O. G. Dely szerk.: Vertebrata Hungarica 7/1-2. (Budapest, 1965)

Bökönyi, S. ; Jánossy, D.: Szubfosszilis vadmadárleletek Magyarországon 85-100. o.

vízimadarak vizi ragadozó madarak szárazföldi, táplálékul szolgáld madarak szárazföldi ragadozó madarak egyéb madarak neolithikum 14 1 1 1 0 bronzkor 6 2 2 1 0 római kor 6 3 2 1 3 középkor 6 2 7 5 - 2 A fenti összeállításból egyrészt az látszik, hogy a neolithikumtól a középkor felé haladva egyre csökken a vízimadarak száma és növekszik a szárazföldieké, másrészt az, hogy a középkorra erősen megnő a szárazföldi ragadozó madarak száma a telepeken. A vízimadarak számának fokozatos csökkenése az emberi településeknek a vizektől való fokozatos távolodását mutatja. Amellett arnig a neolithikum és a bronzkor embere minden állatot megevett, olyan, csakis halakkal táplálkozó, emiatt bűzös husu madárfajokat is, mint a szürke gém vagy az ezüstsirály, amelyeket ma nem ennénk meg, a római kor és a középkor telepein talált vizimadarakat nem mind fogyasztották el. némelyik fajt, mint éppen az itt is előforduló nagy kócsagot tollai ért vadászták, másokat, pl. a darut a középkori udvarházakban és várakban szintén a tollai miatt tartották is /TAKÁTS, 1917/. A darvászok a kis darvakat a fészekből szedték ki és felnevelték őket. Az 1554. évi egri összeírás szerint pl. Magyarszálláson 20 szelid darvat tartottak, s NÁDASDY FERENCnek kaposvári tisztje irta 1572-ben: „Küldtem vala te nagyságodnak valami darutollakat, kiket nagyságod itt való darvai neveltek". Ugy látszik, ez nemcsak Magyarországon volt szokásban, mert már a 12,szd.-i Russzkaja Pravda emlit a háziszárnyasok közt hattyúkat és darvakat is /1EBASEVA, 1956/. Emellett a középkori vadászat inkább sport- és nem éle-