Veszprém - hetilap, 1865-1866 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1866-12-23 / 24. szám
■«viaaap 193 jiruuuw Hagányos óráimban. Levetette lelkem rabláncát magáról, Széttiprá a hivság szenyes vágyait, Tiszta hévvel tört fel, mint a sas, magasra, Bejárni eszmék tündérhatárait — Csendes órák szárnyán repült el a honba Melyet otthonának vall a képzelem . . . Csendes, boldog órák — zajtalan magányom, Legyetek örökké barátim nekem ! Fátyolotok árnyán pihentem az éltet, Ringattatok, mint az anya gyermekét; Védtetek, mint kölykét szokta az oroszlány, Ritkán érezém a sorsharag kezét; Akkor is kitárult kebletekre fekvém, Elsimult a homlok varázséneken. . . Csendes, boldog órák — zajtalan magányom, Legyetek örökké barátim nekem!... Hogyha elfáradt az indulat-viharban Zaklatott lelkem, — ti hozzátok jövék ; Nyugalmatok biztos árbocáról vártam Mig szelidebb fénynyel tekint rám az ég... Ti vigaszt hozátok, ha reménytől fosztva Kétségbe ejtett a sejtelmes jelen. Csendes, boldog órák — zajtalan magányom, Legyetek örökké barátim nekem !... Múltamon merengek... még csak gyermek voltam Kinek lant és ének legszebb képei; Kinek forró vágyát meglopá dajkája : Megtanita keblén dalt teremteni. És ezóta zeng fel csendes alkony árján A szent némaságtól ápolt énekem. Csendes, boldog órák — zajtalan magányom Legyetek örökké barátim nekem !. .. Zeng, zeng a lant, húrját lelkem hangolá fel, Az — zokogja róla érzeményeit... Néha mint a párja-vesztett gerle búsan, Néha jobb napokban vigadni segit. Zengj tovább is lantom, dajkám ajándéka, Oszd meg az örömet bánatot velem! Es ti boldog órák — zajtalan magányom Legyetek örökké barátim nekem!... Bús az ének. . . hangját elkapja a szellő, Játszik vele ... aztán — elnémítja öt... Lehull... meghalt — de hogy disztelen ne lássa: Társaiból készit rája szemfedőt------Kö ny fakad szememből — megsiratom őket, Hiszen nékem is majd ez lesz végzetem... Csendes, boldog órák! ha pihenni tesznek Adjatok nyugalmat ott is énnekem!... Csatdry. Csevegések. Alig értem haza, meglátogatott egy vidéki jó barátom G.... Lajos. Az én Lajos barátom sajátságos példánya volt a fiatal házas embereknek. Alig múlt elharminczkét éves, tele jó kedvvel, erővel és fiatalsággal. A ki nem tudta, el nem hitte volna róla, hogy csinos, szép, fiatal neje s már kollégiumba járó nagy fia van. El nem hitte volna senki, h°gy egyike a legjobb gazdáknak, egyike a legvállalko- zóbb szellemeknek. Szemre való szőke fiatal ember volt. Haragosan lát-. ták néha, de hogy busongó rósz kedve lett volna: arra nem volt példa. Mulatságra, ropogós táncra mindig készen, állott. A falujabeli menyecskéknek különösen tetszésére volt. Alig tizenöt éves korában ott hagyta a kollégium penészes könyveit, dohos falait s végtelen tudós professo- rait s beállt honvédnek. Tacskó volt még, mit csináltak volna vele? — Agyú mellé csapták. Komáromban, abban a nagy kollégiumban, Guyon és Klapka igazgatósága alatt, a hol süvöltő bombákkal írták föl a megfejthetetlen számtani feladványokat a halál fekete táblájára, a hol piros embervér volt a tinta, szurony a kalamus s dühös csaták tere a hófehér papír: ott tanulta meg Krivácsy oldalánál azt a nagy titkot, milyen haszontalanság az ember élete! Ezt az iskolát is közepén kellett félbenszakitnia. Harminczezred magával kicsapták a kollégiumból s egyebet se hozott magával, mint egy érettségi bizonyitványt a homlokán. Valami ostoba karddal Írták oda. No a szivében is volt valami, mert a szeme gyakran könybelábbadt, ha visszaemlékezett a „meleg“ napokra, de hiszen ezt lassanként elfeledte. Mit is tett volna egyebet? abban az időben legjobb diák volt, a ki leghamarább felejtett. Haza jött hát s megházasodott. Rokoni, jó baráti erre beszélték rá. A község, a hol lakott, párja nélküli volt széles Magyarországban. Lakói királyi vadászok voltak, hétszáz éves tős-gyökeres nemes emberek. Hejh sok bevert fej tehetne erről tanúságot a restauratiók boldog korszakából ! Hanem az a község istentől volt megátkozva. Gyönyörű erdőségei haszon nélkül elpusztultak s a tagosztálynak még nevétől is irtózott. A nép pedig el volt szegényedve, nemes ember létére nem igen szokott sem a dologhoz, sem az adóhoz. Az én Lajos barátom azt tette föl a fejébe, hogy rendezni fogja a falu birtokviszonyait. Az erdőket zár alá, s az egész határt tagosztály alá fogja venni. Tüzérnek lenni, neki menni az ágyuk haragos tüzének, halállal feküdni, halállal ébredni — mind csigavér. Hanem egy nemesi compossesoralis helyen birtokrendezésre izgatni: ide kell az ember meg a vakmerő bátorság ! Lajos barátom nem törődött ifjú szép nejével, fiatal korával, serdülő gyermekével s rendezett gazdaságával. Nem törődött az öregek óvatosságra intő bölcs tanácsával — neki vágott a dolognak, belenyúlt a darázs fészekbe. Mikor én Pestről megjöttem, már mindenki azt beszélte, hogy az ingerültség nagy az én Lajos barátom ellen s hogy előbb utóbb nem jó vége lesz a tréfának. Ekkor látogatott meg engemet. — Isten hozott pajtás — szóltam — nos mi jót hozasz nekem? — Semmit — magamat. — Te ugyan még messze állsz a semmihöz édes barátom. — Az este nem igen álltam messze pajtás. A mint H.-röl mentem be a faluba a fakón: egyszerre ketten is lőttek rám. Szerencsém volt, hogy már beesteledett, tehát nem ismerhettem föl a jó atyafiakat. — S te ezt nevezed szerencsének ?
