Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-10-28 / 43. szám
Veszprém, Oktober 28. III. évfolyam. 1877. 43-ik szám. r o-— a r és „Hív. Értesítő“ negjelen minden vasárnap. Előfizetési dij : Egész évre ■ ■ 6 frt — kr Félévre ... 3 frt — kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. Egyes példány ára L 155 lír*. q WQ=-- ■ ■ -----oM KÖ ZGAZDASÁGI, HELYI =G^Jf ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS .íwsrs» VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. L Szerkesztőség és kiadóhivatal : Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN kSnyrkersiisdéje Veszprémben. HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTÉR jietitsoronkint 15 kr. s külön'minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. Br. Fiátli Ferencz. Merész egy gondolat volt megyénk derék főispánjától saját életét, mely hivatalos ténykedésben oly gazdag és élményeit, melyek hazánk politikai úgy, mint társadalmi fejlődésével az újabb évtizedekben oly szoros összeköttetésben vannak, megírni; megírni most, oly időben, midőn azon fejlődések főbb tényezői kevés kivétellel még mind élnek és neki kortársai. Egy rég letűnt kor eseményeit bármely szempontból felfogva leírni könnyű, mert nincs az iró minden lépten nyomon kitéve annak, hogy felfogása, nézete, meggyőződése azoknak felfogása-, nézete- és meggyőződésébe ütközik, akik az általa leírt eseményeknek nemcsak szemlélői, de talán tényezői, eszközlői,hogy ne mondjuk, teremtői voltak; de egykorú dolgokat, egykorúak- nak leírni, leírni úgy, hogy azok ellen- mondásrane találjanak, teljes lehetetlen. Mi figyelemmel átolvastuk az „Éle-. ten és élményeim“-nek mind a két kötetét, de jogkörünket lépnők át, ha e nevezetes művet politikai oldalról akar- nók t. olvasóinkkal megismertetni, pedig a második kötet csaknem kizárólag politikával foglalkozik és oly egyénekkel, kik nagyrészben még élnek és kik fölött a történelem még nem mondhatta el utolsó szavát, nem ejthette meg végeldöntő Ítéletét. Annál több tárgyat szolgáltat az első kötet, mely a szerző életének azon szakáig terjed, melyben leendő nejével kézfogóját tartotta 1843-ban. A mű megírására az első impul- sust Beöthy Ákos, a másodikat Farkas Géza, kir. táblai ülnök adta, ki a szerzőt egyenesen felszólította, hogy miután ennyit tapasztalt negyven éves nyilvános életében és miután jó emlékező tehetsége van, írja meg memoir- jait annál is inkább, mert az irodalomnak e neme nálunk, fájdalom, nagyon el van hanyagolva. A szerző engedett a felszólításnak és művét, mint minket személyesen biztosított, bárom hónap alatt elkészítette. A szerző Akán, Veszprémmegyében 1815-ben született; atyja nemes érzésű, derűit í kedélyű férfiú volt, a régi magyar aristocratiáuak valódi typusa, anyja a jó anyának és a jó gazdasszonynak mintaképe, a háztartáshoz megkiván- tatókat mind maga állított ki, még a gyermekek ruhái is bőim készültek. A jelen kornak nincs fogalma arról, mily kevés és mily könnyen kielégíthető igényei voltak az akkori nemzedéknek. Hogy az anyák elbeszélései, meséi mily befolyást gyakorolnak gyermekeik kedélyére, azt a szerző igen helyesen e szavakkal fejezi ki: „s bármi hihetetlennek látszassák is, ezen mesék adtak jellemünknek irányt.“ A gyermekkor szerencsés és szerencsétlen eltöltéséről találóan ezeket mondja: „Azok, kik szerencsés gyermekkort élnek, jobban tudnak szeretni; nehéz viszonyok közt is megtartják lelkűk derültségét, mert a bit ad erőt a küzdelemre s a remény sugarát nem engedi végleg elhalványulni, — a küzdelem megedzi lelkűket s végre a teljesített kötelesség tiszta öntudatában lelik fel lelki nyugalmukat, mely a földi boldogság összege — míg ellenben azok, kiknek kedélyét már a gyermekszoba nyomora elhomályosította annyira, hogy erre s mindarra, mi a gyermekkorral összefügg, csak fájdalmasan emlékeznek, vagy ép vissza sem kívánkoznak emlékezni, — azon korban veszték szivök himporát, mikor ezt növelni kellett volna a későbbi évek számára s többnyire komor, öröm s vigság nélküli, mogorván zárkózott jellemet öltenek.“ — A gyermekből ifjú lett és mint ilyenre Bezerédy Ig- nácz művelt családja nemesítő hatást gyakorolt oly annyira, hogy soha más szórakozást nem keresett, nem ment kávébázba, botrányos kihágásokban részt nem vett. A korabeli fiatalságról és annak a mainál józanabb gondolkodásáról így szól: „Nem vagyok elfogúlt laudator tempóm aeti, sőt szívesen elismerem, hogy sok, igen sok jobban van most, mint volt akkor, de az akkori fiatalság lovagiasságának és kötelességérzetének jelzésére mégis felemlítem, hogy minden hölgy, rang, szépség és korkülönbség nélkül, a fiatalság tisztelettárgya volt akkor idétt. Soha sem hallottam, hogy bármi férfiú büntetlenül nőt megbántott volna, — soha sem láttam női társaságban bekapott vagy részeg fiatal embert; — soha sem hallottam, hogy valaki egy nő kegyével dicsekedett vagy nőről gyalázólag szólt volna.“ Mint hevesvérű fiatal embernek szerzőnek is többször volt párbaja, melyek közöl egyik másik majdnem végzetes lett reá nézve, de az ügyes orvosok minden alkalommal kigyógyították és az erős, el nem kényeztetett természet önmagától is sokat segített. Mint jogvégzett diplomás fiatalember 1837-ben megyénknek aljegyzője lett és e percztől kezdődik, mondhatni politikai szereplése is. Ezen idő után szoros egymásutánban fejlődnek szerző életeseményei a haza politikai úgy, mint társadalmi fejlődési mozzanataival, mely mozzanatok a műben világos egyszerűséggel, át-törve a magánélet örömei és bajai által iratnak le egész napjainkig. Kétségkívül nagy érdekű mű, mely nem fogja eltéveszteni hatását sem fenn, sem lenn; de mivel sok helyütt igen kényes, mondhatni magánügyeket is érint, visszahatás nélkül nem fog az irodalom terén elhangzani. Irodalmunk ezen ágának művelését mi tiszta szívből óhajtjuk, mert csak akkor lehet egyes nagyobb horderejű eseményt egész valójában felfogni és méltányolni, ha azt keletkezésében, mintegy csírájában szemlélhetjük, ez pedig rendesen egyes mérvadó személyiségek magánéletéhez van fűzve, miről ismét csakis ily memoirok által értesülhetünk. Adja az ég, hogy főispánunk ezen műve okúi szolgált legyen hasonló czáfoló vagy pártoló művek megjelenésére és neki magas kora daczára se legyen oka fiatal és élénk emlékező tehetségének hűségében kétkedni. A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A költészet tárgyai. (Folytatás.) Az emberek, kikben a testiség túlságos mértékben ki van fejlődve, mivel lelköknek e belső ösztönét nem kevésbbé érzik, mint a legjobban átszellemült egyének, magukat anyagi ingerek által hevítve, hozzák lelkűket oly állapotba, hogy az megszabadulva az élet gondjaitól, ne érezze a bánatot s szebb szinben lássa a világot, mint az valósággal van. Ily hangulatba ejti a chinai ember valóját az opium, a németét a sör. a magyarét a bor, az oroszét a pálinka, a mexikóiét a pulque stb. szeszes ital. Tárgyak ezek, melyeket az ember magához véve, lelke fölhangolódik, más körben, más g^olkodás közepette él, mint a mely a prózai nfx,aa Őshonos. A bornak e költői forma natásáról mondja Petőfi, hogy attól nem úgy jatja hazáját, mint tényleg van, hanem a mint lenni kellene. „S ha mig részeg vagyok: boldog Volna a hon csakugyan, Bár örökké kéne nem, Fiúk, nem láthatna engem Soha senki í ZanaS-U. (Részegség a hazáért.) Vörösmarty , *yti dalban — a bornak bánatüző tulaj- tk Magasztalja, midőn irja; „Hej bará- „3 ^nőtársam, Bort igyál. Vig, komor vagy .Csak igyál. Borban a gond 3eJ?S8zik El a kedv: Nincs a földön gyógyíré Több ily nedv.* A mit hazai költőink mondanak a borról, gyanaz visszhangzik a világköltészetnek majd minden zegében — zugában. Hallunk annak gondüző természetéről nyilatkozatokat Anak- reon görög költő dalaiban; találkozunk vele Horatius ódáiban, fölismerjük a középkori hegedősök zengeményeiben, föl az újkor igen számos versezetében. Ha ez valódi és egyetlen tárgya volna a költészetnek, melynek utján a lélek a véget- lenség eszméjébe fölolvadhat, úgy midőn a költészetnek csupán tárgyáról akarunk szólni, kötelességünknek tartanók fölemlíteni mindazon költeményeket, melyeknek indoka a borból eredett. Azonban a bor sokszoros költői megénekeltetése daczára is sem nem egyedüli, sem nem egészen valódi tárgya a költészetnek. Már maga azon alap is, melyet a költészet alapjának kijelöltünk, a lélekre fordítja tekintetünket. Érzelmeinknek a végetlenségbe szóló tiszta és egészséges fölolvadása csakis a szellem által történhetik. Ennek kell az indítónak lenni, a czélhoz juttató tárgynak pedig csak eszköznek. A költészet valódi tárgya csak látni és hallani, de épen nem enni vagy inni való. Minthogy a végetlenség utáni titkos vágy és az avval való lelki érintkezés már sokkal régebben élt az ős emberiség szivében, mintsem ahhoz a Noé apánk által föltalált bor utján lehetett volna jutni, természetes, hogy valami más tárgynak is kellett* annak lenni, a mely körül az emberi nem ősköltészete forgott. Az első tárgy, a melynek láttára az ős ember szivében valami kimagyarázhatlanul titkos sejtelem támadt, a négy elem vala. Mint magának az emberiségnek eredete, úgy a költészete legrégibb tárgyainak alapja is Ázsia mélyében gyökerezik. Ott lettek az elemek először a vallásnak ép úgy, mint a költészetnek tárgyai. Mi már ugyan az évezredek tapasztalása után büszke önérzettel állunk a természet tárgyaival szemközt, mert már tudjuk, hogy a viz mily részeknek összetétele; hogy a szél a hidegebb rétegnek a melegebbe tódulása; a föld talaj, melyben nem laknak szellemek, kik elrejtett kincseken ülnének; de az ős emberre nézve minden máskép volt. Mondjátok meg, nem valami különös érzet támadhatott-e a tapasztalatlan ős ember szivében, midőn tornyosulni látta maga fölött az égnek föllegeit; midőn a villám ropogó tüze a záporral egyetemben aláhullott, s mig ez nedvesített, amaz lángjaival emésztette föl az útjában álló tárgyat? El tudjátok-e képzelni azt a bűbájjal való elteltséget, mely úgy elfogta a szivet mindannyiszor, valahányszor a szél mélabús dúdolással lebbenve tova, úgy tűnt föl, mintha a rég elbúnyt emberek lelkei túlvilági nyelven szólnának örömeik-és szenvedéseikről? Csodálkoztok-e, ha ez ős ember, kit oly közvetlen környezett az elemeknek egymást ölő harcza ép úgy, mint lenge játéka, leborult az égi testek előtt, csókolta a föld porát s imádta a tüzet, vizet vagy levegőt, melylyel szemközt lelke oly édesen andalgott jelenéu, múltján és jövendőjén? Ha testünk elemekből van összetéve, az elemekkel való közelebbi érintkezés által nem lebetne-e a pa- rányoknak elemi természetöket olykor-olykor bőségesebben érezniők? Nem érezheti-e testünk egyik másik paránya azt, a mi ezredek előtt volt, vagy a mi ezredek múlva lesz? S nem az elemekbe való ez érzelmi fölolvadás-e az, a mi oly mondhatlan üdülést és elevenséget ad a tagoknak? Ezt, vagy ilyenfélét kellett érezni azoknak, a kik közt az elemek nem csak a vallásnak, hanem a költészetnek is tárgyaivá váltak. Theophylaktosz byzanti történész mondja a turkokról, hogy imádják a tüzet, vizet, levegőt és földet s azt énekekkel dicsérik. Adat ez, mely mutatja, hogy az elemek, mint a költészetnek tárgyai Ázsia népeinél még a Krisztus utáni időkben is meglehetősen szerepeltek ; annyival inkább az előtt. Ha költészetünk bővebben kifejlett világából a szellem titkos szálaiu visszafelé haladunk, nem is jutunk más tapasztalatra, mint minél messzebb múltba megyünk, annál jobban az elemek költészetébe mélye- dünk el. Csak legrégibb nemzeti költeményünket, a — Pannónia megvételéről — szóló éneket üssük föl s mindjárt szemünkbe ötlik azon erős elemszinezet, a mely sajátja vala az ősköltészetnek. Halljuk csali a következő sorokat; „Mikor azt hallották volna, Hogy a Duna jó viz volna, Lakófölde nagy jó volna, Hogy annál jobb sehol nem volna “ Ezután tovább: „Egy követet válaszának, Duna látni bocsátának, Hogyha bizout mondhatnának, Ők a földre beszállnának.“ És ismét: „Követ juta Duna mellé, Földet füvet megszemléld, Duna vizét is megkémlé, Ő magának jónak itélé íme mily erőteljesen hangsúlyozva találjuk a föld éá viz elemet, mi aligha történhetett volna, ha e költeménynek alapját nem az elemek képzik. (Folyt, köv.) Vary Gellért. r Lapunk mai számához félív melléklet és féliv „Hiv. Ért.“ van csatolva.
