napig is büszkélkedik. „Krisztus a keresztfán, Szent János, a szent szűz és Magdolna által sirattatva.“ A lángeszű festész ritka művészettel fejezte ki a különböző fájdalmat az ezen képen előforduló személyeknél. A kép legnagyobb része félhomályban volt, s csakis egyedül az előtért elfoglaló Magdolna vala élénk világosságba helyezve. Úgy látszott, mintha a művésznek gyönyörűségére szolgált volna ecsete gazdag színpompáját a szép bűnbánóra kimeríteni, kinek aranyszínű dús hajzata kecsesei omlott leplezetlen vállaira. ltubens számos tanítványai türelmetlenül várták már a pillanatot, mely engedélyt hoz nekik, mesterük új remekművének megszemlélésére. Azon nap reggelén, mely felcsigázott kíváncsiságukat végre kielégítette volna, egyike a legfiatalabbak közöl, felhasználván a mester távollétét, belopódzott ennek műtermébe — így akarván társai előtt s egyes egyedül a remekmű látásában gyönyörködni. Midőn így a csak kőrrajzzal és a félig be- végzett vásznak között sietve tova oson — egy képbe ütközik! Ez az, melyet ő keres! s melyen Rubens néhány perez előtt is dolgozott! De oh fájdalom! sietségében a boldogtalan tanítvány Magdolna karját és egész vállát eltörülte. Borzasztó zavar fogta el — ki lesz most ő zárva a műteremből s örökre megfosztva a tanácsoktól, melyek őt a dicsőség ösvényére vezeték ! Mitevő legyen ezen válságos helyzetben? Tévedező tekintetét körülhordozza, szemeibe ötlik a festőtábla, melyen még a Rubenstől használt festékek gazdag színekben pompáztak. A kétségbeesés erélyével ragadja meg a még nedves ecsetet és egy negyed óra alatt újra festi az eltűnt kart és vállat s a nélkül, hogy időt venne magának müvét megtekinteni, sietve visszahelyez minden tárgyat helyére s visszatér társaihoz — de óvakodik a látottakkal dicsekedni.!!! Ez alatt Rubens visszatér s felhívja tanítványait műterme meglátogatására. Mindegyik siet mesterének nyomába — mindegyik törekszik a várva várt kép előtt az első helyet elfoglalni. — Csakis a minden tagján reszkető fiatal kíváncsi marad leghátul — küzd, maradjon-e vagy tova iramodjék ? de szökése elárulná — így egész bátorságát összeszedve várja a történendőket. — A tanítványok magokon kívül vannak lelkesült- ségökben — de a tisztelet, mely Rubens iránt lelkűkben honol, tiltja jelenlétében véleményük hangos nyilvánítását. — Bátorító szavakkal ő maga hívja fel őket a bírálatra, s kérdi tőlük: mi tűnik fel nekik legjobban új művében. „A szent szűz arcza“ — mondja az egyik, melyen az anyai fájdalom oly eréíylyel van kifejezve. — „Az üdvözítő“ — ieevzé meg egy második, nézzétek csak ezen testet melynek kifeszített tagjai, oly bámulatos hajlékonyságot tanúsítanak. — „Engem azon isteni megadás ragad el, mely a megváltó arezvonásain látható“, mondja egy harmadik. — „Ami engem illet“ szólt közbe Rubens „nekem Magdolna a kedvenczem, — úgy tetszik, mintha még sohasem sikerült volna oly finomat és kecseset festenem, mint ezen kar és vállak.“ E nem várt szavakra örömborzongás futotta át a fiatal tanítvány minden tagját. — Nekie, fájdalom, szíve mélyére kellett zárnia e váratlan sikert, — de végre is ezen esemény felderítette előtte, hogy mit remélhet a jövőtől!! Vas szorgalommal s oly kitartással, melyet még eddig nem tapasztaltak nála, látott szép művészetéhez — s egy napon ezen tanítvány nagy mestere mellé lön hírnévre helyezve, sőt olykor túl is szárnyalta őt. — Neve Van Dyk Antal vala. Viola. Lilla. Rajz, írta André Gyulán ó. Gyakraii már, ha iró-asztalom fiókjába nyúltam s kezembe jött a finom selyempapírba takart cabinet-fénykép, s én az önkénytelen vonzalomnak engedve, kibontám burkából s az édes, boldog és oly vóghetetlenül szomorú s fájó visszaemlékezések egész hatalmukkal megragadtak, éreztem valami olyas ingert, hogy e fénykép eredetijének, a leg-
