Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1945-05-09 / 19. szám

(Verhovay Journal)

VOL. XXVIII. ÉVFOLYAM

1945 MÁJUS 9 ,

NO. 19. SZÁM

ÉDESANYÁKHOZ

ANYÁK NAPJÁRA

A M! MEGGYŐZŐDÉSÜNK

E sorokban mindenekelőtt hálánkat fejezzük ki az egész amerikai magyarság édesanyáinak, akik ezt az országot megajándékozták oly gyermekekkel, akikre büszke lehet amerikai hazánk és akikre még büszkébbek vagyunk mi.

Hálásak vagyunk irántuk azért, mert ezek a magyar anyák nem féltek a gyerektől, nem rettegtek felelősségétől, nem féltették sem az alakjukat, sem a szépségüket, hanem női lúvatá\ suk beteljesedését látták gyermekeikben.

örömünket fejezzük ki azoknak a BOLDOG ÉDESANYÁKNAK, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy fiaik elérték azt a kort, amikor MÁR nem kellett harcba vőnulniok és unokáik MÉG nem érték el a katonaköteles kort. Ők e mai véres sors egyedüli meg ajándékozottai, mert a háború vihara elkerülte az ő családjaikat.

Mély tisztelettel hajiunk meg azok előtt az édesanyák előtt, akiknek számára ez a mostani Anyák Napja csak egyike a fiaikért és leányaikért váló aggodalomban eltöltött napok és keserves éjszakák évek óta tartó végtelen sorának. Fiaik, akik tengerentid epekednek az anyai ölelés után, ezen az Anyák Napján talán csak egy fájdalmas, honvágyas sóhajtást tudnak hazaküldeni, melynek viszon zása nem lehet az édesanya csókja, csak az ő gyermekét hazaváró lelkének kínban

szült keserve.

(

Egyesületünkben több mint hat ezer ilyen édesanya van és a testvéri szeretetnek minden melegével küldjük nékik együttérzésünket, noha tudjuk, hogy a félvilág szeretete sem tudja pótolni egy anyának — a gyermekét.

Mély fájdalommal hajiunk meg azok előtt az édes anyák előtt, akiket ez az idei Anyák Napja csak arra a végtelen fájdalomra emlékezteti, melynek feneketlen mélységébe tengerentidról érkezett halálhír döntötte őket. Megüresedett lelkűkbe csak sírni jár vissza az emlékezet és szemeik megvakultak az élet öröme

számára, melyet könnyfátyol takar el számukra.

A Verhovay Segély Egylet tagságában 150 gyászoló édesanya van s közel húsz katona özvegye, akiknek fájdalma a legközelebb áll az elesett hősök édesanyjainak megtörtségéhez.

Részvétet küldhetünk nekik, baráti kézszoritást adhatunk nekik és kell is adnunk, mert csak az embertársi szeretet képes erőt adni annak, akinek éleiéből kitépte a sors azt, aki neki a legkedvesebb volt. De a legnagyobb emberi részvét és a legmélyebb emberi szeretet nem lehet még csak árnyéka sem annak a boldogságnak és élettartalomnak, ami a szülőnek a gyermeke. És ezért az ő fájdalmukkal szemben a tehetetlenség fájdalmával állunk.

Nem tudunk rajtuk segíteni. Csak épp annyit tudunk megtenni, hogy szeretetünk balzsamával enyhítjük a gyógyíthatatlan sebnek fájdalmát, úgy, hogy az némikép, elviselhető legyen.

Az idei Anyák Napjának megünneplésével talán több sebet fogunk felszaggaini, mint ahány szívnek okozunk örömöt. Mert e nemzet legtöbb édesanyja abban a helyzetben van, hogy a fiai nincsenek vele és Anyák Napjának emlegetése csak élesebbé teszi azt a fájdalmat, amit elfelejteni úgy sem tudnak.

Katonáink szenvednek, nélkülöznek és kínlódnak abban a küzdelemben, amit rájuk kényszerűéit a sors. De a fiatal férfiléleknek hatalmas ellenálló képessége

van s ha egyszer vége lesz a háborúnak, a legtöbb ugyanazzal az egyszerű, meg nem bolygatott lélekkel fog belőle visszatérni a polgári életbe, mint a milyet magával vitt a szülői házból a vérzivatarba. Bármily keserves is a katona sorsa, az anyjáé és a feleségéé még keservesebb. Mert az, aki szeret, inkább vállalná a szenvedést és veszedelmet maga, minthogy azt lássa kínlódni, aki szivének a legdrágább. Ezeké az édesanyáké és szerető hitveseké a nagyobb fájdalom: tudni azt, hogy akit szerellek, szüntelen halálveszedelemben forog és étien, szomjan, sárban dideregve, honvágytól gyötrótten kínlódik sok ezer mérföld távolságában, tengerentúl. ők ennek a háborúnak legnagyobb mártírjai, amit még a legvéresebb harcokat átélt fiuk is tudnak, azért írják haza leveleikben: “Édes

anyám, ne aggódjon értem!” — és addig írják, mig csak egyszerre ki nem esik a toll a kezükből. Azért írják haza nyugtató leveleiket, mert még a halál forgatagában is érzik, milyen rettenetes gyötrelem a gyermekünk életéért való szüntelen aggodalom.

Ha katonáink legjava igy érez, akkor nekünk is igy I kell éreznünk és ezen a véres, vészterhes Anyák Napján szivünk minden szeretetével közeledünk hozzájuk, hogy testvéri szeretetünkkel pótoljuk legalább egy ezred részét annak a boldogságnak, amit a gyermeki szereiét jelent az Édesanyáknak.

Április 18-iki lapszámunkban “Miért mennénk fejjel a falnak” cimü cikkünk alapján a Magyar Bányászlap legutóbbi száma öthasábos cikkében “Pálfordulás”-sal vádol meg bennünket A cikket iró, Pittsburghban élő konvenciós delegátus' igen jól tudja, hogy mi nem Pálfordultunk s ezért nem is volna szükséges, hogy a cikkére hivatkozzunk. De a magyar nemzet tragikus helyzete * miatt szükségesnek érezzük, hogy röviden ismét leszögezzük a mi meggyőződésünket, mellet épp a pálfordulással megbélyegzett cikk következő részében fejeztünk ki:

AMIBEN MINDNYÁJAN EGYETÉRTHETÜNK

Hisszük, hogy nincs az amerikai magyarság körében egyetlen egy tekintélyesebb csoport sem, mely ne kivánná a magyar nemzet függetlenségének és nemzeti önállóságának biztosítását. Ebben mindnyájan egyetérthetünk. Ennek érdekében minden amerikai magyar tábor egy szivvellélekkel szólalhat fel s egyértelmű felszólalásával súlyt adhat az amerikai magyarság véleményének, mely szétforgácsoltságában önmagát cáfolja meg.

Hisszük, hogy az amerikai magyarság körében nincs egyetlen tekintélyes csoport sem, mely ne kivánná a magyar nemzetnek a demokratikus elvek szerinti ujjáépülését. Ez ismét egy oly elv, melyben egyetérthetünk s melynek megvalósulásáért együtt harcolhatunk.

Ha a magyar népnek ez a két létfeltétel megadatik, akkor a magyar nép megkapja azt, ami fennmaradásának első feltétele.

Aki nem ellensége a demokráciának és a magyar szegény népnek, az szükségképen egyetért a fenti sorokkal. Hogy azonban a fent leirt meggyőződésünk érvényesülhessen, ahhoz szükség van arra, hogy a magyar nemzet egyetlen rokona, az amerikai magyarság félretegyen minden válaszfalat és összefogjon azért, hogy védje a magyar nemzet függetlenségét és segitse a magyar népet nyomorában. Ebbéli meggyőződésünket ugyancsak kifejeztük a szóban forgó cikk következő szakaszában:

Az amerikai magyarság nem intézheti Magyarország sorsát. Ez a magyar nép dolga. Az amerikai magyarságnak csak egy dologra van joga, de ez nemcsak joga, hanem kötelessége is. Ez pedig az, hogy a végletekig menő állásfoglalásokból engedve közös frontot alakítson és felemelje hangját a magyar nemzet függetlensége és demokratikus átalakulása érdekében.

Kardcsörtetéssel nem megyünk sokra. Sem azzal, hogy egymást kölcsönösen lenácizzuk és lekommunistázzuk. Nem erőszak kell ide, hanem józan ész. Nem bábeli hangzavar, hanem egységes amerikai magyar állásfoglalás.

Ha ezt elérjük, akkor az amerikai magyarság szavának alighanem lesz valami súlya akkor, amikor a békekonferenciákon a magyar nemzet sorsának végleges elintézésére kerül a sor

A Bányászlapot szerkesztő tagtársunk a pálfordulást abban látja, hogy Magyarország megsegítése érdekében hajlandók vagyunk együttműködni azokkal, akikkel a mienkkel ellenkező világnézetet követnek. Mi is Rooseveltre hivatkozunk, aki, mikor szemrehányást tettek neki azért, hogy az oroszokkal lépett szövetségre, a vádat elütötte azzal, hogy amikor a nemzet létének megmentéséről van szó, akárkivel hajlandó szövetkezni, hogy biztosítsa a győzelmet.

És miért pálfordulás a magyar nép megmentése érdekében együttműködni azokkal, akik más világnézet követői? Tegyük fel, hogy e sorok vallásos írója és egy “istentagadó” egymáshoz közel állva egy vadul rohanó áradatban fuldokló embert pillantanak meg, akinek megmentéséhez két ember együttes ereje kell. Tegyük fel, hogy az “istentagadó” felajánlja a segítségét e sorok vallásos Írójának. A Bányászlapot szerkesztő tagtársunk szerint e sorok vallásos írójának mi volna a kötelessége? Utasítsa vissza a segítséget, mert meggyőződése nem egyezik a társmentőé-