Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-10-05 / 40. szám
«-ík oldal Verhovayak Lapja. 1944 október S OKTÓBER HATODIKA 95 esztendeje annak, hogy az aradi vértanukat kivégezték. 95 éve annak, hogy a magyar szabadság legutoljára porbahullt s a magyar nemzet rabigába görbedt. Itt-ott még megemlékeznek amerikai magyar telepeken erről az ünepről, mig más magyar telepeken az ünnep elmarad s csak néhány keserű gondolat száll el Aradra' öreg magyarok fáradt szivéből. Sokan úgy érezték már régen, hogy ez az ünnep idejét multa. Hiszen azóta a magyar nemzet ifjúságának szine-virága már másodszor vérzett el s a 13 aradi vértanú egykor hatalmasnak látszó véráldozata eltörpült amellett a vértenger mellett, mely a magyar nemzet testéből ömlött kétszer egy negyedszázadon belül. Pedig érdemes megállni október 6-ikának ünnepén. Érdemes összehasonlítani a két évfordulón a magyar nemzet sorsát, mert minden külömbsége mellett is a magyar sors 1944 október 6-án csodálatosan hasonlít 1849 október 6-ikához. A külömbség abban van, hogy 96 esztendővel ezelőtt Petőfi “Talpra Magyar” kiáltása visszhangra talált a magyar nép ÉS ANNAK VEZETŐI lelkében. Fegyvert fogott a magyar nemzet a német elnyomó ellen, síkra szállt a magyar szabadság védelméért és másfél évig tartó véres háborúban küzdött azért, hogy, “rabok többé nem leszünk.” Akkor jött az orosz cári hadsereg, hogy kedves osztrák császár barátjának segítsen leverni a magyar “rebelliseket” s jött először Világos és azután Arad. A magyar akkor harcolt a szabadságért, harcolt a zsarnokság, az elnyomatás ellen. De harcát elveszítette s vele veszett a szabadsága is, melyet jóval később a politikai helyzet megváltozása következtében sikerült csak visszanyernie, de persze akkor is csak abban a korlátolt mértékben, melyre az osztrák magyar monarchia berendezése mellett mód nyílott. „ Azóta csaknem egy évszázad telt el. S az uj elnyomó ismét sárba tiporta a magyar szabadság zászlaját. Hitler is azért jött, hogy elnyomja és kizsarolja a magyar népet. Jóbarát álarcában közelitett hozzá, de egyetlen célja az volt, hogy kihasználja. Tudhatta ezt a magyar, hiszen Ausztria, Hollandia, Belgium, Csehszlovákia, Lengyelország és Norvégia tragédiája megelőzte a magyar tragédiát és a magyar népnek nem sok oka volt arra, hogy abban reménykedjen, hogy máskép fog járni a németekkel, Az október 6-iki emlékünnep tanulságainak levonása szempontjából nem is fontos itt azt részletezni, hogy a magyar nép tulajdonképen hogyan is került bele a hitleri hatalom hálójába úgy, hogy a végén még akarva sem szabadulhatott belőle. A fontos itt csak az, hogy ezúttal a magyar nemzet nem fogott fegyvert a szabadságért, hanem kénytelen szövetségese lett annak a hatalomnak, mely torkára szegzett késsel és mellének szegzett revolverrel kényszeritette ki a magyar nemzettől az együtt működést. Az eredmény ugyanaz lett, mint 95 évvel ezelőtt. A magyar megint csak elveszítette szabadságát s a földjén az idegen az ur. És ez a legkülönösebb tanulsága az idei október 6-ikának: a magyar elveszítette a szabadságát akkor is, amikor harcolt érte és akkor is, amikor nem fogott fegyvert annak megvédésére. Hasonló a mostani sors a 95 évvel ezelőttihez abban is, hogy a magyar vér mindenképen elfolyt. 1848—49-ben magyar földön folyt el a magyar vér a piros-fehér-zöld zászló védelmében, mig a hitleri elnyomatás alatt a magyar nemzet színe virága az orosz fronton ontotta ki a vérét. 1849-ben az orosz fegyver ütötte ki a magyar zászlós kezéből a nemzeti lobogót, most pedig a magyar katona az ellen az orosz ellen harcol, aki a zsarnoktól akarja megszabadítani a magyar népet. Az persze megint más kérdés, hogy az orosz szabadságot akar-e adni a magyar népnek, vagy nem. Erre a kérdésre a feleletet csak a jövő fogja megadni. Bizonyosnak látszik azonban az, hogy a magyar azon a területen, melyet majd a háború után a magáénak fog mondhatni, szabadabban élheti nemzeti életét, mint élhette talán nagyobb területen, de hitleri rabszolgaságban. így tehát végeredményben a magyar nemzet a szabadságát vissza fogja nyerni, de nem a saját fegyverei, hanem az oroszok fegyverei által, de mégsem ingyen, mert közben rengeteg magyar vér elfolyik Hitler végvárainak kétségbeesett védelmében. Szörnyűségesen -fonák és tragikus helyzet ez, melyben vigasztaló mozzanatot alig láthatunk. De tovább is mehetünk és rámutathatunk arra is, hogy a magyar nemzet akkor is elveszítette volna a szabadságát, ha most fegyvert fogott volna a német ellen ... mert akkor meg úgy járt volna, mint ahogy Hollandia, Belgium, Franciaország és Lengyelország jártak. Az akkor még győztes német katonai gépezet napok, legfeljebb hetek alatt lehengerelte volna a magyar ellenállást ... a magyar vér úgy is elfolyt volna és a magyar szabadság akkor is elveszett volna. És a 95 évvel ezelőtti helyzetre is áll ez. A magyar elveszítette volna a szabadságát akkor is, ha nem fog fegyvert, hanem Széchenyire hallgat, legfeljebb kevesebb vér folyt volna el. A lényeg az, hogy a magyar nemzet szabadsága elveszett 95 évvel ezelőtt, bár fegyverrel védte, de elveszett volna akkor is, ha nem fogott volna fegyvert... és ebben a világháborúban fordított körülmények között ugyan, de megismétlődött ugyan az a helyzet: a magyar elveszítette a szabadságát, mert nem fogott fegyvert annak védelmére, de elveszítette volna akkor is, ha fegyvert fogott volna érte ... Akármit tett a magyar és akármit tett volna... az eredmény mindég ugyanaz lett volna... a magyar nemzet az elnyomatás szörnyűségeinek elszenvedésére lett elitélve. Persze rá kell mutatni arra, hogy van egy lényeges külömbség az 1849-iki és a mostani sazbadságvesztés között. 1849-ben a magyar dicsőségesen veszítette el szabadságát, bár akkor dicstelennek látszott úgy a vereség, mint a fegyverletétel, mint a 13 aradi vértanú kivégzése. Ezzel szemben most a magyar dicstelenül veszítette el a szabadságát... mert amikor a nemzeti szabadságról van szó, akkor életünk és vérünk féltése dicstelen dolog, már pedig ez lehetett a döntő szempont, mely a magyar kormányt a németekkel való együttműködéssel való megalkuvásban vezette. Azonban ugyanez a féltés vezette Széchenyit a szabadságharc ellenzésében, már pedig Széchenyire senki sem fogja rá, hogy dicstelen magyar volt. Keserves helyzet ez, melyen nem segít az, ha azt hangoztatjuk, hogy a magyar mit tehetett “volna”, mert hiszen nyilvánvaló, hogy akármit tett volna, az eredmény ugyanaz lett volna. A magyar nemzet tragédiája az, hogy nemzetek országújának keresztezésén állva a nagyhatalmak világhódító törekvéseinek labdája lett... bárhová fordult volna, mindenképen belerúgtak volna ... szabadságát semmikép megtartani nem tudta volna, ahogy nem tudta megtartani a szabadságáért oly rettenetes árat fizetett Lengyelország, Hollandia, Norvégia és a többi ország sem. Hitler uralomraj utása elkerülhetetlen VÉGZETTÉ vált e nemzetek számára ... akármit tettek volna, az eredmény ugyan az lett volna, mert Európát Hitlertől semmi sem tudta megszabadítani, csak az oroszangol-amerikai hadigépezet összefogó, együttes, végsőkig menő harca. De Európa kisebb vagy gyengébb nemzetei tehetetlenek voltak magukban e végzet ellen s alighanem tehetetlenek lettek volna még akkor is, ha össze fogtak volna. A szabadság azonban nemcsak külső dolog, hanem sokkal inkább belső, lelki magatartás. Jókai az “Uj földesurban” nagyszerűen megírja, hogy a magyar a német elnyomatás alatt is hogyan tudta megőrizni lelki függetlenségét, magyar öntudatát, nemzeti büszkeségét... azt nem tudta elfojtani senkisem s az előbb-utóbb visszanyerte számára azokat a külső körülményeket is, melyek között a szabad ember szabadon élhet. S az aradi vértanuk emléke annak bizonysága, hogy a magyar nemzet lelkileg független nemzet, mely soha át nem adja magát a zsarnokságnak ... ha tehetetlen az elnyomó hatalommal szemben, akkor sem azonosítja vele magát, hanem fogcsikorgatva, sötét keserűséggel tűri, mig csak fel nem virrad újra az a nap, melyen a magyar felemelheti fejét és büszkén, nyíltan, szabadon vallhatja magát magyarnak. Minden jel arra mutat, hogy a magyar lélek függetlensége nem veszett el 95 évvel ezelőtt... a magyar nép állandóan szabotálja a németek törekvéseit ... a papság és a parasztság szivvel-lélekkel áll az elnyomott zsidóság mellé ... rejtegeti, védi, menti, táplálja... tüntet a háború folytatása ellen ... gyűlöli azt a németet, aki kiszipolyozta földjét és elvitte fiait idegen földre, idegen ügyért vérezni. Ezt a lelki függetlenséget nem tudta szolgalelküséggé törni az osztrák elnyomatás ... sem az első világháború után az elszakított részeken más nemzetek uralma ... sem a hitleri megszállás... és nem fogja megtörni az sem, ami ezután következik. A magyar nemzet története a szabadságért való szüntelen küzködés, vergődés... és ezzel kapcsolatban fokozott nemzeti öntudatra való ébredés ... A folyamat még nem végződött be, sőt a jövőben fog igazán megindulni, amikor már a magyar föld népe, a földmives és a munkás osztály szabadságtörekvései is érvényesülni fognak egyre fokozódó mértékben. Ebben a tekintetben a magyar népre még nagy jövő vár... A magyar nemzet tehát sokszor elveszítette szabadságának külső feltételeit... idegen megszállás, zsarnoki uralom sokszor lehetetlenné tette számára, hogy földjén szabadon élhessen és verejtékes munkája gyümölcsét szabadon élvezhesse... de sohasem veszítette el belső, lelki függetlenségét. A magyar még börtönben is szabad ember volt... a kufsteini börtönben is megmaradt a szabadság szerelmesének és az maradt Hitler rabláncában is. Egy évtized szenvedései, küzdelmei nem tudták megtörni ezt a lelki függetlenséget a magyarban s igy bizonyos, hogy ez a mostani világháború sem töri meg a magyar lelket... Párducból nem lesz nyúl... és szabad ember nem lesz soha önkéntes szolgája semmiféle zsarnoknak. Petőfi szerint a lángész kitör és eget kér... épp igy kitör a szabad lélek is és szabad földet kér. És mert a magyar ember szabad lelkét senki megtörni nem tudja, előbb-utóbb meg is fogja kapni, el is fogja érni azt, hogy szabad földön szabadon élhet. S ezért hisszük, hogy minden elnyomatás és minden politikai elitéltetés csak átmeneti állapot lehet a magyar nemzet életében, melyből győztesen fog kikerülni az egyre érettebbé váló szabad magyar lélek. A változó idők és a kitartó várakozás fogják meghozni a magyar nemzet számára ezt a szabad életet, ahogy meghozták azt a szabadságharc utáni elnyomatás éveit követő nemzetközi - változások. És talán a magyar nemzet hivatott vezetői meg fogják érteni a 48-as évekből azt a tanulságot is, hogy békés eszközökkel olykor mégis csak többet lehet elérni. Mert Deák Ferenc, a haza bölcse, békés utón szerezte vissza azt, amit Kossuth Lajos fegyverrel veszített el... De ahogy a szabadságharc elvesztése nem volt Kossuth bűne, úgy a magyar szabadság visszaszerzése nem volt teljesen Deák Ferenc érdeme ... Politikai körülmények kellettek ahhoz. És a külső politikai körülmények mindég döntőbb hatással voltak a magyar sorsra, mint a magyarság saját magatartása. Egy kis nemzet mindég függ hatalmas szomszédaitól és teljesen szabad csak lélekben és elveiben lehet. VEGYEN HÁBORÚS KÖTVÉNYT!
