Verhovayak Lapja, 1955 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-04 / 5. szám
16-IK OLDAL 1955, május 4. Verhovayak Lapja 150 éve, hogy meghalt Csokonai Vit 31 évet és nem egészen két hónapot élt. Többre nem futotta a tüdejéből. Begyalogolta fél-Magyarországot, igy kinálgatta versét: nagy-nagy életkedvét, pajkos évődéseit, tiszta humorát. S hogy nem kellett halálig, megelégedett a ... halhatatlansággal. Igaza volt. Csak egyet tévedett. Mert nem csak Debrecennek s Pozsonynak, Komáromnak. vagy Csurgónak nem kellett a verse, de nem kellett volna az Weimarbán, Albionban, Párizsban vagy Itáliában sem. “Tüdőgyulladásomról” költeményt Írni! ? Nem. Ezt Goethe kegyelmes ur éppen úgy kiepigrammolta volna, mint ahogy még Rousseau is túlságosan “természetesnek” találta volna. Nem is szólva a rokokó púder és parfőmfelhős szalonjairól, ahol egy-egy fi donc!-nál többre aligha számithatott volna. Az élet prózája, pláne betegsége kórképe költői ihletben? Erre még legalább száz évet kellett várni. Legalább! Valamivel kevesebbet tehát, mint amennyit még ezután egy szép és igaz Csokonai-monografiára várni kell. Talán. Addig ? Marad- s avasodik tovább könyvek és értekezések eleve is avas sablonja az efféle mondatokban: szelleme befogadta az egykorú európai irodalmi izlés-áramlatokat; költészetében romantikus vonások föllelhetők, valamint a rokokó bája, a bölcselő hajlam, a népies Ízlés stb. stb. Hogy igazi, “poeta doctus”, tudós költő, és “poeta natus”, a született költő, és persze mindkettő egyben. És még azt is meg kell mondani a viszonylagos teljesség kedvéért, hogy a hatás-kutatások egyik legkedvesebb és látszólag leghálásabb témája is Csokonai. Nagyon-nagyon sokat forditott-olvasott, s igy nagyon sok “hatást” is lehet a fejére “olvasni”. De, aki ezen túl van, az: a költő, az élő, a maga világát élő költő. “Óh, mely örömben folytak el ekkorig , Zsengére nyiló napjaim! óh, miként Érzőm, hogy élni, s Tháliának Rózsa nyakán enyelegni, édes! Vig borzadással jártam el a görög Szépségek és a római nagy világ Pompás maradványait; s ezeknek Sírja felett az olasz negédes Kertjében szedtem drága narancsokat! A franc mezőket láttam; az Albion «•Barlangjaiban s a német erdők Bérceiben örömöt találtam. A földnek aljáról felemelkedem A felleg elnyelt, mennyei képzetim Mint az habok felfogtak, s úsztak Gondolatim csuda tengerében .. (Az ember, a poézis első tárgya) És ez több is, szebb is, mint csak: “élni.” A “Lenni vagy nem lenni? — kérdések-kérdése! Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése...” Ezzel kell megbirkózni, nem tételesen, de személyesen. Újra és újra rátalálni a kérdésre is, a “megfejtésre” is. “Óh, édes őrzési az örök léteinek, Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek, A halhatatlanság kezdeti már ezek, Amiket most bennem gondolok s érzek! —” (A lélek halhatatlansága) E kiszélesbült világban vendég az “ember s polgár”, aki embernek is polgárnak is, mégiscsak: “bölcs és poéta.” Az “áldott magánosság” bölcse, egy-egy bus, szép melódiában: “mint éji harmat napjaink lehullnak, tisztán magába, csendesen: Élünk, kimúlunk édesen.” A bölcs gondolatja az állandó mélabus nehezék vagy a magasba szökkentő lendület, ellentétes alaphangulata; a magánosságban: “Tebenned úgy csap a poéta széjjel. Mint a sebes villám setétes éjjel: Midőn teremt uj dolgokat S a semmiből uj világokat.” S minő fény ez ebben a világban! A tiszta, szép mosoly ragyogása. Lehelletfinom, és mégsem rokokósfinomkodás, de szívből fakadt poézis dallamvilága. Szine, illata, lejtése magából'nyilik s bontja magát. Virág-énekszó, melyben maga az ütem is boldog borzongással válik teljesen súlytalanná. A költői szólongatás most nem rokokós szerepjátszás, gobelines természetesség, de a valóság minden izével ízes. Milyen szép, hogy magyarul ilyen szépséget lehet szólaltatni. Hogy a lantnak van ilyen lágy-magasról alásejtő hangja: “Nyílj ki nyájasan mosolygó Rózsabimbó nyílj ki már, Nyilj ki, a bokorba bolygó Gyenge szellők csókja vár ...” Érezni a mosolyt, a boldog mosolyt a boldog poéta ajkán. Aki persze nagyokat kacagni is tud, játékosan boldog mámorba felejtkezve bordalaiban, és népi dialógjaiban (amilyeneket Herder még nem sejtett). E “játék”, e mosolyos, kacagós nagy' életkedv: halálosan komoly, mint minden költészet, amely túlterjeszkedik az életen. A dallam ismét alálejt de most szonátás tételekben. A tempó mind gyorsul. .. Rám ezer virággal Szórtad a tavászt, S égi boldogsággal Fűszerezted azt Gondolatim, minden reggel Mint a fürge méh. Rekedtek a friss meleggel Rózsáim felé...” (A reményhez) Könnyek gyöngyei ezek, melyekben egy parányi mozeanat az emlékező boldogság öröme, kincse. S ahogy felvillan, úgy elillan. Mint tiszta poézis: szive dobbanása. Remegése most már és nem ujjongasa, tartja ütemét mégis szépen halkulón, hogy elhaló szívverésben megmaradjon örökszépen: a kicsendülésig. “Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vigságom Téli bura vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt ... Érzem e kétségbe. Volt erőm elhágy. Fáradt lelkem égbe. Testem földbe vágy ... Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák: — Isten véletek!” (A reményűé«) A tünő-mosolyos ajkakról most röppent el minden, ami földi, ami “földiekkel játszó . .és aminek el kell tűnnie, hogy . .. megmaradhasson: mindenha. A rokokó léhaságának, festett bájainak nem lehet nyotma sem rajta, hiszen e müforma az élvetegeké, akik a halál gondolatától éppen úgy menekülnek, mint a halálos unalomtól. Költő mondja el itt életvallomását s tünőmosolyos ajkán a halálos kór, a tüdővész vércseppjei... ez a valóság! íme, a “könnyed forma” nagyszerű ellentéte. íme, a költészet tiszta öröme nem az életé, de a költészeté, mert a költészet több mint az élet, emelkedés dallam-szárnyakon, s ha végül földet ét- is, kitörölhetetlen szárnyalása ive, ragyogása! Közönsége. A költőé mindég a költő, a legigazabb és leghívebb is. Csokonainak volt és van ilyen közönsége ma is: Arany Jánostól Adyig, Tóth Árpádig vagy Kosztolányiig és még tovább is. Hogy milliók nem tudják, hogy'tőle is tanultak lelkűk nyelvén szólani, ez már a sorsa. Költő sorsa. Hogy politikai célzatosságok zűrzavarában egyszerűen téma legyen vagy lehessen, ez ellen éppen úgy tiltakozik költészetének szelleme, mint amenynyire ez is nagyságának bizonysága, persze negativ értelemben. Magyarsága művelődési programmjában válik tudatossá. De többet valósított meg, mint amennyit célnak tűzött maga elé. Mai szóval: “túlteljesített.” Úgy, hogy magát adta költészetében, a maga rendkívül színes egyéniségét, nagy-nagy őszinteségét, ami egyszeriben tulnőttette a hagyományosmodorosság kidolgozott és elhasználódott formáin: élettől duzzadó költészetté Közvetlenül kevés szót mondott magyarságáról, de annál többet, szebbet és mélyebbet kifejezésmódjának gazdagságában, kielégíthetetlen tudásszomjában és tisztán a szépet-látó-kereső ihletében. Nyoma sincs ebben magyar mivolta bizonygatásának, a mindég saját hangján énekel és ez jóval több is annál, egyszerűen azért, mert ő énekel, és nem is tudna másként. Valamiféle táji-ság önérzet-duzzadmányai sem terhelik, szabadspontaneitásából emelkedik oly magasra, hogy ezernyi színben egyszerre lássa maga világát. Tónusának előkelősége-finomsága valóságos, amilyen csak születhetik, de nem csinálódhatik, s nem kell attól félteni, hogy lekopik-pereg róla a festék. Ma-holnap felejtődik s satnyul a magyar szó és vers zenéje — talán mert tulkevés a sarjadztató tiszta téma, talán azért is, mert tulerős az ellentétes irányú lejtés és lejtetés hangereje. A Csokonai-vers élőszónak s zenének is kínálja magát: akár ma is .. . N. J. (őrig) (A JÖJJETEK 1955. 1—3 számából.) DETROIT, Michigan A detroiti magyar kolóniának Yerhovay zászló alá tömörült hatalmas táborát 5 csapat képviseli majd a chicagói nagy napokon. Az itteni 3fi- 443-500 fiókjaink öt csapatot neveztek be és ezen csapatok mindegyike nagyban készül a Decoration Day week-end Verhovay ünnepségeire. Mivel Detroitiéi Chicago nincs messze, úgy hírlik, hogy minden csapatot legalább 100 vendég kisér el a bajnoki mérkőzésre. Az autók, busók egész raja viszi a szelek városába Detroit és környékének magyarságát, mert a bajnoki mérkőzésen kívül, itt találkoznak az ország minden részéből összesereglő rég nem látott rokonokkal, ismerősökkel és jóbarátokkal. Kerületi szervezőink, Lukács István, Szabó József és Kozán G. Ferenc készséggel szolgálnak minden felvilágosítással. A detroitiak azonban nemcsak a kuglizásban, hanem a tagszerzési versenyben is résztvesznek és pedig fokozott kedvvel. Egyik ottani igazgatónk, Phillips J. Richard tiszteletére folyik most a verseny s uj tagok szerzésével is meg akarják mutatni, hogy értékelik Phillips igazgatójuk önzetlen és áldozatos munkáját. BEAVER FALLS, Pa. A pennsylvaniai' hegyek között egyik régi fiókunk, a 39. számú élénk tevékenységű társadalmi és sportélet színhelye mindig. Ebből a kis városkából is sokan készülnek a chicagói nagy ünnepségre, mert hiszen a fiók lelkes vezetősége három csapatot indit országos kugKzóversenyünkre. Természetesen sokan kisérik el a kuglizókat, hogy részesei legyenek ennek a minden tekintetben felejthetelen sikerűnek Ígérkező Verhovay Testvériségi Napoknak. • i" '• *11:1; people helping people VERHOVAY ORSZÁGGYŰLÉS CHICAGÓBAN!
