Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-04-01 / 13. szám
III. évfolyam. 1877. 13-ik szám. Veszprém, április 1. r <5i» a és „Hív. Értesítő“ negjelen minden vasirnsp. Előfizetési díj : Egész érre . . 6 frt - kr. Fél érre ... 3 frt — kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. Egj'es példány ára lt> líl'. kr KÖZGAZDASÁGI, HELYI pggp ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Kiad ó-h I v a t a 1: KRAUSZ ARMIN könyvkereskedése Veszprémben, hova minden előfizetés hirde- ) tésdij s postai reklamáczió ;j küldendő. HIRDETÉSEK egyhasábospetitsor 6 kr. NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. s || külön minden beigtatásért Ji 30 kr. bélyeg. Szerkesztőség: ^kegyesr.nagy gymnasium A társadalmi válaszfalak. Sohasem az az embernek elve, amit szóval, hanem az, amit tettel vall. Ha ezt egyesekről kétségtelenné teszi a tapasztalat, kétségtelen lesz az akkor is, ha azt ezrekre, milliókra, ha népekre, nemzetekre, szóval, ha az egész emberiségre alkalmazzuk. Századunk magát felvilágosúltnak nevezi, mi tagadás benne, az is; de e íelri- lágosúltságnak azért ép úgy, mint a fehér liliomnak, csak fekete marad az árnyéka, mely annál sötétebb, minél vakítóbb amaz. Felvilágosúltságunk ezen árnyékának tartjuk mi azon válaszfalakat, melyek a társadalmat és így az egész emberiséget osztályokra tépik, osztályokra, melyek valódi vagy képzelt fölényök, igazi vagy ál-joguk birtokában szánandó mosolylyal pillantanak társosztályuk tagjaira,mint kik a műveltség, tudomány, vagyon, rang és egyéb szemkápráztató szerencsejavak dolgában oly mostohán lettek megáldva. Hej pedig a valóban müveit ember de kevés különbséget lát lényegileg ember és ember között! A természet egyetlenegy válaszfalat ismer és ez az embereknek két részre osztása: férfiakra és nőkre. Ez volt az első és bizton merjük állítani, ez lesz az utolsó is, mely talán még akkor is érvényesíti jogát, mikor az emberiség a műveltség azon magas fokára emelkedett, melyen többé semmi más nem jő tekintetbe, mint csak az, hogy mindenki, legyen az férfi vagy nő, a társadalomban egy „én“, kinek joga van az emberiség vívmányainak teljes mérvben való használása- és j élvezésére. A többi válaszfal, teszszük, I a vagyoni, rangi, ismereti, felekezeti, nemzetiségi és nemzeti, mind csak mesterséges, melyek ugyan kisebb-nagyobb mértékben mindig meg fognak lenni és kell is, hogy meglegyenek, mint társadalmi formák, de melyeket a valódi műveltségnek kell átlengnie, hogy káros voltuk az emberiség haladásán oly I igen érezhető ne legyen. Pillantsunk egy kissé magunk körül, a vagyonos osztály előtt az ember a Wertheim-cassánál kezdődik; akik elég szerencsétlenek voltak még idáig cl nem juthatni, azok emberszámba nem is jőnek, azok páriák, kik rabszolgaságra teremtvék. És e vagyonosak közt nem a született gazdagok a legveszedelmesebbek, hanem azok, kik valami szerencsés véletlen vagy ügyes fortély által emelkedtek piszkos nyomorukból Krőzus birodalmába fel. A tömeg látva a hódolatot, melylyel a gazdag mindenütt találkozik, csak gazdagság után lát, nem, hogy életszükségleteit fedezhesse, hanem, hogy a hódolók tömjénfüstjéből saját becses én-je körül dicskört alkothasson. A rangba és méltóságokba helyezettek kevés kivétellel rendesen ellentétei szoktak lenni önmagoknak; a esiiszó-niászó búnyászkodásról, melybe rangjok elnyerése előtt bújtak, rangjok elnyerése után oly szépen megfeledkeznek, mintha a megnyerő álarezot nem is ők viselték volna. Aki erről meg akar győződni, nézzen el a hivatalkeresők felé vagy figyelje meg országgyűlési képviselőinket a választások előtt, alatt s után és fogadjuk, hogy állításunknak igazat ad. Legnevetségesebb és egyszersmind legszánandóbb neme a kasztalkotásnak a tudósoké. Van valami visszás, valami ész- és természetellenes abban, hogy a tudós, ki az emberi tudomány megszámlálhatatlan ágaiban búvárkodik, mindent ismer, csak — önmagát nem, mindent a valódi értékre szállít le,csak — önmagát becsüli túl; pedig ha valakinek, neki kellene tudnia, hogy az ember minden nagysága mellett mégis mily csekély valami. A válaszfalak legveszedelmeseb- bike a felekezeti és nemzetiségi; majdnem azt mondhatni, hogy a legvérengzőbb háborúk és öldöklések, melyek nemünket a vad állapotba visszarántják, rendesen vagy az egyik- vagy a másiknak kifolyása. Minél bensőbb, minél gyengédebb valamely érzemény, annál fájóbb annak megsértése, annál inkább felébred bennünk a torlási, a boszúlási vágy. Korunk bitbideg és mégis feltűnő, hogy mindennek daczára a felekezeti gyülölség napról-napra nagyobb tért foglal a kedélyekben; a humanitás általános elveinek széles hirdetése mellett a nemzetiség iiszkei köztünk izzanak, melyek csak kedvező alkalomra várnak, hogy lobbot vessenek. Ami kicsinyben a nemzetiségek közt van, az van nagyban a nemzetek között. Ennyi és ily óriási akadályokkal szemben van-e mit csodálkoznunk, hogy a műveltség csigamódra halad, van-e mit megütköznünk, hogy sem a társasélet, sem a kölcsönös bizalom, sem a közczélok iránti érdeklődés nem r verhet mélyreható gyökeret ? ! Epen nincs. Hisz ahol az erők egyesítését ennyi akadály hátráltatja, ott eredményt várni, legenyhébben szólva, esztelen - ség. — El kell tehát fogadnunk a humanitás legszebb elveit és azoknak nem szavainkban, hanem tetteinkben adni kifejezést. Öleljük az embert keblünkre,ha mindjárt rongyokba van is burkolva, ha mindjárt alattosunk is, ha esetleg más felekezetű vagy nemzetiségű is, mert higyük meg, ez egy tettünk által többet használunk magunknak is, másoknak is, mint ha felfújt gőgünkben ellenségünkké teszünk mindenkit. A munkálatok a tábori tüzérség uj felszerelése körül már annyira haladtak, hogy a legsürgősebb munkák már befejezetteknek tekinthetők. Ennélfogva a bécsi fegyvertár igazgatósága a rendes számra kezdi leszállítani munkásait s a múlt héten már száz munkást bocsátott el. — Május hó folyamában az ösz- szes tábori tüzérség uj ágyukkal lesz felszerelve. Újabb időben ijesztő mérvben szaporodván a párbajok s több oly eset is fordulván elő, hogy a párbaj bizonyos nyilvánossággal megtartatik, a főügyész utasította a kir. ügyészeket, hogy tartsák kötelességöknek minden ily előforduló esetben a szigorú bünfenyítő nyomozást kezdeményezni. Ha a büntető törvénykönyv életbe láp, az ilyesmi magától értetődik: a büntető codex a párbaj eseteiről szigorú rendelkezéseket tartalmaz. A kereskedelmi miniszter újabban értesítette a tvhatóságokat, hogy Krassómegyében A „VESZPRÉM" TÁRCZÁJA. Föltámadás. A „lét“ s „nem lét“ kemény küzdelmi közt, Midőn már-már letörve a remény, S a szenvedőre új fény nem derül Az elrejtett jövő borult egén; A lángoló vágy ellobbant, kihalt, Csak puszta hamvát rejti a kebel: Van még egy eszme, mely életre gyújt — — S a lankadó szív még nem csügged el! Ez eszmét zengi a pacsirta is A szép tavasznap bíbor alkonyán, Ha elbagyá az illatos mezőt S dalolva a felhők honába száll; Csermely partján az első kis virág, Még fel se’ tűnve szende ékiben, — S a jég-bilincsétől szabad folyam E szép eszmét suttogja szüntelen. A bu viharja hogyha megszűnik Es annyi gyötrő fájdalom után A zaklatott szív új örömre kel Az enyhülés régen várt hajnalán — Es békejelként a szem tükörén Az öröm első könye megjelen: A csillogó örömköuyekben is Ez eszme tündököl oly fényesen. — Ha szolganép megúnva lánczaií, Áldozni kész halálért életet, S a küzdelemben széttörik a láncz És lel szabadságot — halál helyett: Ne féltsd, hogy újra könnyelmű leszen, Kettős erővel védi szent jogát, Mert visszanyert jobbléte napjain Szivét ez eszme vágya Latja át! .. — Hirdessetek sötét, örök halált, Ez eszme fénye visszaűzi azt, Hatalma a rideg halálból is Vidám, mosolygó életet fakaszt; S hogy, bár a por a porhoz visszatér, A szellemnek sírt semmi kéz nem ás: E szép hit is te általad tenyész Nagy eszme, — óh dicső föltámadás!... PINTÉR KÁLMÁN. Föltámadunk! Oly szép az élet! A forrás első habjában megfürdik a sugár, s aztán hab hab után csillogva-csevegve lejt alá, egyik kavicscsal vígan beszélgetve, a másikon csendes búját zokogva — meg-meg- pihen, elhallgat dalával, a fejlő vizivirág levélkéi között, A szűzi pírral feselő hajnal bájait szemlélni fölkelti a csintalan szellő a virágot, — s ez félig ébren, félig álmadozva harmatos ajkával édes mámorban szíja csókját az éltető sugárnak. — Dal zeudül az erdőn; az árnyas lomb alatt szerelmet énekel a csalogány, s a fák levélkéi lágyan rezegve arról susognak, hogy milyen édes a dal. Sárguló kalászt ringat a délibáb; a déli nap derűje verőfénynyel övezi a bérezek homlokát. A lenyugvó nap aranynyal díszíti a kékes láthatár emelkedő barna sávolyát, — míg lassan-lassan himzése lefoszlik, köd s vele némaság száll a táj fölé ; elszenderiil a pezsgő élet; még fel-felbangzik, azután elhallgat a költő is, a csalogány alkonyi éneke; ... de^ kigyúlnak fenn a csillagok, a csendes tó tükrében méláz a hiú hold: életet jeleznek, fényök azt jelzi, hogy a leuyugodott nap újra visszatér .. . föltámadunk! * Minden hiúság; minden múlandó! A virány zöldje öröknek hazudja magát, — s az ősz reá borítja a valót: a hervadást. — A csermely habjára hajlik a virág, habfodrai híven enyeleguek vele, mindkettőt üdíti az enyhe lég, — de fenn a bérczen olvad a hó, megindul az ár, s iszapba lesz temetve a virág. — És nem hazudja-e magát öröknek a nyári dél heve? — most „vakmeleg“ van — egy-két pillanat, — s a villámos felhő csattogva önti le jeges záporát. — Az enyhe szellő, mely előbb gyengéden simogatta, vihar lesz és összekuszálja, összetépi az erdő lombhaját. — A büszke hegy gőgje, lángja, feldobja önfejét, ledönti oldaláról a százados tölgyet, s lávája felperzseli környékének díszét. Szörnyű hazugság; iszonyú pusztulás mindenütt! .. . Talán mégsem úgy van ? Hisz a virány újult tavaszszal újra zöldül; iszapjával termékenyít az ár; szivárvány támad a vihar nyomán; megváltozik a vulkán, s egykor még a hegy sebét új dísz takarja. .. . igen; újabb lét magvát rejti a pusztulás . .. föltámadunk! # Ismertem két kis gyermeket; láttam, mikor utószor játszadoztak. A fiúcska kedves foglyát etetgeté, a lányka piczinyke kannával virágait öntözte. Mindegyik saját kedvelőével fecsegett. ... Ki írhatná le a gyermekszív örömét? a gyermeki kedély változatait? ... Este a fiúcska roszul lesz. Másnap — harmadnap nem kezdik újra a játékot, mert a beteg ágyban marad. Kis testvére szomorúau ül ágya mellett, szótlanul hosszan függeszti szemeit majd a szenvedőre, majd édes anyjára. Figyel intéseikre, óhajukra, készséggel tesz miudent, — eszébe sem jut, hogy játszani kellene. Az éj beáll. A lányka alszik. Édes anyja viraszt. Karjára veszi a beteget. Ez még egyszer felnyitja szemeit — és egy nehéz sóhajjal elszenderiil... örökre. Szépen kiterítették. Arczárói eltűnt az élet pírja; — de a boldogok szépek a haláE ban is!
