Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-02-03 / 5. szám
1944 február 3. VerhovayaJi Lapja 7-ik oldal EGY KATONA LEVELE Messziről jött a levél, a délnyugati Csendes Óceán egyik ágyudulta, vérfürösztötte szigetéről. Verhovay katona irta, fiatal, alighogy elmúlt tizennyolc esztendős, aki első nap, hogy elérte a kellő kort, önként elhagyta jó keresetét és jelentkezett szolgálatra. Akkor nagyon kellettek a marineok, a tengerész-katonák a japán fronton, s hirtelen, máról-holnapra elvitték. Kiképzése rövid ideig tartott. Elsőrendű cél-lövőnek bizonyult s mindenképen nagyszerű katonának mutatkozott. Hiába no, a magyar vér! Levelet irt. Ezt a levelet nem szüleinek irta. A sógorának küldte. Ez a fiatal legény, aki amig itthon volt, alig-alig tudta megmutatni az édes szülei iránt való mérhetetlen szeretetét, most féltve óvja őket attól a fájdalmas tudattól, hogy az ő egyetlen fiuk oly harcokat él át, melyeknek borzalmasságáról csak annak lehet fogalma, aki végignézte a “Guadalcanal Diary” cimü filmet. Leközöljük ezt a levelet, mert úgy érezzük, hogy az tartalmának sokféle vonatkozásában egyetemes érdeklődésre tarthat számot. Verhovay hőstörténet ez, mely meg kell, hogy mozdítsa az itthon maradottak szivét, hogy mi is megtegyük itthon mindazt, amit csak lehet, azokért, akik a fronton nem-emberi életet élnek. íme MOLNÁR EDWARD, tengerész-katona, a Pittsburgh, Pa.-i 34-ik fiók tagjának levele: “KEDVES STEVE: Szokatlan levél lesz ez, mert megírhatom, hogy hol vagyok és hogyan élek Well, biztosan hallottál arról, hogy a marine-ok megtámadták BOUGAINVILLE SZIGETÉT: nos, az én csapatom volt az ELSŐ MELY OTT PARTRA LÉPETT. Alighogy a szigethez értünk, már japánokkal ütköztünk össze, de még másnap előtt kipusztitottuk őket és előrenyomultunk. Barátom, soha életemben ILYEN MOCSARAKAT nem láttam, mint amelyeken KERESZTÜL GÁZOLTUNK. Csaknem mim den éjjel esik az eső. Éjjel bebújunk a rókalyukainkba s ott maradunk reggelig, akkor tovább nyomulunk estig és ismét beássuk magunkat. Ez igy megy nap-nap után, de olykor egy állásban maradunk több naponát. NOS, NÉGY NAGYOBB ÜTKÖZETBEN VETTÜNK RÉSZT ÉS A HELYZETET JÓL A KEZÜNKBEN TARTJUK. Ez az első Thanksgiving, amit otthonomtól távol töltök, de őszintén mondhatom, hogy sok okom van arra, hogy hálás legyek. Hiszen épp egy nappal azelőtt a japánok épp a mi állásainkat ágyazták . . . ezután megértheted, ha azt mondom, hogy bőséges okom van arra, hogy hálát érezzék. AZ EGYIK DOLOG, AMIÉRT A FIUK ITT HÁLÁSAK NÉKTEK, AZ, AMIT AZ OTTHONIAK KÖZÜL OLY SOKAN MEGTESZNEK, HOGY VÉRT ADNAK, MERT BIZONY NAGYON SOK TÁRSAM ÉLETÉT MEGMENTIK VELE! Az egyik nagyobb ütközetben, amiben résztvettünk, a mi szakaszunk, a 60 mm.-es mozsár-ágyús osztag, a hegy tetején volt és a japánok a völgyben. Nos, a mi 60 mm.-es mozsárágyunk 150 ellenséges katonát pusztított el. Ebben a szakaszban én vagyok a három ágyú közül az egyiknél a segéd-tüzér. GONOSZ BOMBÁZÁSOKON ÉS REpüLŐ GÉPFEGYVER TÁMADÁSOKON ESTÜNK ÁT, DE A MI REPÜLŐINK TÚL JÓK A JAPÁNOK SZÁMÁRA. A minap egy kis földrengésben is volt részünk, de nem sok kárt tett, mert a talaj puha Bougainvillen. Steve, én mindezt nem irom meg a családnak, mert ők biztosan aggódnának, de a legnehezebbjén túl vagyunk és igy te se aggódj. Jól vagyok és remélem, hogy ti is jól vagytok. Levelem zárom s várom leveled. Boldog Újévet! EDDIE.” Aki ezt a levelet gondolkozva olvassa, az meglátja azt a szörnyű valóságot, ami a levél szerény mondatai mögött meghúzódik. Az el tudja képzelni, hogy mivel szállt szembe az ELSŐ CSAPAT, mely Bougainvillet megrohanta. S az el tudja gondolni, hogy milyen lehet nyakig mocsárban gázolni nem órákig, hanem napokig. És hogy milyen lehet mocsaras talajba ásott rókalyukakban aludni . . . sárosán, lucskosan. És hogy milyen érzés lehet az, amikor a japán repülők a fák koronáit seperve géppuskázzák a mi fiainkat! És hogy milyen érzés lehet az, amikor az ellenséges ágyuk robbanó golyói pont az ő állásukban sújtanak le! THANKSGIVING NAPJÁN EZ A TAGTÁRSUNK KÖSZÖNETÉT MOND AZÉRT A VÉRÉRT, AMIT MI INNEN KÜLDÜNK A FIUKNAK . . . HÁLÁS AZÉRT, HOGY NEKI NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGE ÉS HÁLÁS AZÉRT, HOGY TÁRSAI KÖZÜL ANNYINAK MEGMENTETTÉK VELE AZ ÉLETÉT. Tragédia, halálfélelem, gyilkos kézitusák, halálhörgés, sebesültek kínlódása, mocsárban töltött napok és éjszakák szörnyű emléke . . . mindez kikikált ezekből a csendes, színezés nélkül megirt sorokból. És akkor ez a fiú — HÁLÁS! Hát Molnár Edward tagtársunk, mi is hálásak vagyunk neked. Nemcsak hős harcodért, bátorságodért, kitartásodért, veszedelemmel való szembenézésedért, hanem ezért a levélért is. Szükség van arra, hogy valaki a HALÁLOS MOCSARAK VÉRES MÉLYÉBŐL TANÍTSON MEG ARRA, HOGY HÁLÁSAK IS LEGYÜNK. Mert nekünk is elég okunk van a hálára. Elsősorban azért, hogy élsz. Másodsorban azért, hogy épségben vagy. Harmadsorban azért a jólétért, amiben itt részünk van, mert Ti ott, a frontokon, megvéditek azt a mi számunkra. És hálásak vagyunk a véradásról szóló üzenetedért. Tálán lesznek olyanok, akik eddig vonakodtak s akiket ez az üzenet elhajt a Vörös Kereszthez, hogy elküldjék vérüket néktek . . . hogy hazajöhessetek! KOVÁCS JÓZSEF 24-ik hősi halottunk Megszomorodott szívvel jelentjük, hogy KOVÁCS JÓZSEF repülőtiszt, Kovács István és neje, Tarrytown, N. Y.-i lakosok fia, a 424-ik fiók tagja, 1944 január 22-én, szombaton, a Goleta, California! katonai repülőtér felett gyakorlatozás közben összeütközött egy másik géppel s lezuhanva halálát lelte. Kovács József önkéntesen jelentkezett katonai szolgálatra 1942 augusztusában és a repülőosztagba vették fel, ahol az első hadnagyi rangig vitte. A tragikus végű szerencsétlenség hirtelen vetett véget a derék fiatalember sokat ígérő katonai pályafutásának. Kovács József született Akron, O.-ban 1922 március 30-án. Egyesületünk felnőtt osztályának tagja lett 1938-ban. A halál alig 22 esztendős korában érte utói hazánk szolgálatában. Különösen elszomorító fiatal hősünk halálában az, hogy az itt érte utói, még mielőtt az ellenséggel szembeszállhatott volna, hogy ifjú életéért azok is meg/izessenek, akik bűnösek abban, hogy annyi derék fiatalemberünk leli a harcmezen korai halálát. Ugyanakkor vigasztaló hogy földi maradványai legalább itt pihennek meg, a szülőföldben, ahová mélyen lesújtott szülei ellátogathatnak, hogy az emlékezés virágaival díszítsék a nekik oly kedves sirt . . . Sok édes apának, édes anyának még ez sem adatott meg, fiaikat úgy kell gyászolniok, hogy nem tudják meg soha, hol pihen . . . Részvétünket fejezzük ki a szülőknek, akik derék fiukban a legnagyobb áldozatot adták e hazának. — Legyen emléke áldott közöttünk!
