Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-08-31 / 35. szám
(Verhovay Journal) 31 VOL. XXVII. ÉVFOLYAM 1944 AUGUSZTUS 31 NO. 35. SZÁM Az Amerikai Magyar Szövetség hónapokkal ezlőtt azzal a kéréssel fordult az amerikai magyarsághoz, hogy szervezze meg a magyar nép háború utáni megsegítésének lehetőségeit. Senki nincs, aki ne volna hajlandó a levetkőztetett és kiéhezett magyar népen segíteni. Senki sincs, akinek ne fordulna ki a szájából a jó amerikai falat, amikor arra gondol, hogy testvérei, rokonai odahaza talán a jobbkezüket is odaadnák egy rend ruháért vagy egy jó falatért. Senki -sincs, aki annyira el tudna feledkezni óhazai véreiről, hogy az ő meg segítésükre való hajlandóság nélkül tudná élvezni azt az amerikai jólétet, ami óhazai szemmel nézve valósággal dőzsölés számba megy nem egy esetben. Senki sincs az amerikai magyarság tömegei között, aki ne volna hajlandó öt-tiz dollárt arra szánni, hogy azt az óhazai nyomor enyhítésére fordítsa. Amikor tehát az Amerikai Magyar Szövetség ily irányban intézett felhívást az amerikai magyarsághoz, akkor tulajdonképen az amerikai magyarság szivében meglévő kívánságot teljesítette. És mégis mi történt? Itt-ott hallunk megmozdulásokról. Egyik-másik fiókunk megszervezte azt a bizottságot, melynek rendeltetése az, hogy az óhazai magyarság nyomorának enyhítésére gyűjtsön adományokat, de a legtöbb fiókunk még nem mozdult meg. Ismételjük, hogy nem azért, mert nincs meg benne a hajlandóság arra, hogy segítsen, hanem egyszerűen azért, mert a régi jó magyar szokás, az *‘Ej, ráérünk arra még!” elve most is érvényesül. A helyzet azonban az, hogy nem érünk rá. Magyarország bármely nap kiléphet a tengelyhatalmak táborából. Lázongások, forradalmak híreit halljuk. A magyar nép rázza rabbilincseit. Csak egy ujjal segítse a magyar népet a szövetséges hatalmak hadigépezete s úgy kiverik a nácikat és úgy letörik a quislingeket, hogy attól koldulnak. S abban a pillanatban, hogy ez bekövetkezik, elérkezik a segítség adásának a lehetősége is. Sőt nemcsak a lehetősége, hanem a feltétlen szükségessége is. A magyar nemzet ugyanis éhezik és rongyosodik. És nagyon keserves csalódás volna a magyar népnek, ha ennyi esztendő nyilvánvaló és egyre növekvő nyomora után az amerikai magyarság nem volna TELJESEN KÉSZ a lehetőség első pillanatában hathatós segítséget nyújtani. Nagyon keserves csalódás volna a magyar népnek, ha akkor, amikor határai megnyílnak az Amerikából várható segítség számára, az amerikai magyarság üres kézzel állna s azt Írná haza, hogy “várjatok, majd lesz havi gyűlés és akkor határozunk és bizottságot alakítunk és gyűjtjük a centeket a ti megsegítésetekre.” Éhes ember nem tud várni és azért az amerikai magyarság sem várhat. Nem akkor kell megszervezkedni, amikor már lehet segítséget küldeni. A segítséget már most kell összegyűjteni és készenlétben tartani, úgy, hogy az amerikai katonasággal együtt az amerikai magyarság segítségre szánt adományai is bevonulhassanak az elgyötört magyar földre. Mozduljunk meg tehát azonnal, mert nincs idő a ráérősre. Merjük állítani hogy az óhazai magyarság különös várakozással fog tekinteni a Verhovay Segély Egyletre, mert azt már a háború előtti évek folyamán megismerte és tudja, hogy hatalmas tábort képvisel, melytől hathatós segítséget várhat. Igen nagy szégyenben maradnánk, ha ennek a várakozásnak nem tudnánk megfelelni, még pedig idejében. Minden fióknak már meg kellett volna szervezkedni ebben az irányban. Már majdnem késő van, de talán még van egy-két hónap erre. Egy perccel sincs több időnk! Talán mondanunk sem kell, hogy amikor az óhazai magyarság megsegítéséről van szó, akkor nem, számolhatunk centekkel és nem hordozhatjuk körül koldus módjára a kalapot. Ennek a segítségnek önkéntesnek és bőségesnek kell lenni. MILLIÓKRA VAN SZÜKSÉG és ezeket a milliókat az amerikai magyarság tömegei elő tudják teremteni. Ha a Verhovay kórházvonat megvalósítására tudtunk vásárolni egy millió dollár ára hadikölcsön kötvényt egy hónap alatt, akkor tudunk egy millió dollárt előteremteni szerencsétlen, éhező véreink megsegítésére is. Az se feltétlenül szükséges, hogy e célra “majd” ősszel táncmulatságot és távivászatot rendezzünk. Nagyon szomorú volna, ha súlyosan megpróbált szülőanyánk, a magyar föld megsegítésére nem tudnánk másként pénzt előteremteni, csak úgy, ha a ráköltött pénz kétharmadával egyúttal az üzletembereket is gazdagítjuk. Az önkéntes adomány teljes egészében odakerül, ahol segíteni lehet vele. De a mulatságon elköltött dollárnak csak a harmadrésze megy segítségre, a kétharmadrésze költségre megy, amiből a magyar népnek kenyere nem lesz. TÖBB MÉLTÓSÁG ÉS NAGYOBB JÓSÁG van az önkéntes adományban, mint a mulatság révén szerzett “tiszta jövedelemben”. S a mulatság megrendezése időbe is tart s időnk nincs. Alighanem erre már elkéstünk, mert nagyon ráértünk. Épp azért itt az ideje, hogy azonnal cselekedjünk. A szeptemberi havi gyűlésen minden egyes fióknak kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel és meg kell kezdenie a gyűjtést. Rövid pár hét alatt tekintélyes összeget gyűjthetünk össze, mellyel legalább meg tudjuk KEZDENI azt a segítséget, amit kiáltványainkban MEGÍGÉRTÜNK A MAGYAR NÉPNEK. Mert ezt az egyet a világért se felejtsük el Rádión és röpiratokban buzdítottuk a magyar népet, hogy rázza le a náci rabláncot. Minden egyes kiáltványban MEGÍGÉRTÜK, hogy mi a magyar nép mellett fogunk állni a szabadságért való dicső küzdelmében és HOGY KENYERET, RUHÁT ÉS PÉNZT FOGUNK ADNI. Nagyon valószínű, hogy az óhazai magyarság megkapta ezeket az üzeneteket és hogy a mi ÍGÉRETEINKET KÉSZPÉNZKÉNT VETTE Hát az ígéret szép szó, de csak ha megtartják úgy jó. Az óhazai magyarság ime már kezdi megtenni, amire kiáltványainkban kértük, de hol vagyunk mi attól, hogy megtegyük, amit MEGÍGÉRTÜNK? Jaj nekünk és a szerencsétlen magyar népnek, ha ígéretünk megtartására nem vagyunk teljesen készek az első percben! Verhovay testvérek! A tizenkettedik óra ütött. Várni nem lehet tovább. Az adományok összeszedését meg kell kezdeni. Van központi szervezetünk, mely az adományokat úgy fogja ‘ elhelyezni, hogy azok ott adjanak segítséget, ahol a legnagyobb szükség van rá. Az óhazai magyarság éhező milliói várják az amerikai lágy kenyeret! Mikor fogunk hát hozzá, hogy megsüssük? KÉSZÉN VAGYUNK-E?
