Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-03-18 / 11. szám
Ignatieff tábornok Londonba utazott! onnét Párisba megy vissza. Ez utazást igen békés jelnek tekintik. * A török parlament megnyitása valószínűleg hétfőn fog megtörténni. Maga a szultán olvassa fel a trónbeszédet. A megnyitás, ágy látszik, azért halasztatott el, mert a senatorok névsora még mindig nem készült el. * A montenegrói békealkudozások nem haladtak elör# s megeshetik, hogy e tárgyalások már legközelebb megszakíttatnak. Nikita fejedelem oly területi nagyobbodást kíván, mely négyszer annyi, mint a jelenlegi Montenegro. Ily követelést a porta egyátalán nem teljesíthet, s ha a nagy nemzeti gyűlés vagy a parlament elé juttatja az ügyet, az is hihetőleg tagadólag fog felelni. Hír szerint a porta hajlandó volna a spizzai kikötőt átengedni, de azt Olaszország ellenzi; de átengedné a porta a Suttorinát, mely terv ellen azonban monarchiánk emelt vétót. * Boszniában a lázadók az enyhébb időjárás folytán, kibúvtak rejtekeikből s a Bihács és Vakup közötti útat megszállották. Úgy látszik, a lázadók ez évben is folytatni fogják a küzdelmet. Fővárosi levél. — márczius 14-én. Egy részlet a felfordult világból: de- czemberben márcziusi, márcziusban deczemberi időjárás, ügy örültünk a tavaszi verőfénynek s egy hete alig volt már valamirevaló fiatalember, kinek gomblyukában ibolyacsokor ne virított volna, mikor egy reggelen arra virradunk, hogy ölmagas hó borítja utczáinkat s a sivító szél úgy csapkodja arczunkba a hulló hópelyheket, hogy akármely deczemberben sem különben. Ali sem természetesebb, hogy ennek következése első sorban a közlekedés teljes fenakadása volt. Hermetice el voltunk tehát zárva a világtól az egy távírót kivéve, mely hűségesen meghozta a hírt, hogy e kellemetlen meglepetés nemcsak nekünk szól, hanem kiterjed az az egész continensre. Különben ki tudja, mire jó ez, hány lépésre dobja hátra a politikai világra lidércz- nyomásként nehezedő orosz actió bekövetkezését, mert bármennyire szépítik is az officiosus körök a helyzetet, Ignatieff útja háttérben a Prúth mentén felállított hadoszlopokkal bizony nem valami biztató jelenség az európai békére. A legegyszerűbb combinatió arra mutat, hogy e vajúdó kérdésban a válság nem maradhat el s az egész csupán az idő kérdése. A mi bennünket illet, elzárt fővárosunk élete elég tarka képet mutatott a közelebbi napokban. — Idő-rendben haladva Sarasate hangversenyét említjük első helyen. E híres hegedűsnek kalandos előéletéről annak idejében a napisajtó annyi apró-cseprő részletet bocsátott világra, hogy midőn a redouteban először fellépett, talán jobban érdekelte a közönséget az egykori bikaviador, bivalyvadász s indiánfőnök, mint a művész. Technikája, mint mondják, nagyszerű, de az érzelem kifejezésben Wieniawszky felette áll. Utána Liszt búcsúzott el tőlünk egy — négy jótékony egylet javára rendezett — hangversenyben, most a művészt, múltkor a zeneszerzőt mutatta be az ő colossalis nagyságában. — soknejűség gyakorlata szennyezi be mindazt, amiben a női nagyság rejlik. Az ó-kori népek általános gondolkodása is igen kicsinylő és fitymáló volt a nőiség iránt. A régi zsidóknál különös szerencse és előny volt, ha férfigyermek született, míg a leány egészen közönyös valami volt. A görög-római társadalom lendített ugyan valamit a nők sorsán az által, hogy a szomszéd keleti népeknek soknejű szokását soha be nem vette, de mivel egyébként mind a törvényhozás, mind a társadalom terén a nőt majdnem teljesen figyelmen kívül hagyta, nem lehete annak az emberiség nemesítésére irányuló magasztos küldetését betölteni. A kereszténység eszméi tették először a nőket anyákká. Ez a szülő és szülött között oly csodaszerü és kellemes lelki kötelék, melyről nem lehete fogalmuk azon nőknek, kik a régi pogány társadalomban polgárokat szültek. Erkölcsi föímagasztaltatása ez a női- ségnek, mely alapköve lett azóta az országok és nemzetek jólétének. Az anyaság eszméje megadta a nőnek azon magasztos képességet, hogy egy család egész boldogsága tőle függhetett, de még nem jelölt ki hatáskört annak az emberiség nagyobb mennyiségére mint társadalomra nézve. Hogy a nőiség erkölcsi fön- sége egészen teljes legyen, mindenesetre az anyaság gondolatának ki kelle egészülni még azon külviszonynyal, melyet társadalmi érintkezésnek mondunk. — A férfinak társadalmi hivatása azon különféle foglalkozás, melyet kenyérkereset név alatt ismerünk, a nőé pedig azon érzelmi finomulás, melynek itt is ott is, ahol csak a házon belül vagy kívül raegjeleNemsokára mint a fáma beszéli — lesz ! szerencsénk egy felvonását láthatni a redon- teban annak a trilógiának, melylyel a nyáron napjaink egyik vad genieje Wagner lármázta tele a világot; értem a bayreutbi előadásokból ismert „Götterdámmerung“-ot. Egyébiránt színi újdonságokban nem mondhatjuk, hogy szűkölködnénk, mert két színházunk versenyezni látszik a repertoire érdekessé tételében. Népszínházunk a sok-, többé kevésbbé új operette közt egy régibb jó darabot rnu- j tatott be múltkor „Marcsa az ezred lánya-“ ban, melyben Soldosué s Tamási remekeltek; legközelebb pedig a genialis Verne Sztrogoff Mihálját hozzák színre, melyet Csepregi dramatizált; kik a tegnapi jelmezes próbán ott voltak, nemcsak a szöveget dicsérik, hanem azt mondják, hogy látványosság tekintetében a népszínház eddigi látványos darabjait messze túlhaladja. A nemzeti színház újdonsága két dramatizált regény: Dódét Alfonz „Idősb From- mont és ifjabb Kissiére* s Jókai „Szép Mikhálja.“ Az .előbbit, mint a jelen franczia i irodalom egyik matadorának művét kedvezően fogadta a kritika, a másik felett azonban oly kíméletlen módon tört pálczát, hogy lehetetlen meg nem emlékezni róla. Kik Jókai működését a legutóbbi időig | figyelemmel kisérték, mindnyájan kénytelenek bevallani, hogy a nagy regényíró utóbbi munkái már nem emelkednek azon niveauig, melyen : régebbi regényeinek egynémelyike, mint a „Magyar nábob,“ „Kárpáti Zoltán“ stb. álla- [ nak, mert újabb munkáiban a cselekvények logikai következetességét, ebből kifolyólag jellemeket hiúban keresünk s ha ennek daczára munkái még mindig legelterjedettebb i olvasmányát képezik irodalmunknak, annak magyarázatát Jókai egyéniségében találjuk, j Alerészen csapongó képzelete, sokszor a bi- zarságig menő leírásai, hasonlíthatlan irmo- dora, mely képes egyik pillanatban kaczagásra fakasztani, a másikban meg megsirattatni, eltakarják ugyan, de nem pótolják fogyatkozásait. Az irodalmi mozgalmakat figyelemmel kísérők előtt nem új dolog, hogy Jókai e hanyatlását már többen szellőztették, azonban az illetők tudhatják azt is, hogy e szellőzte- tők között nagyon sok volt és vau olyan, ki talán nem competens ezen ügyben, kikről ezért úgy rémlik, hogy nem annyira az irodalom, mint talán olyan érdekek voltak az indokok, mik a létért való küzdelemben meg vannak ugyan engedve, de nem illők, értem azt a dicsvágyat, mely mint a sas szárnyai alá bújva a mesebeli ökörszem felülhaladni akarja azt. De hogy tárgyamra térjek. — A múlt pénteken adták a „Szép Alikhált.“ Nem tudni a Jókai név varázsa vagy a napilapok megelőző pro és contra reclamjai okozták-e, de a nemzeti színház megtelt a kellemetlen idő daczára is. „Szép Alikhál“ mindenesetre gyenge, vagy legalább nem olyan mű,mely a Jókai-névhez kötött várakozásnak megfelelhetne. Ez kellett annak a cliquenek, mely bármily különböző elemekből áll is, egyre, a Jókai név lerántá- j sára mindig kész. Nekik ütött az óra, melyben a coulissák mögül kiléphettek a nyilvánosság j elé s végig játszhatták azt az intriquet, melyre egyes czélzatokban már jó eleve előkészítették a publikumot. A vasárnapi lapok érdekes képét mutatják irodalmi viszonyainknak. Ebben az érdekes concertben a „Nemzeti Hírlap“ verte a nagy dobot. Nyitányul a múlt hetekben megeresztette a regény kritikai méltatását (?!); rá a Rokkant Huszár írt egy színi bírálatot, melyben éppen olyan érdekesen vadászgatott az egyes apróbb tévedésekre, mint annak idején a „Fővárosi Lapok“ histo — meg geographu- sai szokták. Az egészben az a legkülönösebb, hogy épen azok törnek pálczát legelőször, kiknek múltjuk ezt legkevésbbé engedi meg. Vagy ha nevezett hírlap s szerkesztője elfeledte már, mi még nagyon élénken emlékszünk a „Kornélia“ sikerére. A bombardont természetesen a „Fővárosi Lapok“ fújta. — Ez az érdemekben megőszült hírlapunk, főkép mióta Jókai neki az „Életképekkel concurrentiát csinált, úgylátszik állandó rovatot nyitott azoknak a Jókait sértő, tűszúrásokhoz hasonló megjegyzéseknek, melyek nem annyira fájnak, mint inkább boszantanak. Az egész história érdekes illustratiója egy másik híres ember nyilatkozatának, kit egy világ bámul, de kit hasonló eljárással arra kényszerítettek, hogy kimondja, miszerint „rhomrue est un animal qui orache.“ Csetneki Elek. A VIDÉK, Enying márcz. 8. 1877. Mélyen tisztelt szerkesztő úr! A „Veszprém“ czítnfí lap hasábjain gyakran találkozik a n. é. olvasó közönség egy egy levéllel, Róth P. Józseftől, mely levelek tulajdonképpen az enyingi eseményeket írnák le. — Egy ily levél a városi intelligentia közmegbotránkozására a f. é. február 25-iki számban is jelent meg, még pedig oly kevés olvasottságra mutató irálylyal kipitykézve, hogy midőn a u. é. közönség elolvasta, jól tudom, hogy rá mondta Tompa koszorús költőnknek egy ily „firkancz“-hoz intézett versének első két sorát „Ha megpillantom a lapok hasábjain neved, elolvasás nélkül tudom avult eszméidet.“ De, hogy túl ne terheljem t. szerkesztő urat a hosszadalmassággal, rátérek a fent idézett levél, jobban mondva érthetlen mondat halmaz bibliai helyekkel tarkázott, idegen szavakkal eléktelonített, inivelt olvasó közönség jó Ízlését sértő és egyúttal beküldője „műveltségét* nagyban eláruló levélre, kérve a n. é. olvasó közönségtől az Idvezítő ama nagy szavait, — melyeket az ily eltévelyedettekért atyjához bocsátott, hogy „bocsássák meg neki, mert nem tudta, mit cselekedett.“ Uram uram Róth P. József uram! szól- I lók az úrhoz! Már, hogy mi ok indította Káint j 1 a gyilkosságra, az egy kérdés, de az is egy j ám, hogy miként fogamzanak a kegyed eszmeterhes agyában olyatén gondolatok, amelyeket mint megtörtént dolgokat egy levélnek keresztelt éppenséggel lapba nem illő irálylyal fogalmazott valamibe ön akkor közölt V Nagyon dicséretre méltó dolog az, mikor valaki, mint vidéki tudósító, az azon vidéken történt eseményeket a lapokban akár komoly, akár tréfás alakban, — de minden esetre nem oly érthetlenül és valótlanul mint ön, — a n. é. olvasó közönség elé tárja, mert ezzel megmutatja azt, hogy vidéken is találkozik helylyel, közzel egy egy elmés egyén, aki nem sajnálja tehetségét értékesíteni a n. é. olvasó közönség mulattatására. — De aki az ön múlt hó 21-én kelt és e lapban közzé tett nik, általa kell az emberiségnél gyarapodni. A nőiségnek a társadalomra kiható befolyása az, melyre azt a franczia műveltség jogosította föl. Csakugyan a nőnek a társadalmi erkölcsöket finomító szereplése legelőször is Frau- cziaországban tűnt föl. Itt nyerte a nő legelőször azon erkölcsi hatalmat, mely kódolásra kényszerítette a férfiúi erőteljességet. Már a középkor kezdetén szokásba jött a francziáknál azon hódoló tisztelet, melylyel egyátalán a nő iránt viseltetni a férfiúnak erkölcsi kötelességévé változott. A kedvelt nő akaratát, sőt óhajtását is teljesíteni, azért bármi nehézséggel szembeszállni, törvénye vala a lovagiasságnak. De később is Francziaország mindig híres volt nőinek társadalmi befolyásáról. A középkor vitézeinél divatos volt vas öltözéket a franczia nők szelíd ihlete olvasztotta le lassanként a lovagok termetéről. A francziáknál mindig voltak előkelő nők, kiknek társalgó termei irányadóul szolgáltak arra nézve, amit a viselet vagy magatartás tekintetében a társadalmi illem megkívánt. A franczia műveltség szerint a nő többé nem is azon értéktelen holmi, milyen akár a vad gondolkodás, akár a pogány eszmék szerint, hanem azon gyöngy, mely az emberi társadalomnak legfőbb ' ékessége. — Azon lény, mely természeténél fogva nő, emberiségét tekintve anya, a társadalomhoz való viszonyát pedig tekintve asszony (madame). Az első jellemvonás mindig megvolt, a másodikat a kereszténység vívta ki, a harmadikat a franczia műveltség adta hozzá. A nőiségnek társadalmi értékre való ezen emelkedése oly utolsó vonás, melylyel az embert, mint azt a franczia műveltség fölfogja, egészen lerajzoltuk. Világosan kimutogattuk azon pontokat, melyek már régebben is megvoltak az emberen; ki azokat, melyekkel a franczia műveltség azt gyarapította. Kifejeztük, hogy ez azon műveltség, melynek éltető lelke és sarkpontja maga az ember. E sarkpontot még egyszer különösen hangsúlyoznunk kell, mert épen e pont az, melyben a franczia műveltség határozottan elüt az ujabbkori germán s illetőleg angol műveltségtől; s épen ez az, melyből elméletünk további folyama csörgedezik. Az angol műveltségnél a külter- mészet és annak törvényei teszik azon zsinórmértéket, melyhez az embernek alkalmazkodnia kell; a franczia műveltség elvei szerint azonban az ember, mint gondolkodó és értelmes lény az, melynek igényei szerint a nyers természet köteles idomúlni. Az angol műveltség szerint a kültermészet határozza meg az ember irányzatát; a franczia műveltség pedig az embert érvényesíti a természet ellenében. Ennek következménye az, hogy angolosan a természet nyersítőleg hat vissza az emberre, francziásan pedig az ember szelleme finomítja mindazt, ami az emberen kívül esik. Rajzolatunk teljessége kívánja tehát, hogy vázolgassuk még azon kihatást is, mely a franczia műveltség elvei szerint kifejlett emberiségről a környező természetre háramlik. Minden aprólékos dolgot nem emlegetünk, hanem egy-két fontosabb tárgyból is igen jól ki lehet venni azt, hogy a franczia szellem mint alakít mindent az ember igényei szerint. Legyen elég erre nézve a franczia irodalomnak táplálék és ruházat, meg társadalmi szó| tudósítását olvasta, engem úgyse nem tudta, sajnálja-e a lap szerkesztőt, vagy az olvasó közönséget, vagy a nyomdász fáradságát, vagy legfőképp a levél-olvasással elpazarolt idejét, vagy pedig nevessen az ön „élczdus levelének.* „A dráma szivreható volt,“ —• így irta ön. Már, hogy mi volt itt a dráma, azt még Gyulai Pál sem tudná megmondani, a ki talán (?) egy kissé jobban bírál, mint ön. — A „pompásan feldíszített terem“ pedig azért volt és maradt üres, mert akik meg voltak híva (a művelt publicum) azon estve B,, mérnök urnái név-estélyen jelentek meg, — proletárok pedig, — lévén a bál zárt körű, — meg sem hivattak, — és így nem lehettek jelen. A mi a „rendező urakat* és azok meg nem jelenését illeti, valótlan, mert én is mint egyik rendező, már esti y28 órakor megjelentem, de miután láttam, hogy még elég korán van, le mentem az étterembe, hol W. S. és H. F. urakkal vacsoráltam, — ennél fogva nem igaz, hogy a rendezőség sem „mutatta magát'“ — A mi a zene uyafogását illeti, — már itt csakugyan uem tudom, mit tartsak önről ? és zene értéséről ? mert az csakugyan igaz és kérdést sem szenved, hogy művelt közönségünknek jó zenéhez szokott haliérzéke alaposabban birja megítélni, az ön iskolai zsivaj és ékteleu kiabáláshoz szokott füleinél, vajon a helybeli népzene-társulat jól játszik-e vagy nem? már pedig a fent tiszteltek ez érdemben többször nyilvánították dicséretüket, mint a mennyiszer ön a sértő „nyafogás*-féle megjegyzéseket, így tehát ez sem igaz. — „Tán 11 óra után N. ur jelent meg stb.“ Hazugság és nem más; mert az az N. ur ha jói vélem, én volnék, mivel pedig, — mint felebb mondottam már, '/2S órától fogva folyton ott voltam, physical lehetetlenség, hogy 11 óra után még egyszer megjelenhettem volna, mert így ketten lettünk volna. — Az is igaz, hogy csak éjfélig muzsikáltak, mert azután „magukat nem fer- tőztetve“ (hát mi ez?) az én ajánlatomra nem dobálták, hanem szépen lerakták hangszereiket (mert nem csak hegedű volt ám, de síp és bőgő is) és kiszedték a félig sem égett gyertyákat és azokon egész csendben megosztoztak; hogy a bufogatást osztották, az merő hazugság. Nem igaz végre azon állítás sem, hogy más elosztani valójuk ezeken kívül nem volt, mert a meghívott közönség, ha meg nem jelent is, a már említett oknál fogva, — de a belépti díjakat egytől — egyig — nagyrészben — le- lüllizetéssel küldötték meg. — Végezetre a „crucifereken* (hát ez mi?) hogy osztoztak volna, megengedem, mert ezt bizonyosan otthon osztották el, mert a bál-teremben, míg én ott voltam, sőt sem az előtt, sem azután tudtommal ilyen valami soha sem volt. Tekintve, hogy a mélyen tisztelt szerkesztő úr kénytelen a vidéki leveleket, úgy közölni, amint azok írva vannak, fogadja köszöuetemet a n. é. közönség nevében, hogy illy jeles vidéki levelezővel bennünket megismertetett, mert talán, ha mi az ő irói tehetségét kegyed által fel nem ismerjük, bizony bizony mondom itt falun minden „dagályos*- sága daczára elkallódott vclna; — mind a mellett vau szerencsém ajánlani hogy közleményeit Bach rendszer alattinál is szigorúbb censura alá vonás után méltóztassék csak közzé tenni. Tisztelettel maradtam a mélyen tisztelt szerkesztő urnák alázatos szolgája S{űts Ákos. kásoknak tárgyunkhoz szóló természetét előhordani. Az irodalom, mint mindenki tudja, valamely nemzet élményeinek a tüköré. Nézzetek bele egyik másik irodalomba s kiolvashatjátok abból ennek vagy annak a nemzetnek a lelkét. Amit legjobban szeretett, amire legjobban törekedett valamely nemzet, szól az annak irodalmából is. Ha kérdezzük tehát, hogy mi néz ki a franczia irodalomból, mindjárt megfelelhetünk rá, hogy az ember: de nem azon ember, mely p. o. az ó-kori görög irodalomból, hanem az, melynek iménti vázolatából a belső érték az egyediség, a nőiség és társadalmiság még most is fülünkben hangzik. Amint a valóságos életben e vonások teljesebb fejleményt adtak magának az embernek, úgy ezek irodalmi képviseltetésre jutva a franczia irodalomban is oly tereket nyitottak, melyek nem léteznek a liajdankor irodalmaiban. (Folyt, köv.) Váry Gellert. Emlékek Amerikából. Hetedik közlemény. Az amerikai szállodákban mindazt fölleled, mire csak szükséged van.- szerezhetsz vasúti, gőzhajói, szíuházi jegyeket, vehetsz újságokat, könyveket mindennemű ékszereket, pipereczikkeket, szivart, dohányt, levélpapírt, kisebb értékű pénzt kiválthatsz, s ha a szállodában nem akarsz maradni vagy helyet nem kaphatsz, holmidat napokig ott hagyhatod, minden díj követelése nélkül; helyben van a
