Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1945-11-21 / 47. szám
(Verhovay Journal) VOL. XXVIII. ÉVFOLYAM 1945 NOVEMBER 21 NO. 47. SZÁM HON. HAROLD H. BURTON VÁLASZA A HÁLAADÁS ÉRZÉSE Tagtársaink és olvasóink emlékeznek arra, hogy egyesületünk Igazgatósága táviratilag köszöntötte Hon. Senator Harold H. Burtont, a Cleveland, O.-i 14-ik fiók tagját, abból az alkalomból, hogy Truman elnök az ország legmagasabb bíróságának tagjává nevezte ki. Végtelenül kedves és értékes emléke marad egyesületünknek az a meleghangú levél, melyben a Supreme Court uj bírája megköszönte az Igazgatóság lelkes üdvözletét. A levél szövegének fordítása a következő: “Kedves Verhovay Testvéreim! Ezúton köszönöm meg az Egyesült Államok Legfelsőbb bíróságába való kinevezésem alkalmával küldött szívélyes köszöntésüket. Bátorítás a bizalomnak ily megnyilatkozását vennem, amikor uj munkámat megkezdem. Nincs még egy hely Amerikában, ahol teljesebben lehet szolgálni az Igazságot, mint ebben a bíróságban és az erre való álkahnat örömmel fogadom. Mindent el fogok követni, hogy a belém helyezett bizalomnak megfeleljek. Tisztelettel: HAROLD H. BURTON, s. k. Szívélyes és testvéries köszöntéssel HHB.” Hon. Harold H. Burton, a Supreme Court bírája, ma már oly magas közhivatalt visel, melyben nincs szüksége többé a közönség szavazataira. Meleghangú szavait tehát nem érdek diktálja, hanem egyedül a tesvérsegitő egyesületek iránti megbecsülés és a ragaszkodás az iránt az egyesület iránt, melynek ő is tagja. Közéleti férfiak tagságát különösen bevándoroltak egyesületében sokan különös módon ítélik meg. Nem látnak benne mást, mint szavazatokra való vadászást. Bár sok esetben igazuk van, kivételek mégis vannak s ily kivétel Harold H. Burton, a Supreme Court uj bírája, ő szívből volt testvérsegitö egyesület tagja, őszinte vonzalommal viseltetett a Verhovay iránt és valóban értékelte egyesületünk testvérsegitö munkáját. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a meleghangú levél, mellyel a neki küldött köszöntést viszonozza. S ezért tartjuk mi nagy becsben ezt a levelet s hisszük, hogy tagtársaink ép oly sokra fogják értékelni, mint mi. Büszkék vagyunk a clevelandi 14-ik fiók e tagjára, aki még az ország legmagasabb bírói székében is testvéreiként szólítja meg a Verhovayakat. A MUNKA VEREJTÉKÉBEN ÉS AZ ÁLDOZATOK VÉRCSEPPEIBEN SZÜLETIK MEG. THANKSGIVING DAY, a Hálaadás hagyományos nemzeti ünnepe, újból elérkezett hozzánk. S négy év óta ez az első Hálaünnep, melyet valóban hálaadással ünnepel meg Amerika népe. A háborúnak, a tömeges vérontásnak vége — adjunk hálát érte. Elérkezett a béke — adjunk hálát érte. Fiaink napról-napra növekvő számban térnek vissza — adjunk hálát érte. Akik tengerentúl maradnak, már nem forognak oly életveszedelemben — adjunk hálát érte! S miközben az ágyuk utolsót dörögtek, aratásba sárgultak a földek és hatalmas terméssel ajándékozták meg népünket — adjunk hálát érte. S mindezt — a vérontás végét, a békét, a fiuk hazatérését és az ottmaradtak viszontlátásának bizonyságát úgy szerezték meg katonáink, hogy győztek — adjunk hálát érte! AZ ÉLET NAPSUGARAS oldalát nézi e napon a nemzet. Arra gondol, amije van s nem arra, ami hiányzik. Azért ad hálát, amit megkapott s nem azt panaszolja fel, amiért még mindég harcolni kell. Katonáinknak munkát, a megélhetés biztonságát Ígérte a nemzet, de most, hogy az Ígéret megvalósítására kerül a sor, keserves harcok színhelyévé válik az ország. A bérkérdés, a munkásság helyzetének ügye az aggodalom árnyékát veti rá a nehezen szerzett béke ünnepére. És Európa éhező népeinek rettenetes nyomora ránehezedik Amerika lelkire ... De Hálaadás napján akarattal is elfordulunk az árnyéktól és a napba nézünk. Hálát adunk azért, ami már megvan s ebből a hálából merítünk reménységet ahhoz, amit előbb-utóbb el fogunk érni. így válik ez az esős, rideg novemberi nap az öröm napsugaras ünnepévé . . . NEM INGYEN KAPOTT ajándékokért adunk azonban hálát ezen a napon. Sokszor talán elfeledkezünk erről, pedig kár, mert a Hálaadás ünnepének legértékesebb tanulságát csak akkor értjük meg, ha erről megemlékeztünk. Már azok az első bevándorlók sem ingyen kapott ajándékokért ünnepelték meg az első Hálaadás napját. Veszedelmekkel, nélkülözésekkel, ellenséggel kellett megbirkózniok, a konok földet arcuk szüntelenül omló verejtékével kellett megtermékenyiteniök s bizony, sírkereszteket is kellett beletüzdelniök, mielőtt az a föld megadta volna munkájuk gyümölcsét — az első aratást. NEM INGYEN KAPTUK a győzelmet sem, mely véget vetett a vérontásnak, hazahozza a fiukat és a szétszórt családtagokat ismét egy födél alatt egyesíti. Nagy árat kellett érte fizetni s azzal a sok billió dollárral, negyedmillió halottal és sok százezer csonkával és az érettük hulló tengernyi könnyel csak egy részletét fizettük meg a győzelem árának. A többi részletet ezután fogjuk fizetni s amit mi megfizetetlenül hagyunk, azt megfizetik majd a gyermekeink, unokáink, dédunokáink. . . . HARC A FÖLDI LÉT s e harcban az embernek nemcsak embertársa az ellensége, hanem ellensége a föld, a viz, a természet, az éghajlat, a gazdasági rendszer s minden ami körülveszi. S ebben a harcban a győzelem csak annak jut, aki mindhalálig való odaadással, tántoríthatatlan bátorsággal és kitartással harcol. Istennek adunk hálát, de nemcsak a győzelemért, hanem a bátorságért kitartásért is, mely nélkül azt elérni nem lehetett volna. EGYESÜLETÜNK a Hálaadás évéhez, 60-ik jubileumához közeledik. Hatvan esztendő küzdelméből győztesen került ki egyesületünk s megnyerte a kifej lődöttség, a szilárdság, a biztonság békéjét. Mi — ezért is hálát adunk. De e hálára nem volna ok, hanem inkább a siralomra, ha nem lettek volna Verhovay munkások, akik harcoltak, verejtékeztek, küzdöttek, áldoztak. . . JÖVENDŐNK IS CSAK ÚGY LESZ, ha a mai nemzedék hajlandó megadni a jövőben elérendő győzelmek árát a munka verejtékében és az önfeláldozás vércseppeiben . . . Erre tanít minden Hálaadó ünnep.
