Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1945-05-16 / 20. szám
(VerKoyay Journal) 1945 MÁJUS 16 NO. 20. SZÁM VOL. XXVIII. ÉVFOLYAM VÉRBEN FOGANT BÉKE Európa feldúlt földjén végre valahára elcsendesült a harcizaj. Tizenegy hónapra a normandiai partraszállás után Eisenhower lángelméjü fővezérlete alatt a Szövetséges Nemzetek elérték a döntő győzelmet a nyugateurópai fronton ugyanakkor, amikor az orosz haderő az utolsó csapásokat mérte a németekre kelet felől. Az olasz harcszintéren három éve, a nyugateurópai fronton tizenegy hónapja; harcoló- katonák végre letehetik a fegyvert és egy kis időre megpihenhetnek, mielőtt átmennének a föld túlsó oldalára, hogy mielőbbi győzelemhez segítsék a Csendes Óceán frontján negyedik éve harcoló hős haderőnket. Kétségtelen, hogy a több, mint kétszeresére megnövekedő Csendes Oceán-i amerikai haderő, az angol hadihajók százaival együtt véres harc árán ugyan, de végezni fog a keleti veszedelemmel is, hogy aztán végre a föld mindkét oldalán megszülessen ez a tűzben, vérben, halálos gyötrelemben fogant Béke. Végtelen hála tölti el lelkünket már azért is, hogy legalább Európában vége a háborúnak. De a győzelem feletti örömünket alázatossá tompítja az a tudat, hogy hátra van még egy ellenfél, a mindenre elszánt, minden emberi érzést megtagadott, nemzeti öngyilkosság felé haladó japán nemzet. Tarawa, Saipan, Manila, Iwo Jima, Okinawa bizonyítják, hogy ez a harc még az egész amerikai és angol haderő összefogó hatalmával együtt is véres, keserves, hosszú küzdelem lesz, melyről nem hisszük, hogy véget érne egy év alatt, mint sok boldog álmodozó hiszi. De még ennél is alázatosabbá és fájdalmasabbá teszi örömünket az a tudat, hogy az európai békének rettenetes nagy ára volt. Eddig több, mint 200,000 halottja van az amerikai haderőnek. És csak isten a megmondhatója, hogy hány élő halottja lesz e háborúnak. Vérben fogant és halálsikollyal született meg ez a béke és azok számára, akiknek fiaik és férjeik odavesztek ... ez a béke nem fogja meghozni a kárpótlást. A Verhovay testvérek nagy családjának több mint 110 katonája fizette meg életével ennek az európai békének az árát. És e 110 hősi halott hozzátartozói számára ennek a békének örömét, úgy mint az életnek minden más örömét, megkeseríti az a rettenetes ár, mélyet nekik kellett azért fizetni. E száztíz Verhovay hősnek és ezerszerannyi hősi halált halt amerikai bajtársának emléke kell, hogy letompitsa e nemzet örömét, mert hiszen igaz, hogy a béke megszületett, de vérben fogant az és születése azok életébe került, akik harcoltak érte. . Kettőzött keserűséggel kell azért figyelmünket a japán front felé fordítani, mert ott még mindig arat a halál és az ázsiai harcszintéren folyó küzdelem utáni békének még mindig sok fiatal testvérünk fogja megadni az árát. Kettőzött keserűséggel fordul a figyelmünk a japán front felé, mert érthetetlen a számunkra az az öngyilkos gondolkozás, mely a japánok nemzeti sajátsága s amely arra viszi őket, hogy önmagukban folytassák a háborút az egész világ fegyveres hatalma ellen. Az ő részükről ennek a háborúnak már nincs más célja, mint minél több amerikai fiút megölni. Nem nyerhetik meg a háborút, ezt már ők is egészen biztosra veszik. De folytatják azzal az ostobaságban született konoksággal, mellyel azt hiszik, hogy amit ők csinálnak, az hősiesség. A hősiesség és öngyilkosság között vékony a határvonal, de a kettő közti különbség végtelen. A hősiesség erény, az öngyilkosság bűn. A hősiesség a bátorság tette, az öngyilkosság a gyávaságé. A japán katona hősiesnek látszik, de a hősiességét félelem diktálja.1 Telebeszélték a fejét azzal, hogy az amerikai katona is olyan kegyetlen, mint a japán. Telebeszélték a nemzet fejét azzal, hogy végsőkig ki kell tartani, mert különben a szövetséges nemzetek elpusztítják az egész országot. Tanulhatna Japán abból, ami Németországgal történt. Németország elment a nemzeti öngyilkosság utolsó fokáig. Engedte, hogy a nemzet legjava elvérezzen a harctéren, engedte, hogy a polgárság ezrei elvérezzenek az összebombázott házak pincéiben, engedte, hogy a bombázó repülőgépek elpusztítsák azokat a városokat, melyek évszázadok szorgalmának és tudásának eredményeként épültek feli Mindezt elkerülhették volna, ha elkerülték volna a háborút. De mindezt elkerülhették volna akkor is, ha megadták volna magukat akkor, amikor minden épelméjű ember láthatta, hogy a háborút elveszítették. Mindennek tetejébe a németek elveszítették nemzeti i függetlenségüket és rákényszeritették a Szövetséges Nemzeteket arra, hogy évtizedekig tartó katonai megszállás alatt tartsák ezt az egykor büszke népet. Rákényszeritették a katonai megszállásra a szövetséges nemzeteket azzal, hogy oly rettenetes véradót szedtek tőlük, hogy nem maradt más megoldás, mint további fegyveres felügyelet alkalmazásával megakadályozni a németeket abban, hogy egy uj háború indításával álljanak bosszút azért a nemzeti csapásért, mélyért egyedül ők felelősek. De a japánok nem fognak okulni abból, ami a németeket érte. Az elbizakodottság ostobaságában, a nemzeti öngyilkosság bűnében és a hatalomvágy részegségében végkép elveszítették józan eszüket is és igy, ahelyett, hogy most megadnák magukat, a végsőkig fogják folytatni a harcot. S ezért értelmetlen ez a (Folytatása a 2-ik oldalon) A BEVÁNDOROLTAK ÜNNEPE “I AM AN AMERICAN” — 1945 MAJUS 20. Az “I am an American” napja, Roosevelt volt elnök ezellemi hagyatéka, mely halála után is hirdeti humánus, demokratikus gondolkozását ennek a nagy elnöknek, aki a kisembert zárta a szivébe és a bevándorolt polgárok tiszteletére nemzeti ünnepet rendezett. Már ennek a napnak nevénél fogva is — “amerikai vagyok” — minden amerikai polgár gondol arra, hogy milyen nagy dolgot jelent az, ha valaki amerikainak mondhatja magát. De a legnagyobb jelentősége enne?: az ünnepnek a bevándorolt és polgárjogot szerzett tömegek számára van, mert ezen a napon megérzik, hogy a nemzet figyelme elismeréssel és jóakarattal irányul feléjük. Ez a nap bizonyltja, hogy az amerikai nép elérkezett arra a pontra, melyen kész elismerni azt, hogy a bevándoroltak nagy értéket jelentettek Amerika számára. 1941 december 7-ike óta pedig a bevándorolt tömegek leszármazottai, sőt külföldön született bevándoroltak ezrei bebizonyították az amerikai nemzetnek, hogy ez az elismerés joggal illeti őket. A hősi halottak végtelen sora került ki a bevándoroltak soraiból. Hihetetlen bátorsággal, legendás hősiességgel és végletekig való kitartással mutatták meg, hogy ezek a bevándoroltak jó polgárok és leszármazottaikban kiváló, áldozatkész, mindhalálig hűséges hazafiakat neveltek. Amerika a bevándoroltak földje. Bevándorlók fedezték fel, bevándorlók épitették naggyá, bevándoi'lók olvadtak benne nemzetté. Bevándorlók épitették a hidakat, az országutakat. Bevándorlók olvasztották a vasat a kohókban, bevándorlók szálltak le a bányák mélyébe. Nincs az amerikai életnek oly értéke, melynek megteremtésében ne jutott volna oroszlánrész a bevándorlóknak. Vannak benszülött amerikaiak között ma is sokan, akik Pegler módjára minden bevándorlóban “hunky”-t látnak. Mindegy nekik, hogy az a “hunky” tisztességesebben, becsületesebben él és dolgozik mint ők, mindegy nekik, hogy ezek a lenézett “hunkyk” nyolc-tiz katonát is adtak a hazának, mig ők talán csak egyet, mindegy nekik, hogy ezeknek a lenézett “hunkyk”-nak a szivében több hűség és áldozatkészség és hazaszeretet van, mint őbennük: mindez mindegy nekik. Nekik csak az a fontos, hogy nekik nem az apjuk, hanem a nagyapjuk vagy a dédapjuk jött ki Amerikába és ebben látják a fölényüket. Roosevelt 12 évi elnökségének egyik legáldásosabb gyümölcse az, hogy ily gondolkozásu emberek ma csak a legostobább, legmüveletlenebb körökben vannak, no meg azok között, akiknek kenyere a gyűlölet és uszitás. A fontos az, hogy Amerika népének nagy tömegei átvették Roosevelt örökségét és megbecsüléssel néznek azokra, akik segítettek Amerikát azzá tenni, amivé fejlődött. Bevándorlók számára ez a nap épp azért Roosevelt elnök emléknapjává is válik. Áldani fogják azt az embert, aki sikra szállt a kisemberek és a lenézettek mellett. Ugyanakkor a porrá égett Európa országaiból idevándorolt tömegek számára ez a nap hálaünnep lesz azért, hogy idejöhettek és itt uj hazát lelhettek. A benszülöttek számára amerikainak lenni nem magától értetődő dolog, ők tudák, hogy amerikai polgárnak lenni kiváltság és ezt sohasem mufatták meg jobban, mint ebben a háborúban. S ez a háború bizonyltja, hogy Amerika nem vesztegette el bizalmát a bevándorlókon. A bevándorlók megfeleltek a bizalomnak és hűséggel viszonozták azt. Megmutatták, hogy tudatában vannak annak, hogy érdemes amerikai polgárnak lenni. Büszkén és hálásan csatlakozunk a bevándorlók sok milliós tömegeihez, hogy velük együtt mondjuk ki rövid, de jelentős hazafias hitvallásunkat: “I am an American”!
