Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-07-22 / 29. szám
III. évfolyam. 1877. 29-ik szám. Veszprém, julius 22.-----------| . A és „Hív. Értesítő“ ji megjelen minden uiárnap. Előfizetési díj : j! Egész évre • . 6 frt - kr. I Fél évre ... 3 frt - kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. Egyes példány ára g IS lii*. KÖZGAZDASÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELŐDÉSI ÉS &-Ji r VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Kiad ó-h Iratai: KRAUSZ ARMIN 1 könyvkereskedése Veszprémben, ! hova minden előfizetés liirde* j| tésdij s postai reklamáczió kUldendö, HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6kr, NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. s lüilön minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. Szerkesztőség: ^kegyesr.nagy-gymnasium. "al A pandúrok és a közbiztonság. Budapest, jul. 18-án. Az okos gazda majdnem több gondot fordít marháira, mint saját magára, mert jól tudja, hogy az ö jólétének ezek képezik legközvetlenebb tényezőit és ha ezek hiányt vagy fogyatkozást szenvednek, e hiányt, e fogyatkozást megérzi gazdasága is. Hason- lólag kellene, hogy álljon a dolog a megyék és a közbiztonság legalsóbb őreivel, a pandúrokkal; de fájdalom ez nincs úgy. Ha van állás, mely legtöbb veszélylyel és legcsekélyebb fizetéssel van összekötve, az bizonynyal a pandúré, kinek azért a nyomorúságos havi 15—16 forintért minden percében koczkára kell tennie életét és a legkétségbeejtőbb helyzetnek kitennie védtelen családját. Rég lejárt az a boldog idő, midőn a magyar embernek volt otthon mit apritnia a tejbe, az otthonon kívül meg volt lelkesedése a közügyért vagy ingyen, vagy csekély tiszteletdíjért szolgálni; de ma, midőn a megélhetés maga majdnem erőt haladó feladat, ma követelni a közügyért majdnem ingyenes személyi szolgálatot, több, mint bűnös önzés a társadalom részéről. A most mondottban látjuk mi egyik főokát azon sajnos tapasztalatnak, hogy a közhivatalnokok közt annyi sikkasztás, annyi megszökés fordúl elő, hogy szinte kétségbe kell esnünk, vajon van-e még valaki, kiben teljesen meg lehet bízni. Ha ez a közép- és magas hivatalnokoknál oly gyakori eset, vajon nem kell-e annak a legalsóbb közegeknél szintén előfor- dúlni, ha mindjárt nem is épen pénz, de talán a pénznél értékesebb dolog körül. És ha ezen legalsóbb közegek inficialva vannak, lebet-e akkor a köz- biztonság terén eredményt felmutatni? Lehet-e romlott eszközzel egészséges őzéit elérni? Úgy hiszszük, a kérdés nagyon világos és így a felelet sem lehet rá kétes és bizonytalan. Tekintve a pandúri állás veszélyeit és silány fizetését, csodálkozhatunk-e, ha arra nagy részben olyan egyének vállalkoznak akik másutt nem igen boldogodnak és akik talán maguk is egyszer másszor már életökben pandúrkézre kerültek és így némi jártasság máza kenődött rájok? Nagyot mondtunk, beismerjük, de nem minden alapos ok nélkül, amit kétségtelenné tesz az is, hogy pandúrjaink, ha szerét tehetik, biz, a tettes nyomozása közben el-el- mulatnak, sőt, mi több, még a tettessel trafikálnak is. Valljuk meg már most magunk közt, vajon vállalkozhatnának-e más fajtájú és nemű emberek, mint épen amilyenek vállalkoznak? Bizonynyal nem. Egy mindebből a józan következtetés, hogy a pandúr fizetése legyen olyan, hogy más is érdemesnek tartsa arra pályázni, mint pusztán desperatus ember. Egy csepp hajlamunk sincs a boldog emlékű zsan- dárvilág német szellemével rokonszenvezni, de azt el kell ismernünk, hogy az a zsandár-rendszer nagy előnyére volt a személy- és vagyonbiztonságnak, úgy, hogy egy magyar zsivány kénytelen volt bevallani, hogy biz ők jobban féltek egy szál zsandártól, mint féltuczat persecutortól. Mi okozta a zsandárnál ezen félelmet keltő fellépést ? Mi egyéb, mint az anyagilag biztos háttér mely lehetővé tette, hogy oly emberek válhattak a csendnek őreivé, akik tanultak is valamit, maguk közt fegyelmezettek voltak és rangjokon aláírnak tartották magukat holmi szeny- nyes íizelembe ártani, mely kezeiket kifelé megkötötte, jövőjüket és becsületüket befelé örökre veszélyeztette volna. Ami valóban jó, találjuk bár azt halálos elleneinknél, ne vonakodjunk elfogadni és amennyire lehetséges, utánozni, tőlünk függ azt nemzeti sajátos természetünkhöz alkalmazni. A régi rómaiak világuralomra vergődtek és ki hinné, hogy egyik eljárási módjok volt eltanulni és megvalósítani mindazt, ami a leigázott népek és nemzetek szokásaiban, intézményeiben, törvényeiben jó és üdvös volt. Innen van, hogy a meghódított görögök műveltsége magukat a meghódító rómaiakat hódította meg, mi által a görög műveltség széles e világon elterjedhetett. Tudjuk mi nagyon jól, hogy sem állami, sem megyei életünk nincs oly kedvező körülmények közt, hogy a pandúrrendszeren gyökeres változást lehetne sürgetni; de az annyiszor meg- rezzentett közbiztonság, ideje, hogy gondolkodóba ejtsen mindenkit, ki nemcsak akkor magyar, mikor a hazáért nagyokat kell inni, hanem akkor is, mikor annak bajain segíteni vagy legalább a segítség módja felett férfiasán elmélkedni kell. Valamint a magánháztartásnál nem utolsó dolog jó cselédeket és izmos igavonó állatokat bírni: ép úgy nem utolsó az állami és megyei életben az, ha az alsóbb közegek megbizható egyének-e vagy sem. Amely gazda megvonja cselédjeitől a szükséges és rendes élelmet, az saját érdeke ellen tesz, mert cselédjeit alattomos tolvajokká neveli; az állam, a megye is, ha az alsóbb rendű szolgáknak nem erejét és szolgálatát, hanem úgy szólván vérét kivánja, akkor ne csodálkozzék, ha kormányzásának ( kifelé való hatásában mi eredményt sem vagy csak igen csekélyét, de semmi esetre sem a kívánt czélnak megfelelőt, képes felmutatni. A fizetés emelések létráján felfelé is, lefelé is vannak fokok; eddig majdnem kizárólag a felsőbbek vétettek figyelembe és a haszon — igen-igen csekély, mondbatnók semmi sem volt. Jó lesz a létra fokain kísérletet tenni lefelé is, hátba némi kis jó eredmény koronázza ezen eljárást. A párizsi közkiállítási magyar országos közp. bizottság a kiállításnak ügyét telbetőleg előmozdítani és a kiállítók költségeit mérsékelni kívánván, elhatározta: bogy mindazon gyűjteményes kiállításoknak szállítási és berendezési költségei, a melyek egy- egy szakbél több kiállító csoportosulása által alakulnak — amennyiben ezek az orsz. alap segélyét igénybe venni szándékoznának, — ezen alapból fedeztetnek. Nezezetesen e kiállítások díjmentesen fognak Párizsba szállíttatni s az orsz. alap terhére készítendő' szekrényekben díjmentesen elhelyeztetni. Minthogy azonban az országgyűlés által e czélra megszavazott összeg korlátolt volta nem engedi, hogy a közp. bizottság ezen ajánlatát határtalan összegekig tekinthesse kötelezőnek; A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A rózsa s bimbaja. Bánatos kebellel virraszt a jó anya, Karjain csecsemő' magzatát altatva. A késő éjszakán. Szive, mint a tenger, ha a vihar árja Tépte, még akkor is a habjait hányja ila megszűnt az orkán. Oh még mily fiatal! .. szép is, mint a virág! Pedig már kebelén a féreg foga rág, Mely öl, mint a méreg. Egyetlen öröme, egyetlen vigasza, De a ki kebelét mégis úgj kínozza Karjain szendereg. Oh mert van-e öröm, ha nem az anyáé, Midőn csecsemőjét keblére öleié S csókkal elhalmozta!? .. Es van-e fájdalom, mely tépje a keblet Ka érzi: árván kell hagyni a gyermeket, Mint a nő fájdalma!? ... Huszadik tavasznak látja virulását; Tizenkilenczuek már leszedte virágát, Leszedte egy szálig. Nem is szedhet többet, mivel az örömek Pőldult kebelétől nagyon távol estek, Erhetlen távolig. ifjú férjét midőn a halál elvitte, Záporként omoltak bús könjei érte Jéghideg arczára; S midőn betemették ama mély üregbe, Mely az imádottat örökre elfedte, Ráborult sírjára. De már ekkor könye nem omolt a hantra, Mivel fölemészté iszonyú fájdalma Mely szivét átjárta......... Mivel legégetőbb akkor a fájdalom, Ha elfödte már a kedvest a sirhalom, S többé nem láthatja. S ekkor — miként a nap égető sugára Melyet rálövel a virág harmatjára Hogy azt elrabolja — A kinzó fájdalom nem facsar már könyet, Mivel heve minden könycseppet föléget S csak hült helyét hagyja ........ Az óta arczának üde pirossága Elveszett, halvány lett mint a hold sugára A csillagos égen; S talán azért is oly szép, igéző, mivel Rálehelte báját, látva hogy a kebel Nem az a mi régen. Oh mert jól ismeré; sokszor látta, midőn Nyitott ablakánál ott állott merengőn, Várva kedvesére. Nem hitte még ekkor, ki is hitte volna, Hogy egy rövid álom lesz csak boldogsága, S felleg száll egére. Most is sokszor látja csendes éjszakákon, De nem merengni a jövő boldogságon Dobogó kebellel, ! Hanem bútól tépve kin a temetőben, Yirággal díszített sírkereszt tövében ' Összetett kezekkel. Oh ennyit szenvedni! . látni csecsemőjét ; Mily erővel szívja elapadt emlőjét, Borzasztó kin lehet!. .. Iszonyú fájdalmad meddig fog tartani, Mikor jön a halál kettészakítani Azt a vérző szivet?! . .. Egyszer majd elalszik s nem is veszi észre, Hogy az édes álom sivár kebelére Boldogságot lehel. — Nem érez gyötrelmet, nem érez bánatot, Keble feltalálja a kiért sóvárgott, A kinél vigaszt lel. S csak még egy lesz hátra, az is nemsokára E siralomvölgyből átröpül hozzája, Át a túlvilágba. . . Betelik örömük . . . föllelik a férjet, A kit itt e földön korán elvesztettek, A rózsa s bimbaja. Kernenffy. Emlékek Amerikából. Tizenegyedik közlemény. E kegyeletet, melyet a csecsemő az édes anyatejjel szív magába, iparkoduak a fejlő gyermek szivében híven táplálni s egész a lelkesedésig fokozni; a legkisebb iskolás gyermek könyv nélkül tudja magasztos tetteit, a számtalan példányban közkézen forgó s buzgalommal terjesztett és hévvel forgatott olvasókönyvek pedig tettei rugóit, szenytelen önzetlenségét, gyémánt jellemét vannak hivatva minden oldalról megvilágítani. Azért nem csoda, ha a nép örege apraja oly mély tisztelettel s odaadó hódolattal hajol meg e különben egyszerű római vonásra emlékeztető nagyság előtt. — Az ünneplés módja csak annyiban külömbözik a mi emlékünnepeinktől, amennyiben ott nagyobb szabású mint nálunk. Ä sírok megkoszorúzásának napja mint negyedik és utolsó üunep, csak a legújabb időben keletkezett. E napon mely egyúttal az ébredő tavasz köszöntése is, ezer meg millió virággal hintik be azok sírjait, kik a legutóbbi polgárháborúban egy nagy eszméért hősiesen elvérzettek. Bármi volt is tulajdonképi oka, fő rugója az 1861—1865-ig, tehát teljes négy évig tartott véres haláltusának, melyhez hasonlót a vérbetüvel irt világtörténelem alig mutathat fel, de azért az igaz emberbarát miudig megelégedéssel tekint annak eredményére, minek folytán egy undok fekély a müveit világ testén, az emberi méltóságot mélyen lealázó rabszolgaság örökre száműzetett Éjszák- Amerika szabad földjéről. Ez egy tényért a győztes republikánus pártnak sok bűne — mert tagadhatatlanul sok bűne van — meg- bocsáttatik; míg a kezet, mely e gyalázatos ocsmány intézménynek egy tollvonással véget vetett, a késő kor is áldani fogja, igen Lincoln az akkori elnök neve örök fényben fog ragyogni, habár a herostratusi dicsőséget sem lehet megtagadni Booth szinésztől, a letiport Dél e fanatikus pártosától, ki a nemes féfiú életét az 1865. év april 14-én oly gáládul kioltotta. SST Lapunk mai számához egy fél ív „Hiv. értesítő“, van mellékelve.
