Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1945-04-04 / 14. szám
; (Verhovay Journal) 1945 APRILIS 4 VOL. XXVIII. ÉVFOLYAM NO. 14. SZÁM A VAKSORS KEGYETLEN JÁTÉKA A túlsó partról • • Az emberi élet tele van oly eseményekkel, melyek példái lehetnének a sors kegyetlen játékának. Háborúban az ilyen események még nagyobb arányokat öltenek s a róluk szóló hírek még tragikusabban hatnak. Minden háborúban megtörtént s megtörtént ebben a mostani nagy világégésben is, hogy a gyalogság mögötti nehéz ágyuk az ellenség helyett azokat találták el, akik számára utat kellett volna törniök. Valósággal felzudult Amerika, mikor hire ment annak, hogy a repülőink “tévedésből” a saját csapatszállító hajóinkát bombázták a szicíliai invázió alkalmával. Múltkoriban számoltunk be két Verhovay katona haláláról, mely egy elsülyesztett japán fogolyszállitó hajón érte őket. Nem tudta az amerikai vizalattjárónak személyzete, hogy abban a kis hajóban amerikai katonákat hurcolnak el .. . jól céloztak, a torpedó eltalálta a hajót, mely több mint hétszáz amerikai katonának lett koporsója. Mostanában meg Hágát bombázták az angolok. A németeknek rákét abombáii Anglia jelé elindító telepét akarták eltalálni, de nem jól céloztak és 800 hollandi polgár lelte halálát ebben az egyetlen szörnyű támadásban, mely többet ártott a szövetségeseinknek, mint az ellenségeinknek. És ez csak néhány példa... sokkal többről tudunk az újságok jelentéseiből, de azt is tudjuk, hogy az ilyen tragikus véletleneknek nagyobb részét sohasem hozzák a közönség tudomására, mert hiszen még hadiszakértők is elismerik, hogy az ilyen “véletlenelg’ elkerülhetetlenül hozzátartoznak a háború borzalmaihoz. Tragikus véletlenek ezek, melyekben nem az emberi szándéknak, hanem a vaksors kegyetlen játékának jut a döntő szerep. S bár megrendít bennünket egy nagy véres offenzivának hire, még jobban megrendíti az embereket az ilyen tragikus végű véletlen, mert hiszen ily esetben az elpusztultak hiábavalónak látszó áldozatot hoztak, mely által a mieink nem erősebbek, hanem gyengébbek lettek. Elfelejtjük azonban, hogy a háború csak kihangsúlyozza azt, ami örök velejárója az emberi életnek, melyben mindég nagy és kegyetlen szerep jutott annak, amit a “vaksors kegyetlen játékának” nevezhetünk. Gondoljunk csak az amerikai szénbányászat megszámlálhatatlan katasztrófáira és halottaik végtelen sorára. Gondoljunk a vasúti összeütközésekre és azok rengeteg halottjára. Emlékezzünk a néhány év előtti nagy cirkusz égésre, melyben száz meg száz család élete ment füstbe néhány perc leforgása alatt. Az utóbalesetek évente 30 ezer ember életébe kerülnek. Gyári és egyéb balesetek megháromszorozzák ezt a számot minden esztendőben. Amerikában évente közel százezer ember veszti el életét, mert a vaksors kegyetlen játéka keresztezte az emberi szándékot. És ki mondhatná meg, hogy hányán hálnak meg fiatalon, idő előtt, betegségben? Hányán halnak meg azon az operációs asztalon, melyre a gyógyítás szándékával emelték őket az ápolók? A halálos betegség épp oly váratlanul jött az ilyenek esetében, mint bármily más csapás. S az ember nehezen tudná lemérni, hogy az emberi tudásnak, jószándéknak és akaratnak menynyivel van nagyobb hatalma, — ha ugyan van — mint a vaksors kegyetlen játékának. Az a 13 hazeltoni bányász, aki 59 évvel ezelőtt megalapította a Verhovay Segély Egyletet, sokat tapasztalt a vaksors isszonyu hatalmáról. Sok társukat látták leszállni a bányába, a honnét sohasem tértek viszsza többé és sok özvegyet és árvát láttak zokogva kiköltözködni a bányatársaság házából a bizonytalan jövő vaksötétjébe. Addig-addig nézték ezeket a folytonosan megismétlődő tragédiákat, hogy végre elszánták magukat arra, hogy tesznek valamit, amivel az emberi jóakarat legalább részben ellensúlyozhatná a vaksors kegyetlen játékát, a vaksors szeszélyes hatalmát'.. Megszervezkedtek, egyesületet teremtettek, melynek egyetlen célja az volt, hogy annak tagjait megvédje a vaksors kiszámíthatatlan csa pásaitól és e csapásoknak sokszor nemzedékekre kiható, megnyomorító, koldusbotra juttató következményeitől. S jól értsük meg, hogy nemcsak haláleseti segélylyel, nemcsak betegsegélylyel, tehát nemcsak PÉNZZEL akarták tompítani a vaksors kegyetlen csapásai okozta fájdalmat. Verhovay tradíció volt kivonulni az elhalt tag családjával a temetésre. Verhovay tradíció volt a sírnál egy külön Verhovay búcsúz tatóval fejezni ki a tagtársak részvétét; egyszóval, szeretettél, részvéttel, együttérzéssel álltak egy vaksors sújtotta család mellé, hogy annak gyászoló, nyomorsujtotta tagjai ne érezzék magukat elhagyatottaknak... S az ilyen TÁMOGATÁST ÉS SZERETETET ADÓ testvériességre nemcsak az egyletalapitó bányászok idejében volt szükség . . . szükség volt és szükség lesz arra mindenkor. (Folytatása a 3-ik oldalon) Hosszú ideje már annak, hogy ezt a rovatot be kellett szüntetnünk, mert a külvilágtól szinte légmentesen elzárt Magyarországból ideérkező kósza hírek nem adtak eléggé megbízható anyagot, melynek alaján jóhiszeműen ismertethettük volna egyesületünk tagságával a magyarországi eseményeket. Az a kevés hiteles híranyag, mely rendelkezésünkre állott, elfért a háború rovatban. Ami hir azonkívül érkezett, arról sohasem lehetett tudni, hogy hiteles-e. A Verhovay tagságot érthetően érdeklik a magyarországi események s különösképen a magyar nép sorsa, de erre nézve a nyilván propaganda célzattal Amerikába küldött hírek és híresztelések nem sok megbízható felvilágosítást tartalmaztak. Erre nézve csak egy példát hozunk fel a sok közül. Amikor az orosz hadsereg elfoglalta Budapestet, az egyik legnagyobb amerikai napilapban megjelent egy kép, melyben a Kálvin-térre ismertünk rá. A tér közepén néhány orosz katona állt őrt, kik közül ketten egy katonai telefonnal voltak elfoglalva. A képet kisérő jelentés szerint a lakosság nyugodtan sétált s valóban az egész jelenet békés benyomást keltett. A házak a képen egytől-egyig épek voltak és a legszorgosabb kutatással sem lehetett felfedezni valami kárt. Azóta újabb hírek érkeztek s ezek arról számolnak be, hogy a Kálvintéren az összes házakat igen súlyosan megrongálta az ágyúzás és bombázás, csodálatosképen azonban a Kálvin-tér közepén álló szökőkút teljesen épen maradt. Nyilván, a régebben közölt kép és a mostani hir ellentétben állanak. S igy van ez a legtöbb hírrel, ami Magyarországról eddig ideérkezett. Várva vártuk régóta, hogy a magyar élet véres színpadáról feltáruljon a függöny és végre bepillantást nyerhessünk azok életébe, akik rokonsági kapcsolataink révén legközelebb állanak hozzánk. Várva vártuk azt a napot, amikor újra felvehetjük a régen elejtett fonalat és hiteles, propagandától mentes hírek alapján számolhatunk be arról, hogy mi történik a “túlsó parton” a magyar földön. Úgy látszik, ennek ideje végre elérkezett s ezért ismét megindítjuk ezt a rovatot abban a reményben, hogy egyre több és egyre megbízhatóbb hírek alapján lassan tiszta képet kaphatunk és adhatunk a magyar nép sorsáról. A FÖLDREFORM A magyar szabadságharc emlékünnepén, március lóén, az ideiglenes magyar kormány törvénybe iktatta a földreformra vonatkozó törvényjavaslatokat. Az uj törvény értelmében a magyar kormány minden kártérítés nélkül elkobozza a birtokát mindazoknak, akik bűnrészesek voltak e háború megindításában és akik a nemzetnek ellenségei. Ugyanakkor kisajátítja és nemzeti közvagyonnak minősiti minden száz holdat meghaladó birtoknak száz holdon felüli részét. Az igy kisajátított földeket a földszegény nép között osztja ki a kormány és ép azért felszólította az összes községeket, hogy a lakosság tagjai közül választandó bizottságokat alakítsanak, melyeknek valószinüleg az a szerep jut, hogy a földigényléseket felülvizsgálják és azok jogossága felett döntsenek. Ugyanakkor felhívta a kormány a Dunántúlnak a nácik hatalma alatt álló lakosságát, hogy alakítson titkos nemzeti bizottságokat, melyeknek feladata, hogy előkészítsék a földreform megvalósítását az országnak ebben a részében is arra az időre, mikor azt az oroszok megtisztítják a náci katonaságtól. Nagy* Imre, földmivelésügyi miniszter “történelmi jelentőségű eseménynek” nevezte a földreform törvénybe ik(Folytatása a 2-ik oldalon)
