Veszprém - hetilap, 1865-1866 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1866-12-02 / 22. szám
«mnnJlP 177 JlA/wv»» Oh költészet . . . Oh költészet! bánat s öröm leánya, Te benned is csalódnom kelle hát? Némán tudod hallgatni fájdalomban Széttört szivem utolsó vészjaját. Míg boldogság és enyhe bú vezérlett: Érzelmem eldaloltad s oly híven. S most, hogy reám zudúlt a kín viharja. Hallgatni tudsz s oly gyáván, hivtelen! Midőn először szivembe lopództál, Azt gondolám, az ég küldött nekem. Hát nem igaz — csak emberi találmány, Csak föld szülötte vagy s több semmi sem? Oh átkozott! szivemben és szivemnek Legforróbb vérivel neveltelek. S most így fizetsz ? — De nem sírok — azért se, — Távozz’ tőlem, siess — isten veled! Hah lantom, lantom! megsugám szerelmem S hálád varázshangon daloltad el. Reád bizám, hogy mond meg a világnak S számodra uj babér sarjadza'fel. Még kedvesem szeretted volna látni, De nem merém rád bízni s jól tevém. Erötelen leendél őt leírni, Erőtlen s akkor istenverte én! Oh költészet! jobb is ha hagysz magamra, Csak szítani tudád fájdalmimat. S most, hogy szerelmesem az égbe készül, Reményt, vigasztalást úgy is mi ad ? S most, hogy szivem egy összetört világrom: Fölépitni öt az ég is kevés. S most, hogy sírom már nyilik — megnyugodni. . . Hah — e szóra boruljon feledés! Feledjek mindent, mindent el örökre! Szív és velő égjen, hamvadjon el. Csak míg a föld leánykámnak örülhet: Addig pihegjen e fáradt kebel. — Te költészet, te sem kellesz, pedig hajh Hangod, tudom, azért némula meg, Hogy a legszebb leány égbesiettén Szived örökre, végkép megrepedt! Beatus Ule. Csevegések. Az 1864-ik év november havának elején Pesten voltam. Szégyenemre kell ugyan megvallanom, Pestet nem igen ismerém, azért minden üres időmet a nemzeti muzeum látogatására szentelém. Különösen szerettem pedig a természetiek tárának vizsgálatát. Egy délelőtti napon épen a legnágyobb gyönyörrel szemlélgetém azon kolibri gyűjteményt, melyet Xantus János küldött Amerikából, midőn valaki vállamra tévé kezeit s megszólított: — Jó uram, ugyan nem mondaná meg, micsoda férgek ezek, úgy néznek ki mintha madarak volnának? Hátra néztem s egy magas termetű, hajlott korú, jellegzetes arcú vidéki egyént vettem észre hátam mögött, kinek kopottas abadolmányáról, fényezetlen, durva bőrű csizmájáról és sajátos hanghordozásáról azonnal kitaláltam, hogy tiszavidéki városi úgy nevezett paraszt emberrel van dolgom. — Nem férgek ezek atyafi — viszonzám — hanem valóságos istenadta madarak, a mint látja kigyelmed. Kérdezösködéseire, a mennyiben felületes tanulmányom engedé, iparkodtam kielégitő feleletet adni, azonban a beszélgetés folyamában mind inkább azon meggyőződésre jutottam, hogy aligha közönséges, mindennapi pusztai gányó az én emberem. De kérdezősködni nem akartam kilétéről, viszonyairól — fővárosban nem igen érdeklődik az ember egyes ismeretlenek iránt. A rovarok osztályához érkezvén ismeretlenem ismét nagy érdekeltséggel szólított meg. — Legyen oly szives uram, mutassa meg nekem a tarantalpókot, szeretném ismerni. — S honnan érdekli kigyelmedet a tarantalpók? — Jókai Mór Dekameronjában olvastam róla egyszer s azóta nem maradt ki emlékezetemből. Szerencsére hamarjában találtam egy kis üveget, melyben négy-öt darab volt borszeszben a szóban levő állatkák közöl. — Ejh uram, higyje az eblelke, hogy ezek a barna állatocskák akaratja ellen táncoltassák meg az ember fiát. — Pedig sok hires doktor rágalmazza őket e hatalmas tulajdonsággal. — Olyan doktorok lehetnek azok, mint a reichsrath- beliek — felelt nagy bámulatomra az igénytelen külseü földmives. Mikor az ásatog állatmaradványhoz értünk, egy esetlen csontdarabra mutatott s kérdé: mi az ? — Ez bizony atyafi, egy özönvizelötti elefántfajnak, a mammuthnak egyik alsó zápfoga. — Nagy az Ur az ö hatalmában bizonyára — de még is különb teremtményekben gyönyörködött hajdanán, mint most e Bárzsing-világban. Tudni való, hogy Jókainak „Politikai divatok® cimü regénye ez idötájban jelent meg s engem újólag meglepett, hogy e daróczkülseü ember annyira ismeré, hogy egyes személyeit is ily jól tudá idézni és alkalmazni. Ilyenforma beszélgetések közben végre kiértünk a folyosóra, hol a kézműipari érdekességek vannak leir- hatlan rendetlenségben összehalmazva. Itt egy ablakmélyedésben több nemű mintája volt összezsúfolva a szárazi és vizi malmoknak, hatalmas porlepellel födve, világos jeleül, hogy a buzgó látogatóknak kisebb gondjuk is nagyobb mint e minták szemlélgetése. Midőn ezekhez értünk, ismét kérdé emberem: — Mik légyenek ezek uram? — Valami haszontalan malmok — felelém. Emberem nagyot nézett rám, világos jelével a megbotránkozás és kicsinylés azon kedélyhangulatának, mely támadni szokott az emberben, ha könyelmüen beszélnek olyatén dolgokról, melyek előtte szentek és nagyszerűek. Nem szólt semmit, hanem a minták közöl neki állt egynek, komoly, müértö képpel megvizsgálta minden csínját-binját s vizsgálgatás közben egyszer nevetett, másszor hosszú képet csinált, mutató ujjával homlokon bökte önmagát, lábának nenr találta helyét, szóval annyira zavarban látszott lenni, hogy azt gondoltam, legalább ia megbomlott.
