Veszprém - hetilap, 1865-1866 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1866-08-26 / 9. szám
«ArvA/inf 71 JlflRAAn* Egyik kéz a másikat mossa. (I. Napoleon életéből.) Ulm bevétele előtti estén a császár Berthier tábornagy kíséretében a táborban álruhában sétált, katonái mulatozásaira figyelve. Nem messze egy csoport közt észrevette egyik testőrét, a mint a tábortűznél épen burgonyát sütött. „Ah mint szeretnék most sült burgonyát enni;“ — mond a császár Berthiernek. „Menjen csak ama legényhez és kérdezze meg őt, váljon nem adna-e el egyet?“ E parancs folytán a tábornagy a csoporthoz lépett s kérdezte: kié a burgonya ? Egy gránátos előlép és üdvözölvén őt, igy szól: „Enyém !“ „Nem adnál-e el nekem nehányat ?“ Kérdé Berthier. „Oh nem! — mond amaz — magamnak is csak öt van s úgy is alig lesz elegendő vacsorára.“ „Két aranyat kapsz, ha egyet adsz nekem ?“ — foly- tatá Berthier. „Nem kell nekem az ur aranya“ — viszonzá a katona — meglehet, hogy holnap a csatatéren halok meg s nem szeretném, ha az ellenség üres gyomorral találna?“ Berthier hírül vitte a katona feleletét a császárnak. „Teringettét! lássuk melyikünk szerencsésebb, én-e vagy Ön ?“ S egyenesen a gránátoshoz ment és kérdé őt, váljon nem adna-e el neki egy burgonyát? „Pénzért sem — válaszolt a gránátos — magamnak is kevés van vacsorára?“ „De magad határozd meg árát,“ — folytatá a császár — jer, add ide, éhes vagyok, még ma semmit sem ettem?“ „Én sem ! — mond a katona -— mondtam már, hogy vacsorára magamnak is alig lesz elég. És a mellett ön nem hiszi, a mit én tudok. Én igen jól ismerem Önt, dacára annak, hogy át van öltözve?“ „Igen ? és kivagyok én ?“ „Hm? Ön a kis káplár — mint köztünk hívják. Nincs-e igazam?“ „Ó igen; de mivel már most ismersz, nem adsz-e el egy burgonyát ?“ kérdé a császár. „Eladni? nem, Uram? — válaszolta gránátos — hanem mást javaslok önnek. Egyik kéz a másikat mossa; ha megengedi ön, hogy Párizsba visszatértével szabad lesz egyszer Önnel ebédelnem, úgy megosztom vacsorámat!“ „Helyes! jól van!“ viszonzá Napoleon nevetve — „a kis káplár szavára, császári becsületemre!“ „Úgy jól van! — kiált a gránátos — burgonyánk jól el lesz készülve. Itt van a két legnagyobb önnek. A többit majd én magam fogom elkölteni!“ A császár a tűzhöz ült, nagy étvágygyal megette burgonyáit, azután Berthierrel lakába visszatért, mindig csak azt emlegetvén, hogy e legény derék katona. — Nehány hónappal később a császár fényes udvari nép környezetében épen a Tuileriák éttermébe lépett ebédelni, midőn jelentették neki, hogy künn az előteremben áll egy testőrségbeli gránátos fegyveresen felöltözve s erőszakkal az étterembe akar jönni, mondván, hogy öt a császár ebédre hívta. „Hadd jöjön be!“ — mond a császár. A gránátos belépett s üdvözölve öt igy szólt a császárhoz : „Emlékszik-e még Fölséged, hogy én Ulm előtt sült burgonyából álló szerény vacsorámat Önnel megosztottam ?“ „Ah! te vagy az? valóban? igaz biz a, még jól emlékszem!“ — mond a császár — „és te most jösz, hogy velem ebédelj, nemde? Rustán! készíts még egy terítéket asztalodra ezen derék legény számára!“ A gránátos azonban újra szót emelt: „Egy Gránátos nem eszik apródokkal! Fölséged azt ígérte, hogy saját személyével fogok együtt ebédelni, igen azt mondta s én bízva szavába, jöttem Fölségedhez.“ „Ah, igen, igazad van. Rustán ide mellém teríts!“— mond a császár — „és most tedd le fegyvereidet barátom és ülj mellém az asztalhoz !“ — Ebéd végeztével a gránátos kardját és tölténytarsolyát felkötötte, vette fegyverét és távozni akarván ajánlotta magát .... „No barátom, hogy tetszett az ebéd?“ — Kérdé a császár (Napoleon). „Nagyon jól Fölséges uram!“ — volt a felelet; — „de még sem illett egy közlegénynek császárja asztalánál ebédelni!“ „Aha, értelek! — mond Napoleon. — Jól van, tehát ezennel kinevezlek becsületrend lovagjává és testörségem hadnagyává!“ „Szivemből köszönöm Fölséges uram !“ — viszonzá a katona, és e szavakkal távozott el: „Éljen a császár.“ (Németből.) Sdlap Geyza. Pletyka. „Annektálás, nagyobbodás, bekeblezés“ ez jelenleg a diplomaták állandó szavajárása s úgy látszik, hogy ezt a nyilvános életben is szeretnék eltanulni. Ha nő hódita- tik meg, azt mondják: „N. ur annektáltaX. nőt.“ Ha nagyreményű sarjadék jön napvilágra: „Y. családjauj szerzeménynyel nagyobbodott.“ Ha a furfangos tolvajt a más erszényének annektálásán rajtakapják: „a megyeházba bekebleztetik.“ — Általában az enyém és tied fogalmát mai napság összezavarják. Hiába mondja a szegény férj, minden pillanatban uj kalapot és fökötőt annektáló nejének : „édes fiam! a te fejed nekem fáj“ ez hamis célzással viszonozza : „a t e f e j d i s z e d *) pedig nekem esik jól.“ Részemről tanácslom az annexiokórosoknak, hogy csak oly dolgokat igyekezzenek bekeblezni, melyek nem ütnek zajt. Már például, ha valaki libapecsenye1 2) után vágyakozik : vizsgálja meg előbb, ha vájjon szelid-e az, avagy vad? A szelíd libák köztudomás szerint kiabálnak, büszkélkedvén, hogy a kapitoliumot ők mentették meg egykor s többnyire ma is neszt ütnek, ha valaki közeledik feléjük. Ám a vadliba szabadelvű eszmékkel lévén lelkesítve, hallgat, — elvből hagyja magát annektáltatni, csak- hogy a sürü és közeli érintkezés által a civilisatio áldásaiban részesüljön, s mielőbb nyársra jusson. Hihetőleg Schmerling urat ennek tudata lelkesítette föl irányunkban.------Bizonyosan kellemetlen emléket vitt haza azon lo vag, ki a sétányon a sürü tolongásban gyönge nöka1) Megjegyezzük, hogy szerző nem a füleket vagy a kálósipkát érti. 2) Tudnivaló, hogy a városban egy háztól három vadlutl tréfás vagy orvkezek által eltolvajoltatott.
