Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-09-21 / 38. szám
(Verhovay Journal) VOL. XXVII.- ÉVFOLYAM 1944 SZEPTEMBER 21 NO. 38. SZÁM FAGYOS S Z E L E K F Ú J N A K... *■' Az iszonyú kánikulát elfujta az északi jeges világból idetévedt őszi szél. Egyszerre valósággal zimankósak lettek az éjszakák és a hegyes vidékeken fagyot jelentettek nyár derekán. A heteken át tartó izzó napsütésben elfonnyadt falevelek didergősen húzódnak össze s megsárgult arccal készülnek az őszi lombhullásra. Nem szerettük azt a nagy forróságot, nehéz volt abban dolgozni, akár gyárban, akár irodában, de még kevésbé szeretjük ezt a tulkorai hideget, mely mintha rossz idők előhirnöke volna .... előrevetett árnyéka elfagyott reményeknek . . . prófétikus előjele elkerülhetetlen balsorsnak. Nyugat felől jöttek e fagyos szelek . . . de kelet felől is fagyos szelek fújnak.... Kelet felől, az Atlanti óceánon is túlról, magyar földről, kincses Erdélyország hófedte hegycsucsairÖL Románia kilépett a. tengelyhatalmak táborából és a szövetségesekhez csatlakozott. Eddig csak örülni tudunk a hírnek. Mert ez a fordulat a tengelyhatalmak sorvadó erejét gyengíti s minden ilyen fordulattal rövidebb lesz a háború, kevesebb lesz áldozatainak száma s kevesebb vérbe fog kerülni a végső győzelem. Szívből örülünk Románia magához térésének, szövetségének, a magunk részéről is köszöntjük az Egyesült Nemzetek hatalmas táborában. Románia volt egyike az első nemzeteknek, mely a tengelyhatalmakhoz csatlakozott és Románia lett az első, mely hátat fordított annak a tábornak, melyhez az orosz földből kapott konc fejében csatlakozott. ' De a második hir az, mely úgy hat ránk, mint nyár derekán süvöltő fagyos szelek. Az a hir, hogy Románia bevonult Erdélybe, hogy visszafoglalja azt a földet, melyet a magyarok vissza kaptak Romániától a németek segítségévei és beleegyezésével. Románia a szövetséges hadvezetőséggel folytatott tárgyalások befejezése után vonult be Erdélybe, tehát a bevonuláshoz az érdekelt hadvezetőség megadta a jóváhagyást. TJgy látszik tehát, hogy Románia feltétlen megadása jutalmául visszakapja azt a területet, melyet a magyar nemzet ezer évig és a román nemzet egy negyedszázadon át birt. Visszakapja azt a területet, melynek igazságos visszanyeréséért a magyar nemzet, mint az első világháború legkegyetlenebbül sújtott bűnbakja 25 éven át imádkozott. Imádkozott érte azon az alapon, hogy hitt “egy isteni örök igazságban’’ és “Magyarország feltámadásában.”’ Nem lázadozunk, nem tiltakozunk sem Románia lépése, sem a hadvezetőség döntése ellen. Hogy Románia vissza akarja kapni Erdélyt, az emberileg érthető. Hogy a hadvezetőség megengedte Romániának a bevonulást, az pedig katonai szempontból érthető. Hiszen a szövetséges nemzetté vált Románia ezzel a bevonulással a németektől vesz el egy értékes föld-darabot, olyat, mely terményekben és ásványokban s egyéb természeti kincsekben gazdag s ezzel a németek katonai hatalmát gyengíti. Már pedig mindent el kell fogadni és minüent meg kell tenni, ami a nácik katonai hatalmát gyengíti: igy kívánja ezt katonáink élet-érdeke, igy kívánja az egyetlen lehetséges haditerv. Minden ilyen lépés a végső győzelem elkerülhetetlen feltétele. S mégis ez a fordulat úgy hat ránk, mint a lelkűnkön átsüvöltő fagyos szél éledő remények forró nyarának derekán. Mert ez a fordulat — egy uj Trianon előszele . . . előszele annak, hogy minden oldalról be fognak vonulni a magyar földre azok, akik vissza akarják kapni azt, amit 25 éven át bírtak az első Trianon jóvoltából . . . előszele annak, hogy Magyarország továbbra is csonka ország lesz, talán még csonkább, mint az első világháború után. Előszele annak, hogy a budapesti Szabadság téren továbbra is ott kell majd maradni az “Észak”, “Kelet”, “Dél”, és “Nyugat” szobrainak és annak, hogy az ezekben a szobrokban kifejezett fájdalom még nagyobb súllyal fog ránehezedni annak a népnek a vállára, mely már százszor “megbünhödte a multat és jövendőt.” Nem érezhetünk e fordulat miatt keserűséget senki ellen sem. Az uj politikai helyzetnek elkerülhetetlen következménye volt ez. Románia elfordult a tengelyhatolmaktól, mert már megtehette . . . földjét elfoglalta már az orosz haderő ... a nácik már nem árthatnak a románoknak. A magyar kormány még nem fordult el a náci tábortól ... a magyar népre még teljes erejével ránehezedik a nácihatalom fegyveres ökle . . . Semmi más ez, mint a magyarok hagyományos balszerencséje. Talán Árpád apánk nem is választotta meg oly szerencsésen a magyarok hazáját, mikor elfoglalta a Kárpátok medencéjét. Szép föld, jó föld, ígéretes terület volt, de csak később sült ki, hogy ez a magyar föld világhatalmi törekvések keresztutján áll, melybe beleütközik és melyen átgázol minden népáradat, minden politikai változás, minden esemény, mely Európa népeit érinti. Rosszul járt az Ázsiából jött magyar nép, mert jól kiválasztotta ugyan a földjét, de nem jól választotta ki a szomszédait és ennek következménye az, hogy a magyar, bár ezer éve bírja a magyar földet, sohasem lakhatott rajta békességben. Egy negyedszázaddal ezelőtt beperelték a szomszédok a magyar népet a nemzetek hadbírósága előtt és a magyar nép ezt a perét elveszítette — nem voltak jó ügyvédei s a bírái bekötötték szemeiket, mint az igazság hagyományos istennője. . . s most egy uj nagy pere van a szomszédoknak a magyarokkal ... a vád az, hogy a magyar belefáradt abba, hogy az “isteni igazságban és Magyarország feltámadásában” bízzon s fegyvert fogott, hogy igazságának érvényt szerezzen, ahelyett, hogy tovább várt volna ... s ezt az uj pert elsőfokon máris elveszítette a magyar nemzet. Más az önvédelem s megint más a magunk igazának erőszakkal érvényt szerezni. Aki önvédelemből öl, azt felmenti a bíróság, de aki erőszakkal szerez érvényt igazságos meggyőződésének, azt elitéli a törvény s ez történik a magyar néppel. Van isteni igazság, de annak hosszú az útja. Néha századokig kell rá várni, mig eljön az alkalom arra, hogy azt törvényes ufón, esetleg az önvédelem jogos erőszakával lehessen érvényesíteni. De nagy hiba az isteni igazság beteljesedését provokáció nélkül erőszakkal érvényesíteni és a magyar kormány azzal, hogy Hitlertől fogadta el Erdélyt, ezt a hibát követte el s ezért tapasztalja meg újra annak a mondásnak igazságát, hogy “ebül szerzett vagyon ebül vész el.” Erdélyország a mi szivünk meggyőződése szerint magyar föld és fáj a mi szivünknek, hogy el kell veszíteni újra ... s fáj az is, hogy ezeknek a híreknek fagyos szele azt hirdeti, hogy nem ez az egyetlen terület, mellyel a magyar nemzetnek fizetnie kell. Ugyan korán leveri az őszi szél a magyar nemzet élete fájáról a feltámadás reményeinek gyenge virágait! Nem volt elég a nácik rablóuralmának sok szenvedése, a kényszerű háborúban elvérzett magyar ifjúság gyásza . . . nem volt elég a kifosztott magyar földre ráhulló véres könnyek árja . . . Mindennek tetejébe megint fizetni kell s ki tudja, hogy megint csak nem a magyarnak kell-e majd megfizetni a legnagyobb árat? Az Atlanti Chartert is elsöprő erővel süvöltő szélviharként tépi a lelkünket az a hir, hogy Erdély sorsát már megpecsételték egymás között az oroszok és a románok. De még ennél is jobban megfagyasztja lelkünket az a hir, hogy az oroszok háborús kárpótlásként a románoktól vagy 300 millió dollárt vagy annak fejében az elpusztított orosz föld újraépítésére az összegnek megfelelő EMBERI MUNKAERŐT követelnek és hogy a románok e felté.telek teljesítésére vállalkoztak is. Kósza, meg nem erősített hírek szerint a románok már is küldtek az oroszoknak — nem pénzt, hanem munkásokat, akiknek majd ingyen, évekig kell dolgozni, hogy helyreállítsák azt, ami elpusztult. Minden józanul gondolkozó ember azonnal sejteni fogja azt, hogy a románok ezeket a rabszolgákat nem a saját nemzetük fiai közül fogják kiválogatni ... ez a nem tudjuk, hogy hány százezer vagy millió főre rugó rabszolga sereg Erdélyből fog orosz földre menni. Ami hivatalosan is jóváhagyott hir érkezik, az mind igazolja ezt a tényállást. S HA . EZ IGY VAN, hogy az oroszok ily feltételeket szabtak a és románok elfogadták e feltételeket és azok végrehajtását meg is kezdték, akkor bizonyosra lehet venni azt is, hogy az oroszok a magyarokkal szemben is hasonló követeléseket fognak támasztani s akkor MÉG TÖBB magyar mehet majd újraépíteni Oroszországot. Az orosz nemzet hatalmas és döntő erejű szövetségesnek bizonyult. A háborús érdek nem engedi meg, hogy szembeforduljunk e szövetségessel, akinek hősies harca millió katonánk életét mentette meg. Az orosz segítség nélkül a háború sokkal hosszabb lett volna és sokkal több amerikai és angol vérbe került volna, mint amennyibe igy fog kerülni. Ezt el kell ismernünk és készséggel el is ismerjük. Ugyanakkor azonban nem tehetünk lakatot a szánkra akkor, amikor ennek a világhá- XFolytatása az 5-ik oldalon)
