Verhovayak Lapja, 1946 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1946-07-10 / 28. szám
VOL. XXIX. ÉVFOLYAM 1946 JULIUS 10 NO. 28. SZÁM LEVÉL A MAGYAR SZIVEKHEZ . . . Allentown, Pa., 1946 junius Kedves Verhovay Társaim: Engedjétek meg, hogy mint egy uj tag kifejezhessem örömömet, hogy közzétek tartózhatom, annál is inkább, mivel minden, ami magyar, igen közel áll az én szivemhez. Már pedig a Verhovay Egyesület valóban magyar szülőktől származott. Hatvan évvel ezelőtt. Magyar Testvéreim, évek óta vártam erre. Hányszor, de hányszor elgondoltam odaát magyar földön: “Istenem, ha ezt tudnák és látnák az amerikai magyarok”. Megfogadtam magamban minden áldott nap: “Istenem, ha csak innét egyszer kikerülők arra a szent szabad földre, kikiáltom széles nagy Amerikába, hogy meghallja minden érző magyar szív, hogy milyen árva és milyen nyomorult lett az ártatlan magyar nemzet.” Hét évet töltöttem odaát. Az utóbbi évek borzadályait agyamba égetve hoztam ide magammal, emlékeit soha felejteni nem tudom. Szeretném legalább megkisérelni lefesteni gyönge toliammal előttetek azt a sivár képet, amit ma szerencsétlen Magyarország nyújt. Bizonyára sokan közületek emlékeznek még egy csillogó Budapestre, a Duna Gyöngyére. A csodaszép, mesébe illő iveit hidakra, a szép méltóságteljes épületekre, a Városligetre, a budai hegyekre, a Gellérthegyre, mely' Gellért püspök szobrával külön festményi szépség. Ki ne emlékezne a Citadellára, a Várra, a sok romantikus emléket rejtő Margitszigetre? Bizonyára mindezek élesen vannak még szemeitek előtt. Tündéri kép volt ugyebár? Hát még a Halászbástya, az Országház, a Mátyástemplom, hát lehet ezeket elfelejteni?! Hiszen azok a képek úgy belesimultak az agyba, szivbe, hogy oda csak visszatérni lehetett, de elfelejteni soha. Hej, de szivetfacsaró kép tárulna ma eléd magyar utasom. Nem csillog a Dunapart többé. A méltóságteljes Duna sem ‘kék’ hanem sötét, tragikusan sötét. Vértől és holttestektől sötét. A Várból csupán kiégett, üszkös, abIrta: Jacqueline Jane Smor laktalan omladozó falak meredeznek az égbe. A Mátyás | templom magas csodás tornyát hiába keressük. Az Országház, mint egy üszkös csontváz szomorúan nézi ma-1 gát a Duna sötét vizében. A1 hidak; Oh, a budapesti hidak! Az egy külön fejezet.. Azokról egy külön könyvet i lehetne irni. Azoknak a sorsdöntő hidaknak az elvesztése ; visszanyomta Magyarorszá- i got legalább egy századdal. Nem a múltból a jövőbe, hanem a jövőből a múltba vezették a magyart azok a hidak. Hát nem nemzeti tragédia ez? Kegyetlen öreg Duna, elnyelte a hidakat szótlanul ... A Margitszigetet is elnyelhetné már, mert az is úgy néz ki, mint egy óceáni lakatlan dzsungel sziget. A Városliget üres, szomorú. A fákat régen kivagdosták a didergő lakósok. Hová lettek a boldog, kacagó gyermekek? Oh,, kedves Verhovay magyarok, magyar apák, magyar anyák, leányok és fiuk, ti mind, akiknek egy csöpp magyar vér folyik ereitekben, ezekről a sápadt, ijedtszemü szomorú gyermekekről akarok nektek irni. Ezekről a vézna, ártatlan lelkekről, akik nem játszanak máma a magyar Városligetekben. — Nem játszanak és nem szaladgálnak, mert — éhesek. Valamelyik nap a múlt héten a ‘kenyeres’ nem hozott kenyeret a házhoz. Édesanyám leküldte öcsémet a sarokboltba kenyérért, de ott sem volt kenyér. Erre anyám autóba ült és beszaladgálta a várost, de bizony eredménytelenül. Mi több, másnap sem volt kenyér. Szent Ég, mi történt? Lett nagy ijedelem. Mit fogunk csinálni? Mit esznek az emberek, ha kenyér nincs? Egyszerre olyan közel lett az a szerencsétlen kenyértelen Európa. De harmadnapra volt már kenyér. Mindazonáltal jó lecke volt. Soha olyan hálával és meghatottsággal nem ettek kenyeret a mi házunkban, mint akkor. Istenkém, hát ahol nem két napig, de hónapokig nincs kenyér, nem csak kenyér, de se tej, se cukor, se zsir, se hús. “Édes anyám, mit egyek?” “Édes anyám, éhes vagyok!” “Édes anyám, nagyon éhes Jacqueline Jane Smor vagyok!” Hányszor és hányszor hallottam ezeket odaát. Én Pittsburghban születtem. Sokáig “egyetlenke” voltam a családban, ti tudjátok, hogy mit jelent. Mindennel, minden jóval elhalmoztak a szüleim. Ruhám, játékom annyi volt, hogy már örülni sem tudtam semmi uj dolognak. Minden jólét és ajándék magától értetődőnek számított. De bizony odaát megtanultam, hogy semmi, de semmiféle jólét nem magától értetődő. Isteni kiváltság, hogy ott Amerikában jólét, bőség és szabadság van. Mivel érdemeltük mi ki ezt a bőséget, jólétet, szabadságot? — Mennyivel vagyunk mi különbek, amerikai gyermekek, itt ezen a földön? És, legyen szabad ekkor megkérdeznem azt is, hogy mivel érdemelték ki azt a szörnyű sorsot azok az ártatlan magyar gyermekek ‘ odaát magyar földön? Ugye, hogy semmisem magától értetődő? Minden áldott nap hálát kell adnunk, hogy Amerikában élhetünk, de ugyanakkor ne feledkezzünk meg azokról, akik nem ilyen szerencsések. Drága jó amerikai magyarok, ti, akik annyi mindent tudtok venni egymásnak egyegy születésnapra,. Anyák Napjára, Apák Napjára, no meg Karácsonykor, amikor “the sky is the limit”, ti akik bőséges bankettre járhattok, ki, akik egy különös Gondviselés folytán megmenekültetek a borzalmas háborús csapásoktól, jó magyar szivek, hozzátok esedezem segítségért, mentsétek meg a jövő magyar nemzetet, mentsétek meg az éhező magyar AZ ARANY-GYÜRÜ VERSENY ELSŐ HÓNAPJA OKTÓBER MEGISMÉTLŐDÉSE . . . Ha visszatekintünk az első Hatvan Éves Jubileumi versenyre, azt látjuk, hogy annak első hónapja, október, semmiben sem különbözött a rendes hónapoktól. A szervezési munkának semmivel sem volt nagyobb eredménye, mint az azt megelőző hónapokban, úgy, hogy a kivülálló nem is vette volna észre, hogy nagyszabású tagszerzési verseny folyik egyesületünkben. Bizony, az az első hónap oly átlagos, sőt átlagon aluli eredménnyel végződött, hogy akkor aligha merte volna bárki is álmodni azt, hogy a jubileumi verseny végeztével 3,015 uj kötvény kiadásáról számolhatunk majd be. A helyzet megismétlődik most, a második jubileumi mozgalom, a Verhovay Arany Gyűrű Verseny első hónapjának végével. E két jubileumi verseny első hónapja oly meglepően hasonlit egymásra, hogy a hasonlóság mellett nem mehetünk el szónélkül. Most is csak épen hogy átlagos eredményről számolhatunk be, sőt, mi több (vagy kevesebb!) az 1946 júniusi eredmény csaknem hajszál pontosan megegyezik azzal, amit 1945 októberében értünk el. E két ‘első’ hónap összehasonlításával azonban célunk van, a puszta ténymegállapításon kívül is. A mostani Arany Gyűrű versenynek feltételei oly kedvezőek és nyereményei oly rendkívül hagy értéket képviselnek, hogy joggal számíthatunk arra, hogy tagtársaink a legnagyobb lelkesedéssel és odaadással vessék bele magukat a nagy munkába. Nagyon keserű csalódás és súlyos veszteség volna, ha a verseny úgy folytatódna, ahogyan megindult. De azért idézzük fel októberi emlékeinket, mert biztatást merítünk belőlük arra nézve, hogy a lassú kezdet nem jelenti azt, hogy a verseny gyenge eredménnyel végződik majd. Bizonyosak vagyunk benne, hogy a júniusi lanyha eredményt hamarosan nagy sikerekkel fogják jóvátenni versenyző tagtársaink. AZ ELSŐ HÓNAP EREDMÉNYE Junius hó 30-ig a Felnőtt Osztályban 161 kötvényt adtunk ki $148,500 értékben és a Gyermekosztályban 82 kötvényt $54,800 értékben. Összesen tehát 246 uj tagot vettünk fel $203,300 biztosításra. Ha ezt összehasonlítjuk az első jubileumi verseny első hónapjával, akkor azt látjuk, hogy júniusban mindössze hat kötvénnyel adtunk ki többet, mint 1945 októberében, amikor 240 tagot vettünk fel. Ez tehát nem valami dicsőséges eredmény, különösen ha megfontoljuk azt, hogy ezt megelőzően, május havában ■— amikor nem volt verseny — 249 kötvényt adtunk ki, tehát hárommal többet, mint a verseny első hónapjában! Biztató jel azonban az, hogy e hó végére 110 fiókunk kapcsolódott bele a versenybe. Ez az elmúlt verseny első nőnapjával összehasonlítva emelkedést jelent, mert hiszen október végén azt jelentettük, hogy mindössze 96 fiók vett részt elmúlt versenyünk első hónapjában. (Folytatás a 2-ik oldalon) gyermekeket! Adjatok, minden nap adjatok csak egy pennyt egy csészébe az asztalon egy kis láthatatlan sovány kéz részére. Reggelinél, ebédnél, csak egy pennyt. Ha összegyűltek a pennyk, küldjétek el a Segélyakcióhoz. Mindenki, mindennap adjon j egy-két pennyt, sok kicsi I sokra megy. Nagy segítség egy penny is egy kis árváj nak * Magyarországon, csak I minden nap kapja azt a pennyt. Mert bizony ez a legfontosabb, adni, mig segít. Nem csak egyszer, nem csak kétszer, hanem addig adni, mig segít. Az az igazi megsegítés. Hová forduljon szegény koldussá lett Magyarország, ha nem hozzánk, véreinkhez? Hadd zárjam e levelem azzal az esdeklő hanggal, mely ma is fülembe cseng: “Édesanyám, adj valamit enni!” Halljátok-e amerikai magyarok? Egy gyermek enni kér . . . T
