Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1945-12-19 / 51. szám

1945 december 19 ___________________________________Verhovayak Lapja_________________________ Elhurcolt magyarok Hontalanná vált magyarok sorsáról számol be Fury Katalin, Vörös Keresztes ápolónő, a Chicago, Ill.-i 503-ik fiók tagja Fury Kató, a Chicago, Ill.-i 503-ik fióknak tagja, nem is­meretlen a Verhovayak nagy családjának körében. Különö­sen második generációs tag­társaink jól ismerik őt, hiszen sok Ízben szerepelt angol la­punkban. Lelkes szive őt is a haza szolgálatába állitotta. Az amerikai Vörös Kereszt ápolónője lett és ebben a mi­nőségben került az európai hadszíntérre s ma is az ame­rikai megszálló hadseregnél teljesít szolgálatot. Amerikai leány, de magyar származását sohasem felejtet­te el. Európában — magya­rokkal is találkozott, beszélt velük s mint alább közölt le­veléből láthatjuk, segített is rajtuk, amennyire a körülmé­nyek engedték. Magyar szár­mazású leány lévén, az elhur­colt magyarok sorsa ütötte a legfájóbb sebet a szívén, any­­nyira, hogy helyzetükbe nem tudott belenyugodni. Mikor Dél-Németországból áthelyez­ték a Riviérára, ahol üdülő katonáinkat ápolja, magával vitte a képét annak a ször­nyű nyomorúságnak, mely­ben a hazájukból elhurcolt magyarok élnek. S végre jó gondolata tá­madt. Mindig eleven részt vett a chicagói Verhovay életben s igy jól tudta, hogy a Verhovay nemcsak biztosí­tó intézmény, hanem azonkí­vül testvérsegitő egyesület is. Levelet irt tehíít fiókjának ügykezelőjéhez, Balogh Fe­renchez s rajta keresztül a chicagói magyarságot kérte meg, hogy segítsenek a sze­rencsétlen elhurcolt magya­rokon keserves sorsukban. Balogh Ferenc ügykezelő azonban jól látta, hogy ez az ügy nemcsak a chicagói ma­gyarság ügye, hanem az egész amerikai magyarságé is. El­­küldötte tehát a levelet köz­ponti hivatalunkhoz, hogy la­punkban közöljük azt s igy százszoros erővel adjuk visz­­sza Fury Katalin halk hangú, de annál szívhez szólóbb ké­rését ... Hasonló leveleket olvas­tunk már az amerikai ma­gyar sajtóban. A Németor­szágba hurcolt magyarság sorsa nem ismeretlen előt­tünk. De sokat jelent szá­munkra, hogy egyik tagtár­sunk a saját tapasztalatai alapján számol be magyar testvéreink sorsáról. Átadjuk a szót Fury Katalinnak . . . " * # # Riviera, 1945 október 2. “Kedves Mr. Balogh: Mint a Verhovay rendkí­vül tevékeny tagját és mint lelkes magyart bizonyára ér­dekelni fogja a Németor­szágba és Ausztriába sodort magyarok sorsa és tudom, hogy kérésemet nem fogja válasz nélkül hagyni. Midőn Münchenben a 98-ik katonai Kórháznál teljesítet­tem szolgálatot, több magyar­ral találkoztam, aki ott dol­gozott. Meghívtak a táboruk­ba egy kis látogatásra. E lá­togatás folyamán ismerked­tem meg azzal a nyomorral, melyben ezek az emberek él­nek. Egy öreg iskola épület­ben vannak elszállásolva . .. az ablakokban nincs üveg, de nincs fűtés sem . . . s ma 350 elsodort magyar lakik benne. Némelyik kilenc láb széles és 12 láb hosszúságú szobá­ban huszonhalan laknak. S nemcsak a földreszórt szal­mából álló ágyuk, hanem minden földi vagyonuk, tehát mindenük ebben a szobában van. S elhiheti, hogy ez nem sok. Minden kor megtalálha­tó közöttük, az egy évestől a 75 évesig. Kukacos burgonyán, fekete kenyéren és pótkávén élnek — ha meg tudják kapni. — Minden 12 éven felüli férfi­személynek munkát kell ta­­lálnia.De még a legkiválóbb szakmunkás sem tud többet megkeresni, mint heti 40 márkát, ami 4 dollárnak fe­lel meg. De ezen egyáltalán nem tudnak semmitsem vá­sárolni, mert a németek a magukén kívül minden más nemzetiséggel szemben ellen­szenvvel vannak. Persze a táborban nem is­mernek társadalmi különbsé­get, hiszen a szegény és gaz­dag, a tanulatlan és a müveit emberek egymás mellett al­szanak. Különösen egy eset­re emlékszem ... Héjjá Mag­dára és a férjére, Héjjá Jó­zsefre: a férfi okleveles ve­gyész, mig a felesége mű­vésznő, akinek saját gyára volt. Mindketten müveitek és hozzászoktak a jóléthez, de most ők is piszokban és nyo­morúságban élnek és egyet­len gondolatuk az, hogy mi­ként tudnának 12 éves kis­fiúknak élelmet keríteni . . . Ha látná ezeket az embere­ket, tudom, hogy mindent megpróbálna, hogy segíteni tudjon rajtuk. Most meg va­lósággal rettegnek a közelgő téltől ... se fűtés, se ruha, sem megfelelő élelem nincs. Sokan az öregek közül tud­ják, hogy nem élik túl a te­let s belenyugodtak ebbe a bizonyosságba. Beszéltem Dr. Gönczy Je­nővel, a Magyar Vörös Ke­reszt igazgatójával, aki meg­látogatott engem. Borzasztó nagy feladattal áll szemben, mert az összes Ausztriában és Németországban élő ma­gyarok élelmezéséről, ruházá­­sáról és elhelyezéséről neki kell gondoskodnia. BÁRME­LYIK ORSZÁG VÖRÖS KE­RESZTJÉHEZ FORDULT, NEM TÖRŐDTEK A KÉRÉ­SÉVEL! 500,009 ELHURCOLT MA­GYAR ÉL MA NÉMETOR­SZÁGBAN ÉS AUSZTRIÁ­BAN! És ennek az óriási tö­megnek a francia Vörös Ke­reszt 100 kis csomagot kül­dött . . . hogy volna ez elég ennyi embernek? Mellékelem Dr. Gönczy kártyáját és raj­ta a legszükségesebb cikkek jegyzékét. Akármit tudnak küldeni, hálásak lesznek érte! Pénznek nincs értéke, mert semmitsem lehet érte vásá­rolni. Annál többet ér az öreg ruha, öreg cipők, gyer­mekruhák, kannás élelem, cu­kor, kávé és akármi mást tudnak küldeni. Csak öreg, használt ruhát küldjenek. Tudom, hogy ön kérést in­tézhet a chicagói magyarság­hoz és azt is tudom, hogy ké­rését a legnagyobb lelkese­déssel fogják teljesíteni. Hi­szen sokan visszaemlékeznek az itteni hideg telekre s bi­zonyára fognak emlékezni azokra az időkre, amikor az­ért fohászkodtak, hogy bár lenne, aki rajtuk segítene ... Talán azt kérdezi magában, Mr. Balogh, HOGY MIT TETTÜNK ÉRTÜK? A VÁ­LASZ AZ — HOGY SEM­MIT! Az Amerikai Vörös Kereszt az amerikai fiukért van itt és ezért én semmit sem tehetek a magyarokért. Amint említettem, élelmet nem lehet vásárolni, ruhám nincs annyi, hogy oda tud­nék adni belőle s igy az egyetlen, amit adhattam ne­kik, a cigaretta volt s ezt meg is tettem. De cigaret­tánk is csak korlátolt meny­­nyiségben van. S igy nem tu­dok mást tenni, mint Írni a chicagói magyarságnak, melynek áldozatkészségére oly jól emlékszem. Az amerikai Vörös Kereszt nem helyesli, ha nevében egyéni kérésekkel fordulunk az otthoniakhoz. S igy ez nem egy hivatalos kérés. Nem úgy irom ezt a levelet, mint a Vörös Kereszt egyik munkása, hanem mint egy magyar leány, aki látta hon­fitársainak gyötrelmeit és megpróbáltatásait és valamit szeretne érdekükben tenni. Tudom, hogy nem fogok csa­latkozni. Kérem, tudassa ve­lem, hogy mily lépéseket tesznek. Köszönettel Kay Fury, ARC. Continental Headquarters, APÓ 887, c-o Postmaster, New York, N. Y.” * * * Fury Katalin levelét ter­mészetesen leközöltük angol lapunkban is és abban rész­letes választ is adtunk neki. lnnék a válasznak egy részt érdekli azonban magyar la­punk olvasóközönségét is. Félmillió hazátlan magyar­ról van szó, akinek sorsa ta­lán még keservesebb, mint az Óhazában élő magyaroké . . . mert ezek legalább a saját hazájukban élnek — ha ugyan a magyar nyomorúsá­got “élet”-nek lehet nevezni! — mig a külföldre sodort ma­gyaroknak a nyomorúság te­tejébe még a németek ide­gengyűlöletét is el kell szen­vedniük. Az Amerikai Magyar Se­gélyakció a közel múltig ki­zárólag a _ Magyarországon élő magyarság megsegítését sürgette, elsősorban azért, mert a kormány engedélye Magyarország területére kor­látozta a segélyakció mentő tevékenységét. Az Amerikai Magyar Segélyakció igazga­tóságának legutóbbi gyűlésén azonban napirendre került az elsodort és elhurcolt magya­rok kérdése is és az Igazga­tóság elhatározta, hogy azok­nak támogatását is felveszi programjába. Épp ezért a Segélyakció koordinátorát, Dr. Kerekes Tibort, felkérte a Segélyakció Igazgatósága, hogy tegye meg a szükséges lépéseket abban az irányban, hogy a Segélyakció a külföldre so­dort magyarság megsegítésé­re is megkapja az engedélyt. Ugyanakkor az Igazgatóság elhatározta azt is, hogy a kül­földre sodort, Magyarország­ból elhurcolt magyarok javá­ra gyűjtött adományokat szi­gorúan elválasztja a Magyar­­ország földjén nyomorgó ma­gyarságnak szánt adomá­nyoktól és azokat teljesen külön kezeli. Ez a döntés már azért is helyes, mert az ame­rikai magyarság köreiben so­kan vannak, akik politikai okokból nem hajlandók Ma­gyarországra adományokat küldeni. Anélkül, hogy en­nek a magatartásnak jogo­sultságáról v i t a t k o znánk, megállapítjuk, hogy ezzel megnyílt a lehetősége annak, hogy akik Magyarországra nem hajlandók segítséget küldeni, mégis segíthessék a magyar népet. Ilyesformán mindenkinek módjában van előre kikötni, hogy az ő ado­mánya az óhaza határain be­lül sínylődő népnek, vagy pedig az elhurcolt magya­roknak nyomorát enyhítse. Akit tehát Magyarország mai politikai és társadalmi rend­szere tart vissza attól, hogy a magyar- népen segítsen, az is tehet valamit a magyarok­ért, mert hiszen félmillió ha­zátlan magyar várja éhezve, dideregve az amerikai test­vérkéz segítségét. Mihelyst a Segélyakció megkapja hazánk kormány hatóságainak engedélyét, ki hitvánnyal fordul majd a? amerikai magyarsághoz az elhurcolt, elsodort magyarok érdekében. Úgy érezzük, hogy már elő­re szolgálatot teszünk ennek a fájdalmasan nemes ügynek, amikor leközöljük Fury Ka­talin levelét, melyben e fia­tal tagtársnőnk azt írja le, amit látott és hallott. Sokan vannak, akik kételkednek az úgynevezett “hivatalos közle­mények” megbízhatóságában, de a Verhovay tagtársaknak nem lesz okuk arra, hogy ké­telkedjenek, mert Fury Ka­talin levele a németországi és ausztriai magyarok szörnyű nyomorára bizonyitékot szol­gáltat, még mielőtt a Segély­akció közrebocsájtoíía volna a róluk szóló közleményeit és hivatalosan felkérte volna az amerikai magyarságot arra, hogy rajtuk is segítsen. Fury Katalin ezzel nagy szolgálatot tett ennek az ügy­nek s bizonyos, hogy a kül­földre szorult elhurcolt ma­gyarok maradandó hálával gondolnak erre a nemes lelkű amerikai leányra, aki a csil­lagsávos lobogó önzetlen szol­gálatában is testvére maradt annak a népnek, melynek le­származottja. Tagtársainkat pedig arra kérjük, hogy amikor majd sor kerül az elhurcolt magya­rok megsegítésére, gondolja­nak e szerencsétlenekre ugyanolyan részvéttel és ál­dozatkészséggel, mint ez a fiatal chicagói tagtársnőnk, aki jól tudja, hogy mit ir, amikor ezt üzeni: “HA LAT­NA EZEKET AZ EMBERE­KET, TUDOM, HOGY MIN­DENT MEGPRÓBÁLNA, HOGY SEGÍTENI TUDJON RAJTUK!” Bizony, ha látnánk a mi szerencsétlen magyar test­véreinket! Bizony, ha valaki kézen­­fogná a Segélymozgalom el­lenségeit és elvezetné őket Budapest romjai közé ... a külföldre hurcolt magyarok nyomortáboraiba ... de sok­nak ajkára ráfagyna a taga­dó szó ... de sok keményen szikrázó szem lábbadna könnybe ... de sok bevarrt zseb szakadna fel . . . de sok ökölbe szorult kéz nyílna si­­mogatásra . . .! AZ A BAJ, HOGY NEM LATJUK! AZ A BAJ, HOGY A TÁ­VOLSÁG JÓTÉKONY FÁ­­TYOLA BETAKARJA ELŐ­LÜNK AZT A RETTENETES NYOMORT, MELYRE ZO­KOGÁS NÉLKÜL NEM NÉZHETNE SENKI! AZ A BAJ—AZ EGYETLEN BAJ! DE TALÁN ÍGY IS LESZ, AKINEK SZIVÉT MEGLÁ­GYÍTJA EGY AMERIKAI MÁSODIK GENERÁCIÓS LEÁNYNAK A RÉSZVÉ­TE ... Ki tudja?

Next

/
Thumbnails
Contents