Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-07 / 1. szám

asszonynyal is találkozunk, ki női munkáért 1 db okmányt és 1 db érmet kapott. A kisasszony jelenleg Budapesten van és így okmányt és érmet a kör elnöksége fogja neki megküldeni. A kiosztás bevégeztével Perlaky József mondott kitüntetett társai nevében az elnöknek köszöuetet, mire Husvéth János emelt buzdító szót különösen a fiatalabb iparosokhoz, hogy azok egyetértve és össze­tartva a honi ipar fejlesztése körül megtegye­nek mindent, mit tőlök a haza megkíván. Végre e lap szerkesztője fejtette ki rövid szavakban a kitüntetés kettős irányát a jutalmazást a már elért haladás eredményéért és a buzdítást a további kitartó és ernyedetlen munkásságra. Ezzel a szép és lélekemelő ünnepély be lön fejezve, vajha ez egy szemét képezné, azon láncznak, mely az iparos olvasó-kört a Polgári társas-körrel és így az iparosokat egymással a haladás nagy eszméje felé egyesítené, hogy az eddig szétforgácsolt erők tömörülnének és tömörülésük által a a magasztos czélt mennél inkább megközelí­tenék. A VIDÉK. Sümegh, 1877. január hó 3. T. szerkesztő úr! Kis Sándor, sümeghi reáltanár, szeren­csétlen kartársunk és jó barátunk kimultát nem akartuk a világ előtt kürtölni, mivel ilyesmi, különösen reánk, mint paedagogusokra rósz fényt vet. Most azonban, miután találkoztak olya­nok, kik nem hiteles források után indulva, az esetet a »Fővárosi Lapok“ különösen a „Pester Loyd*-ban tévesen közölték, kénysze­rítve érzem magamat, ezeket s az egész vi­lágot a szerencsétlenség felől fölvilágosítandó, tollat fogni; annál is inkább, mivel én, mint collegája és legőszintébb barátja legközelebb álltam hozzá. Amerikai párbajt rebesgetnek a lapok — igen — ezt a mi sümeghi közönségünk is hiszi, sőt ami az amerikai párbajjal ellenkezik; mondják, hogy én és egy más barátja tudtá­val történt volna. Igen — az egyik levélből, melyet isme­rőseivel kívánt közöltetni, joggal következtet­hető, mert, ebben az illetőt, kire a párbajvi- vási gyanú van, megátkozta, midőn azt mondja: »deczember 23-ika legyen a fixa ideád — Isten veijen meg.“ A levél folytatásában, midőn minden ismerősének »servust“ mond; engem csalfa állnok barátnak nevez s elmondja, hogy az előtte való este is csak azért mentem hozzá, hogy meglássam, vajon nem bolondult-e meg. Ezeket olvasva csakugyan, a mint előbb említem, következtetni lehetne arra, hogy az illető lett volna oka halálának, és én, a kire, közhiedelem szerint, minden titkát bízta biztos tudomással birtam róla és nem aka­dályoztattam meg. Nem akarok hosszú lenni — nem aka­rom az illetőveli összekocczanását, mi nem volt egyébb gyermekies tréfánál, ecsetelni; átmegyek egy más levélre, melyet a szolga- birósaghoz czimzett, hol nyilatkozik, miszerint az öngyilkossági eszmével hét év óta foglal­kozott. tündéri varázsában a fölkelő nap, arczán a nyugodt álom okozta üde pírral, s tetszelegve nezegeti magát a tenger tiszta tükrében. Ha szép a nap, midőn a végtelen róna szélén elsőben mutatja bájos aiczát; ha elragadó, midón a bérezek ormait ragyogó sugaraival megara­nyozza, valóban kilejezhetlen, képzelhetetien a bűbájos hatás, melyet a tengeren fölkelő nap a szemlélőre gyakorol, aki nem tudja, melyi­ket nézze, az ezerszíuü leihőket-eV az ugyan­annyi színben, vakítóiag csillogó villámokat-e, vagy az aránylag kis fényt, mely e csudás, látványt létrehozáV A nap athatú sugarai min­dig mélyebben nyilainak a hullámokba, me­lyeknek mindenünnen felszökeliő cseppjei meg annyi gyémántgoiyóknak, a fölvert vizsugarak pedig ugyanannyi kristályoknak látszanak. Uly vízmű, tűzijáték ez, minőt csak a nagy Mű­vész képes eleállítani. — Nem kevésbbé szép s talán meghatóbb a nap búcsúzása; mintha nem tudna egyszerre megválni kedveseitől, el-eirejti magát sörü felhők mögé, s ismét és ismét előbúvik, újra íelmosolyog és moso­lyogva köszönt meg egyszer — utószor; s mintha erőszakkal rántaná ki magát az ölelő karok közól, egyszerre csak a leiéje repeső hullámok kebeiene rejtőzik. Hiába öltöznek legszebb ruháikba, hiába kettőztetik meg csáb­erejüket a csipkés felhők, fodros hullámok, nem tehetnek egyebet, mint hosszan, hosszan tekinteni az után, kitől minden ékességüket kölcsönözték. iSelyembársony-ruha a föld min­den drágakövével kirakva, a milliard virágtól filmes rét nem szebb, nem eiragadóbb, mint a kép, melyet a fiuliamagyba lenyugvó nap szingazdag sugarai bűvölnek elő. Valóban le­Több levelet is irt, de ezekben csakis egyes ismerőseitől búcsút vett, hanem ez a kettő elegendő bizonyíték arra, hogy párbaj nem lehetett, hanem ő erre már régóta készült, annál inkább, mivel egy hónapnál tovább is­kolába nem jött, okul azt hozva fól, hogy éjjel mindig láza van, minek következtében elgyöngelve reggel nem bir fölkelni. És könnyen hihető volt, mivel különben is gyönge testalkattal bírva — a haláltóli félelem, melyre régen elkészült volt, nem hagyta nyugodni, s így tökéletesen elgyöngült. Hogy erre régebben készült el; onnan is magyarázható, hogy a mint előbb említém hosszabb idő óta iskolai épületben nem lévén, vegytani laboratóriumba nem mehetve; a mér­get rég óta magánál tartotta, de nem bírta magát annak megivásához elszánni. Ez szolgáljon röviden azok felvilágosí­tására kik kevésbé hiteles forrásból merítve a szerencsétlen eset történetét; azt a lapok­ban közölték. Az elszántságnak okát — daczára annak, hogy mindig vele voltam, — bizonyosan nem tudom, de búskomorsága, melyet rajta minden ismerőse tapasztalt, szülei, rokonai szerencsét­lensége és saját egészségtelenségének tud­ható be. Akár mi vitte ezen szerencsétlen gon­dolatra; mi csak fájdalommal emlékezhetünk reá, mert benne barátot, jó collegát, a tan­ügyi pályán fáradhatlan munkást és jó haza­fiat vesztettünk el. Béke hamvainak! Egy reáltanár. Bakonyi levél. Vonzó példa. — A mozgás az élet jele. — A „ba­konyi apróságok.** — Az álmodó fiúcska. — Salon-képes mécs. — Hyperaestheticus szaglási szervek. — Klumpa-gyár. — Séta falábakon. — Könyörületes karácson. — A kisdedek ünnepe. — A családi életközpontja. — A karácsony keresztény jellege. — Egy különös jelenség. — Kis színészek. — Alabaatrom angya­lok. A zirczi árvák. — Országos példa. —- Az éhes Moloch. — Tilos a mértékletesség. — Szabadelvű mulatságok. Tisztelt szerkesztő úr! A példa vonz. Legalább ezt igazolja a bakonyi lakosok eljá­rása. Míg azelőtt a világtól elfeledve éltünk s magunkról soha életjelt nem adtunk, mintha csak számunkra nem is létezett volna a hír­lapirodalom, most — mióta Nemo levele megtörte a jeget — annyi tollforgató ember akad, hogy maholnap e becses lapok legutolsó rovatát — Bakonyba szóló izenetekkel lesz kénytelen a t. szerkesztő úr egészen kitölteni. Egyébiránt ez nagyon jól van így. A mozgás mindig az életnek, a felpezsdülő erő­nek jele és semmi sem hat oly jótékonyan a közéletre, mint a nyilvánosság, mely a lappangó visszaélések, a közélet lüktetését megbénító társadalmi kinövések leghathatósabb orvosa és ellenőre. Örömmel üdvözöljük ennél fogva a közügy iránti érdeklődésnek minden újabb jelét; annál is inkább, mert azon reménynyel kecsegtetjük magunkat, hogy a nyilvánosság terén való gyakorlat meg fogja hozni idővel a bátorságot is, hogy ne csak »bakonyi apró­ságok“ gyűjteményével keressük fel a »Vesz­prém“ hasábjait, hanem feltárjuk bajainkat is, szellőztessük kissé nyomasztó viszonyainkat, melyek az életerőt elzsibbasztják s a közélet józan és helyes irányban való fejlődését aka­dályozzák. Most még csak apróságokon kezdjük. Es mivel apróság nem mindig akad, hogy mégis legyen miről Írnunk, gondolunk ki mi magunk olyanokat, amik igazak lehetnének, ha — megtörténtek volna, s mulatságosak is hetetlen volna eldönteni, Páris almája a föl­kelő vagy lenyugvó napot illeti-e meg inkább. Azután jő a hold, iparkodik a sűrű felhőkön áttörni, mint azt a távozó naptól elleste, rész­ben sikerül is ez neki, s örömében gyönyö­rűen világítja meg a tenger ugráló habjait. A láthatár szóién szép fénylő tavat képez, melyből egy széles vonal mint ezűstfolyó ha­jónkig elhat; azon túl sötét a víz, csak a habok fehérlenek. A csillagok mintegy irigy­kedve pillantanak le vízben lubicskoló test­véreikre, valószínűleg ők is szeretnének a hű­vös habokban megfürödui; le is ugrik egyik­másik az égő magasból, a hullámok körüilog- ják és csókjaikba fojtják. Csak ha sötét este tekint az ember a messze távolba, érez egy kis borzadást; mert úgy tűnik föl előtte, mintha egy széles folyón haladna s körülvéve volna végtelen rónaságtól, melyen egy fa, egy épület, még csak egy karcsú tornyocska sem mutatkozik, hanem csupán egyenes, lapos fe­kete talaj, melyen a szorgalmas szél rémesen világító üullámbarázdákat szántogat. Valami leverő ennek húzamosb ideig tartó szemlé­lése; nincs semmi pont, nincs semmi jel, mely mutatná, hogy a sivár pusztaság vege közeledik. Bár a hajó szakadatlan lengése erős mozgást tételez föl, de egész törekvése sisy- phusi munkává válik, mivel mintegy megbű­völve ugyanazon helyhez látszik leszegezve. De mindegy, a tenger ekkor is nagyszerű, mint ezer­féle változataiban. A íölséges mindig fölséges. Szép időben, mondhatná valaki, csak megjárja, de csúnya időben, midőn az ég kedvezőtlen s minket mogorva arczczal kucz- kóba kerget, talán az ásítás akkorára nyújtja j lennének, csak az az egy hibájok van, hogy — úgy álmodtuk őket. Ismertem egyszer egy kis fiút, aki oly élénken álmodta azt, hogy katonákat kapott ajándékba s az álom játszi tündére oly híven festé képzelme elé azok szépen felállított so­rait, hogy álmából felriadva mindaddig nem akart újólag elaludni, míg meg nem győző­dött róla, hogy az álmodott ajándék sem ágyacskája körül, sem a másik szobában föl nem lelhető. — A „bakonyi apróságok“ írója is — úgy látszik — ily boldog álmodozóhoz hasonlít. Legalább képzelete oly dolgokat lát­tatott vele, melyeket mi — képzelet-szegény föld-fiai — a valóságban sehogy sem birunk felfödözni. Néha-néha mi is megfordulunk itt is, ott is; — de még eddig hála Istennek! sehol sem fogadott bennünket avas zsirból készült mécsesnek orrtekerő illata; s habár a petroleum árát illetőleg nem vagyunk is tisz­tában azon oknál fogva, mert azt vegyesen ó és új mértékkel adják, még azért eddigelé nálunk sem avancirozott a mécses a salon- képes bútorok sorába. — Különben van egy betegség, melyet az orvosok hyperaesthesiának neveznek s melynek következtében a betege­sen túlizgatott szervek a valóságban nem létező tüneteket közölnek a lélekkel. Talán ily hyperaestheticus szaglási szerveknek tulaj­donítható az is, hogy a t. tudósító a petró­leum-lámpát avas mécsesei cserélte föl. Sokkal több figyelmet érdemel azon tu­dósítás, hogy Zirczen a nagy sár miatt 25 krajezáros faczipőkben járnak. Szorgos kuta­tásunk utáu sem bírtuk eddig felfödözni a helyet, ahol azokat árulják, vagy az egyéne­ket, akik azokat viselik. És épen azért azt hiszsziik, hogy nem sokára itt valaki klumpa­gyárat szándékozik felállítani s a tudósítás csak előre figyelmeztetni akarta a közönséget iparunk ezen újabb vívmányára. Falóban ily nemes vállalat nagy hálára kötelezne ben­nünket. Köves vidéken lakunk ugyan, de azért utainkra ráillik az alföldi utakat jellemző mondás: „posuerunt lutum supra lutum et dixerunt országút.“ Főleg mi gyalogszerrel járó apró emberkék komolyan kezdtünk már a felett gondolkodni: vajon midőn hazulról ! kimozdulunk, ne vegyük-e elő gyermekkori testgyakordai ügyességünket s ne sétálgas­sunk-e falábakon az utczák sártengerén ke­resztül ? Egyébiránt a jótékony karácsony meg­könyörül rajtunk. Meghozta nemcsak a havat, de hozott tizennégy foknyi hideget is; és kik eddig sártengerben eveztünk, pihenő korcso­lyáinkat szedtük elő, hogy a nemes sportnak egy másik ágában gyakoroljuk magunkat. De nemcsak nekünk felnőtteknek hozott a karácsony sima jégpályát ajándékul, — meg­hozta az örömeit a kicsinyeknek is. Hisz a karácsony a kisdedek ünnepe! Ekkor született az isteni kisded, ki irántunk való szeretetből emberi testet vön magára, hogy a megváltás nagyszerű munkáját végrehajtva, örökké egy és változatlan tanításában a valódi civilisa- tio és humanismus virágait hagyja számunkra örökségül. A betlehemi istálló fellett megpi­hent csillag az egész világra szétszórta suga­rait s a kereszténység áldásdús világa szét- oszlatá az emberi elmék homályát, szerető kezei széttépték a rabság bilincseit s fölemel­ték a nőt azon helyre, hol mint a férjjel egyenjogú családanya a családi életnek jóté­kony központját képezi. A karácsony az anyák szeplőtlen ideálját tünteti fel, a családi életnek szegénységében is megragadó képét tárja fel szájunkat, mekkora annak a halnak van, mely hajónk mellett épen elhaladt? Képzeld ma­gadat egy számosoktól látogatott estélyen, melyen csupán oly egyének vannak jelen, ki­ket szeretsz s kiktől szerettetel s kiknek tár­saságából élvet, tanulságot meríthetsz; ha itt unod magadat, akkor mondhatod, unalmas valaha a tenger. Én ilyen embert nem kép­zelek, ha mégis akadna ilyen csodabogár, an­nak azt tanácsolnám, menjen barlangba s te­gyen úgy, mint a téli álmát alvó medve. A szoros értelemben vett társalgást mindenféle szobamulatság: sakkos-tábla, lutri, kártya, zene, ének, szavalat váltja fel. A mi zongora- művésznőnk, ki hangversenyeket adni ment Amerikába, épen nem volt fukar a szebbnél szebb zenedarabok közrebocsátásábau, a lon­doni színésznő meg csak úgy szórta a gyújtó couplete-ket. Rám nézve ennél érdekesebb, mert egészen újság volt, az igazi matrózok dala, melyet akkor énekeltek, midőn az óriási vitorlákat a szédítő magasba felhúzták. Két matróz ott lebegett a íőárbocz legtetején, mintha egy magas torony égbe nyúló csúcsán állottak volna, oly törpéknek látszottak, alul húszán belekapaszkodtak a karvastagságú kö­télbe ; csak vártam, hogy a szép csendesen, katonásan álló sereg mikor kap az érdekes munkába, egyszerre csak egy érczes bariton hang ütődik fülembe, a festői öltözetű matró­zok egyike rákezdett egy melancholikus s mégis tüzes matrózdalra; amint egy verssza­kot elénekelt, hajrá, mind valamennyien be­lekapnak az énekbe és munkába, minden erő­sebb hanghullámra egy-egy rántás történik; vége lévén a versszaknak, az előénekes újra előttünk. Ezért lett a karácsony főleg a csa­lád ünnepe: Innen foly az is, hogy annyira szeretjük a fehér karácsonyt. Mert mennél zor- donabb a külső természet, mennél hidegeb­ben süvölt ott künn a vihar: ellentétekben gyönyörködő lelkünk annál kedélyesebbnek találja az otthonos családi kört, annál inkább felüdül a szeretet jótékony melegénél. Ott tíindőklik a világ világosságát a kis­ded Jézust! jelképező fényes karácsonyfa, s míg gyönyörködve szemléljük a kisdedek őszinte örömét s visszaálmodjuk a gyermekkori ár­tatlanság édes napjait: mi is ajándékokat nyújtuuk egymásnak ennak emlékéül, hogy az e napon testet öltött Isten önmagát adá ne­künk ajándékul s bennünket testvéreivé fo­gadván a valódi egyenlőség és testvériség magasztos eszméit honosítá meg közöttünk. E szempontokból csak helyeselni tudjuk azt, ha a nevelők már ideje-korán beleoltják a gyermeki szivekbe e magasztos eszmék csi­ráit s a karácsony keresztény jelentőségét rájok nézve emlékezetessé tenni törekesznek. Épen ezért dicsérettel kell fölemlítenük a zirczi lelkész úr buzgóságát, ki a keresztény érzület élesztőse czéljából már második éve, hogy az iskolás gyermekek által karácson estéjén pász­tor-játékokat adat elé. Az idei előadás a tavalyihoz képest több szempontból örvendetes haladást tüntetett fel. Nemcsak a külső kiállítás volt szebb az által, hogy az előadás külön e czélra emelt és dísz­letekkel fölszerelt színpadon történt, hanem maga a jelenetezés, a kis színészek ügyes, összhangzó játéka, sőt némelyiknél a gyermek­től épen Dem várt s ezért meglepő alakítási ügyesség egyiránt tanúskodtak az Ízlésről és fáradságos gondról, melyet a lelkész és fő­tanító úr a díszletek kiállítása s a szereplő személyek betanítása körül kifejtettek. Jutal­mazza meg őket az, kit e pásztori játék oly szépen dicsőített! A kitünően sikerült előadás után, (melyet a szülők kivánatára a két következő ünnepen ismételni is kellett,) a szegényebb és árva gyermekek között apróbb karácsonyi ajándékok osztattak ki, hogy a közös családi örömben legalább némileg ők is részt vehessenek. — Egyébiránt azon szomorú kép,, melyben a „Veszprém“ egyik múlt évi száma a megyei árvák ügyét feltüntette, — örömmel mondhat­juk — a zirczi árvákra épen nem illik. Mert a jelenleg buzgó árvagyám tíz évi gyámko­dása óta nemcsak hogy az árvák pénzei tel­jesen biztosítva kamatoznak, hanem ugyané tíz év alatt tőke és kamat fejében az árvák­nak nem ócska szűr és törött kocsi, hanem több mint harminczezer forint készpénz fizet tetett ki. — Ha azonban másutt valóban oly szomorúan áll az árvák ügye, mint azt az említett czikk lefestő, azt hiszem, az senkit sem lephet meg. A példa vonz. S miért ne vounák el egyes gyámok az árváktól az őket megillető vagyont, mikor őket erre országos példa bátorítá: az erdélyi katholikus árvaház iránt követett eljárás? Valljuk meg, hogy biz ez a vallás nél­küli morál egyik fanyar gyümölcse. Avagy nem ennek tulajdonítandó-e az, hogy a felső megyékben megalakult s szépen virágzó mér- tékletességi egylet hivatalosan betiltatott, mi­vel ez által a pálinkafogyasztás s ennek folytán az árusok jövedelmi adója csökkent? Pedig hogy magyar népünk közt is mennyire szük­ségesek volnának a mértékletességi egyletek, eléggé bizonyítja néhány bakonyi magyar falú, hol a lakósok pénze és vagyona lassanként kezdi, míg ő énekel, általános nyugvás, azután újra rágyújt a chorus, és a vitorla minden rántásra egy-egy lábnyira emelkedik. Ha az egyik dalt elvégezték, rákezdenek a másikra, mert az irtóztató vastag árboczok főlebb hú­zása sok erőbe de sok időbe is kerül, mit én legkevósbbé sem rösteltem, mert annál hosz- szabb ideig gyönyörködhettem a gyönyörű dalokban, és nézhettem az egészségtől majd megcsattanó matrózok izmos karjait, melyek a legkülönbözőbb alakú vörös és kékszínü tä- tovirozásokkal valának ékítve s egész koszo­rúkat, várakat, hajókat, betűket ábrázoltak, némelyek még újjaikon is hasonló jelvényeket viseltek. A matrózok szívindító dala az uta­sok némelyikét úgy meghatotta, hogy szinte könyeket facsart szeméből; nem úgy a kapi­tányt, ő katonás, kemény legény, egy perczig sem engedi a legénységet pihenni, a nehezebb munka után mindenféle aprólékos foglalkozást gondol ki számukra: most épen a hajó kar­zatát festik hófehérre, úgy hogy bátran vete­kedik a tenger gyönyörű habjaival, máskor a hajó oldalait mázolják ébenfeketére, a vitor­lákat igazítják, feszítik vagy varrják, mosnak, törülgetnek, söpörnek, szurkoznak, kóczot töm­nek a lyukakba, a rezet tisztítják, szép ara­nyossárga köteleket, ponyvákat, hágcsókat, lánczokat helyeznek ide-oda, levegőt bocsát- nak egyszer itt, másszor ott a hajó gyomrá­ban ékesen elhelyezett tömérdek kereskedelmi czikkekre, majd a csónakokon,* majd az ár­boczok szédítő tetején akad valami igazítani való, szóval mindig tesznek-vesznek valamit. Nagy József,

Next

/
Thumbnails
Contents