Veszprém - hetilap, 1865-1866 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1866-09-28 / 13. szám
«WIAA/1 103 JlHAAiw Pletyka. Az őszi idény a küszöbön van, ez a laptudósitók és nagyvárosi újdondászok voltaképeni aratása; — a divatosság vándormadarai érdekes kalandok s titkos történetkékkel bővelkedő környezetükkel visszatérnek vidékről vagy a fürdőkről, hogy estélyeken thea-asztaloknál, hangversenyekben, tánczvigalmakban s reggeli kirándulásoknál tovaszőjék-fonják apró cselszövényeiket — az előkelő rendnek kiválóan kedves foglalatosságát. Mások a nemes vadászati szenvedélyt űzik s mig árkon-bokron keresztül üldözik a szarvast, hogy csak azért is bakot lőjenek: addig saját szokott pagonyukat őrizetlen hagyják az orvadászok ellen s az oly szorgalmasan űzött szarvas fejdiszével fölékesitve mint valami természetrajzi tünemény mennek haza. Párisban a vadászati szenvedély már oly borzasztóan elterjedt, hogy maguk a nők is mindenféle szúró és lő-fegyverekkel mennek ki a lesre — kétszeres aggodalmat és foglalkozást okozván ez által a férfivilág vadászati szenvedélyének. — Nálunk minden csak kicsinyben élvezhető. Mi hála Istennek, nem állunk még a miveltség azon magaslatán, hogy a szinház a szerelmi vágyak találka helyének tekintessék, mi azért megyünk színházba, hogy ott nevessünk, vagy hogy 60 krért jól megtaszigáltassuk magunkat. S mert a természet törvényei szerint a végletek találkoznak, egyáltalán nem lehet csodálni ha a dráma hiányos berendezése következtében ott hol sírni kellene, egyenesen az ellenkező cél van elérve. Mindamellett némely gömbölyű szinésznő, hogy bizonyságát adja annak, miszerint bir a tragikum elemével, nehány izzadt fülü ifjonc szemeiből kész is, képes is a kiábrándulás keserű könyeit kisajtolni. Úgy kell nekik, igaza van mindkettőnek — én mondom. Azt mondják, hogy egy, szini ábrándok által elragadtatott lisztlovag az apai erszénynyeli nehány sikeres érintkezés után elhatározta magában, hogy nagylelkű Maecenása lesz egy oly művésznőnek, ki szerepét behunytszemmel is el tudná játszani s mielőtt ö, mint a gazdagon folyt somlai dicsfényével környezett müpártoló a művészet templomának előcsarnokaiba bejuthatott volna, egy közbejött valódi magyar szétfosztá édes álmait s törekvéseinek sikerét az elérhetlen ábrándok Óperenciás tengerébe hajtá mindaddig, mig a jelentékeny számlával a komor valóság képében előjövő pincér föl nem ébreszté a szegény megcsufolódottat elfásultságából s azon mondat igazságára meg nem tanitá :„quod licet Jovi: non licet bovi.44 Bizonyára sok erkölcsi tanulság rejlik e szavakban s azok, ki minden áron és minden alkalommal többet akarnak érni, mint valóban érnek, jól tennék, ha e szavakat mindennapi imádságukba foglalnák be. Sétányon, színházban és mindenütt vannak tolakodó egyének, kik hangosan űzik a tartalmatlan társalgást (persze csak az üres hordó dong) csak azért, hogy a közfigyelmet magukra irányozzák (el is érik e célt) s kik előkelőknek szeretnék magokat tekinteni a nélkül, hogy a tekintélyre akár születés, akár s méginkább szellem, akár s leginkább képzettség által igényt tarthatnának. Nem mondhatunk rájuk egyebet, minthogy :„quod licet Jovi: non licet bovi .44 Van nehány hölgyecskénk (ezt titkon mondjuk, nehogy az illetők megtudják s a könnyű győzelem biztos tudatával fogjanak az ostromhoz) van nehány hölgyecskénk, kik a hadvitézek iránt nyiltan kimondott előszeretetet táplálnak , kiknek szemében a febérkabát a férfias tökély mintaképe, a privatdiener, mint történeti nagyság jogosítva van a pantheonban tündökleni, a kardcsörgés égi zene, a katonai nyelv „szerelemnek költők által megénekelt nyelve s minden hadnagy egy-egy Mars-isten — óh! és ezek által szépnek találtatni,— mily vakmerő gondolat !“S mily öröm és kéj az ezredzenekar harsogó hangjai közt könnyű sylfidléptekkel lejteni s jelentős szem- pillantásokkal szemlét tartva azt gondolni: „mindez ml értünk történik, hisz mi vagyunk itt a legszebbek/4 Erre is csak egy feleletünk van: „quod licet Mariam: non licet Náni.44 L—v. Egy titok. (Franciából Dr. Rf.) Hauteville Nathalie huszonkét éves volt és már három év óta özvegy. Nathalie egyike vala Páris legszebb hölgyeinek: gyönyörű barna nagy fekete szemei kimond- hatlan bájuak ; arcán az olasznők élénksége, a spanyolnök lángoló lelke, sa francianők kecse volt; finom, szellemdús vonásain, inkább a kifejezés, mint a szabályosság igézett. Férjhez menve tizennyolc éves korában, oly férjhez, ki nálánál háromszor idősebb vala, a gyermekies Nathalie nem is gondolt más gyönyörre, mint nagyszerű toilet- teet csapni, kosárkájába virágcsokrot kötni s hivatni asz- szonyságnak. Hauteville ur gazdag volt; nejét ajándékokkal halmozá el. Ünnep s mulatság közt telt el egy év; midőn nehány napi betegség elragadá Hauteville urat, s. özvegygyé tőn egy fiatal nőt, ki sajnálá férjét, mint sajnáljuk jó barátunkat, pártfogónkat. De tizenkilenc évvel a bú oly hamar eltűnik: a lélek még oly ifjú csalálmokra, ábrándokra! Hautevillené asszonyság újra fölkeresteteték, s hivaték mindenünnen; a társaság öt gyönyörködteté, s ö, vagyona s helyzete által hivatva volt a társaságot ékesíteni. E mellett érezte Nathalie, hogy még igen fiatal védő nélkül élni s egyedül menni azokba a fényes bálokba, a hol ö anyira tetszék. Fölkérte tehát nagybátyját Ablaincourt urat, hogy lakjék nála. Ablaincourt ur öreg legény vala, kinek teljes életében csak egy szenvedélye volt, s ez egy szenvedélynek tárgya: önön maga. Önmagát szerété mindenek fölött, és ha egyideig valakit szeretett is, valószínűleg ez, viszonylag iránta, több szívélyességet, figyelmet s előzékenységet tanúsított. Ablaincourt ur valódi egoista voltr de egoista a jobb fajtából, abból, mely csak kivánságtok szerint óhajt cselekedni; hanem azért nem tesz mást, csak azt, mely ő neki kellemes; érdeklődni látszik irántatok, de csak önmagáért; nem gondol arra, hogy roszat tegyen, de jó tettre sem képes, legalább nem, ha előny nem kecsegteti, s végre, élvezni szeret, megragadván az élet minden apróbb gyönyöreit, melyeket a fényűzés feltalált. Ilyen vala Ablaincourt ur. A meghívást, hogy unokahn- gánál lakjék, elfogadta, mert tudta, hogy Nathalie, ki oly jó, — ámbár egy kissé pajzán s könnyelmű — előzékenységgel s apró gondoskodásaival halmozandja el. Ablaincourt együtt ment unokahugával a társaságokba, mert még ö maga is kedvelője volt a mulatságnak; ép ezért, mikor oly házhoz kaptak meghívást, hol nem volt kilátása kellemes szórakozásra, forgolódott hug& körül s mondá: — Félek, hogy nem mulatsz azon az estélyen ... nem lesz ott csinos öltözék . . . nem tesznek ott mást csak játszanak . . . Egyébiránt, én rendelkezésedre vagyok s elkísérlek, hiszen tudod, hogy mindent akaratod szerűd cselekszem! de én félek, hogy ott unatkozol . .. És Nathalie, ki egész bizalmát veté nagybátyjába le engedte magát beszélni.
