Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-07-13 / 28. szám
2-flt oldal 1944 julius 13 Verhovay ak Lapja hogy közülök immár ötvenegyen odaadták az életüket. Ezeknek hősies önfeláldozása kell, hogy meggyőzze az Egyesült Államok népét a bevándorolt magyarság nagy nemzeti értékéről, mert ezeknek példájából láthatják, hogy ez a bevándorolt magyarság bár semmit sem hozott a kezében, a szivében elhozta a szabadság szeretetét és az érte élni-halni kész lelkesedést. Miközben e sorokat írjuk, a harc tovább folyik. Talán már ez árában mások is követték azt az ötvenegyet, akiről eddig tudunk. És ki tudja, hogy ezeken kívül hányán sebesültek meg? Ki tudja, hogy hányán kaptak kitüntetést oly hőstettekért, melyek által kiváltak társaik közül? Egyet tudunk. Azt, hogy ezek a magyar származású amerikai fiuk hősiesen megállják a helyüket minden ütközetben és ha kell, a legnagyobb áldozatot is készek meghozni a győzelemért. Hálás szívvel emlékezünk meg róluk és áldjuk a poraikat . . . mert az ő vérük az, mely ezt a sok nemzetségből összetett népet eggyé olvasztja, hogy AZ EGY, OSZTHATATLAN NÉPPÉ VÁLJON, MELYBEN SZABADSÁG. ÉS IGAZSÁG URALKODIK. MINEK DOLGOZZAK? Mostanában, az idegeket őrlő, izmokat elgyötrő, szakadatlanul folyó háborús munka korában a legtöbb ember igyekszik magát kivonni minden oly munka alól, mely elkerülhető. A gyári munkát el kell végezni, a bányába le kell szállni, mert abból van a kenyér. A házi munkát el kell végezni, mert az otthon minden ember végvára s ha azt nem gondozzuk, széthull benne minden. Ezeket a munkákat el kell végezni, ezek alól nem bújhat ki az ember. De ott van az egylet! Lám, az egyleti tevékenység oly munka, amit már el lehet kerülni, mert az egylet nem áll meg akkor sem, ha jó néhány régi harcos leveszi kezét az eke szarváról. Érthető hát, hogy a mai időben egyre több tagtárs van, akinek oldódzik a bocskora, mikor arról van szó, hogy elmenjen a gyűlésre, mert hiszen az is munka s egyre több oly tisztviselő van, aki nem hajlandó tovább dolgozni, ha csak az egylet úgy meg nem fizeti neki a munkáját, hogy megérje neki ezt a munkatöbbletet is vállalni. Oly jelenség ez, mellyel bátran és őszintén szembe kell nézni, ha meg akarjuk rá találni az orvosságot. Ez annál is fontosabb, mert hiszen a háború csak előtérbe hozta ezt a jelenséget, mely már azelőtt is megvolt, hiszen tagtársak és tisztviselők egyaránt sokszor kérdezték önmagukat és egymást is a múltban, hogy “minek dolgozzak az egyletben, ha sem segítséget, sem elismerést, sem megfelelő fizetséget nem kapok érte?” A megnövekedett háborús kereseti viszonyok oly helyzetbe hozták a tisztviselőket, melyben már le lehet nézni azokat az öt-tiz és tizenöt dollárokat, amiket az egyleti munka hozott. Igaz volt idő, mikor ez jó pénz volt s bizony alighanem lesz idő megint, mikor újra jó pénz lesz. De most nem az. S majdra és voltra nem ad a magyar. * * * Foglalkozzunk talán előbb a tagtársak érvével, akik úgy érzik, hogy fölösleges áldozat és munka nekik az egylet életben résztvenni, gyűléseken havidijat fizetni s jótanáccsal, hozzászólással elő mozdítani az egylet ügyeit. Hivatkoznak arra, hogy a világ legnagyobb biztositó tár«asága sem kívánja, hogy elvigyék a havidijat, hanem szépen bekollektálja tőlük és ha egyik nap nincs pénz, elmegy az ügynök másodszor is, harmadszor is, negyedszer is... igy legalább minden nap van vendég a háznál. Már nem egyszer rámutattunk arra, be is bizonyítottuk számokkal, hogy a világ legnagyobb biztositó társasága is megfizetteti velük az ügynök fáradozását. Az ügynök fizetése ott van a magasabb havidijban. 'Egy harminc éves tagtárs nálunk a fióknak járó öt centtel együtt egy húsz évig fizetendő ezer dolláros kötvény után havonta 66 centtel többet fizet a világ legnagyobb biztosítóinál, mint a Verhovaynál. Tehát a tagtárs egyetlen kötvényén is már havonta 66 centet takarít meg azzal, hogy a Verhovayban a fióknál fizeti meg az ügykezelőnek a havidijat, nem pedig az ügynöknek, aki elmegy ugyan a házhoz, de azt meg is kell fizetni, még pedig a biztosítottnak. Tudják-e a tagtársak, hogy ennek az egyetlen kötvénynek esetében a Verhovay rendszer húsz év alatt $158.-t takarít meg és pedig nem az egyletnek, hanem a tagtársnak? Mert azok a havi 66 centek húsz év alatt $158-t tesznek ki! Ugyanakkor azonban ne felejtse el a kedves tagtárs azt sem, hogy a világ egyetlen biztositó társasága sem törődik egy cseppet sem elaggott tagjaival, árváival, diákjaival, segítségre szoruló tagtársakkal. Ott minden kötvénytulajdonos csak egy biztosított ...sorsával nem törődik senki... sem részvétet, sem baráti jobbot neki bajában nem nyújtanak. Vájjon honnan tudja-e azt a kedves tagtársam, hogy a Verhovaynak erre a SEGÍTSÉGÉRE nem fog rászorulni sohasem? Ki lát a jövőbe? Oh, mennyi szivszaggató kérés, mennyi megrendítő tragédiából fakadó esdeklés jön a központi hivatalhoz! Emlitsem-e azt az elöregedett tagtársunkat, aki munkájára és két fiára építette jövőjét? Baleset következtében munkaképtelen lett, keresete megsemmisült. Egyik fiát halálra gázolta egy megvadult autó. Másik fia elesett a fronton. Ma itt áll egyedül... És a Verhovayhoz fordul, az ő egyesületéhez s a Verhovay segíteni fogja. Hogy menynyire tudja segíteni, mily mértékben tudja enyhíteni lesujtottsága fájdalmát, az nem a Központi Hivatalon múlik, hanem magán a tagságon. Minél több módot teremt ugyanis a tagság ÖNZETLEN MUNKÁVAL a bajbajutottak megsegítésére, annál több pénz áll az egyesület rendelkezésére ahhoz, hogy segítsen azokon, akiken más már nem segít. Minél kevesebbet tesz a tagság annak érdekében, hogy ily testvérsegitő munkára legyen pénz, annál kevesebb az, amit az egyesület megtehet. De az egyesület mindég megteszi azt, amire a Konvenció neki jogot és módot ad s bármily kevésnek látszik az sok esetben, mégis több, mint amit bármi más biztositó társaság megtenne. És ha a tagtárs sohasem kerül abba a helyzetbe, hogy segítségre szoruljon, nem örömmel tölti-e el az a gondolat, hogy egyleti tagsága révén szaporitja azoknak seregét, akik embertársaik meg segítésére saövetkeztek? Nem érdemes azért dolgozni, gyűlésre járni, egyleti munkában részt venni, hogy másokkal jót tegyünk? Ha nem érdemes, akkor úgy látszik mindazok tévednek, akik fizetés nélkül dolgoznak a Vörös Keresztnek ... Nincs szebb, nincs magasabb rendű munka, mint az embersegités munkája s bizony keveset érő ember az, aki nem hajlandó havonta egy-két órát .rászánni arra, hogy ezt a munkát lehetségessé tegye s elősegítse! Az egyesületnek be kell valahogy kollektálni a havidijat azoktól, akik nem hajlandók a gyűlésekre elmenni. Ott, ahol nincs emberbaráti érzésektől vezetett önzetlen tisztviselő, ott a havidijak beszedése pénzbe kerül és ezzel a pénzzel kevesebb jut azokra a nemes, testvérsegitő célokra, melyeknek megvalósítására a Verhovay SEGÉLY egylet megalakult! Az egyleti életben való részvétellel a tagtárs magának készpénzt takarít meg... önmagát biztositja arról, hogy ha esetleg a ködös jövendőben segítségre szorulna, lesz feléje nyúló testvéri kéz... és ugyanakkor elősegíti a testvérsegitő munkát, melynél magasztosabb, szebb munka nincs széles e világon. Ez a felelet arra a kérdésre, hogy “MIÉRT DOLGOZZAK..." Sok tekintetben érthetőbb az egyleti tisztviselő zúgolódása. A tagság nemtörődömsége következtében őrá TULNAGY TEHER HÁRUL. Egyedül huzza az igát. Önzetlen munkára az embernek csak valamennyi ideje és ereje lehet. Ahol ezt az erőt és időt szemérmetlenül kihasználják, ott a tisztviselő elveszti a kedvét s vagy lemond, vagy munkájáért fizetés követel. Az igazság az, hogy az egyesület senkitől ingyen munkát nem követel. Mint rámutattunk, még a tagság is meg van fizetve azért a fáradságért, ami a gyűlésekre való eljárogatással jár. A fizetség olcsóbb havidijak által megtakarított összeg formájában ott marad a tagság zsebében. S ráadás az a segítség, amit az egyesület kész nyújtani minden arra szoruló és arra méltó tagjának. Tisztviselőit is kárpótolja az egyesület valamily módon. Persze a fizetés nem lehet egy értékű a teljesített munkával. ' Hiszen* akkor már is biztositó társaság volnánk s vajmi kevés maradna arra, hogy a biztosítási üzleten kivül mást is tegyünk, embertársaink s hazánk megsegítésére. De végeredményben a tisztviselőknek is arra kell gondolniok, hogy munkának nemcsak pénz a jutalma. Ha az volna, akkor nem volna egyetlen önkéntes ápolónő sem és a kórházakban nem volna egy orvos sem, aki a szegény embert ingyen gyógyítja meg s kárpótlás nélkül operálja meg. Hazánk leghíresebb művészei nem mennének el mindenhová országszerte és tengeren túl, hogy fizetés nélkül szolgálják a War Bondok terjesztésének és katonáink szórakoztatásának ügyét. A USO-ban nem állnának hazánk legkiválóbb asszonyai és férfiai egyszerű közkatonák rendelkezésére, hogy ittlétüket kedvesebbé és örömben gazdagabbá tegyék. Az adagolási hivatalok százezres hivatalnok seregei nem dolgoznának hétről-hétre ingyen azért, hogy hazánk gazdasági helyzetének egyensúlyban tartása érdekében fizetés nélkül dolgozzanak. Mindezek bizonyítják, hogy a munkának nemcsak a pénz a jutalma és nem is csak a pénz a célja. Az emberiség jólétét legtöbbször épp azok a munkások mozdítják elő, akik vagy nagyon kis fizetésért vagy éppen hogy ingyen dolgoznak. A Verhovay Segély Egylet minden fióktisztviselőjének öntudatában kell, hogy éljen az a gondolat, hogy ő az emberiség legjobbjaival osztozik, amikor a testvérsegités munkájában résztvesz. Hány agg tagjáról gondoskodik egyesületünk? Hány diákot segített át a kezdet leküzdhetetlennek látszó nehézségein? Hány özvegynek szárította fel könnyeit? Hány balesetben megsérültnek meg segítésére fogtak össze fiókjaink és tették lehetővé számára azt, hogy emberi életet folytasson? Hány bevándorolt jövőjét biztosította a Verhovay, mikor a polgárosodás rögös utjain segítettet Hány anyának hajtott örömkönnyet a szemébe, mikor katona fiától magyar levelet kapott, melynek megírásában a Verhovay levelező és szótár segítette? Mily mértékben erősítette meg a Verhovay Segély Egylet az amerikai magyarság tekintélyét hazafias mozgalmakban való részvételével? I Honnan jött a pénz, az erő minderre? Bizony onnan, hogy a tagság és a tisztviselők önzetlenül dolgoztak, nem a biztosításért, hanem a testvéri szeretetnek közöttünk való megvalósításáért! ;,.j Ha a kényelemnek, a más-; sál való nemtörődömségnek' és önzésnek lelkét engedjük' önmagunkban uralomra jutni, akkor egyesületi tévé-’ kenységünk legdrágább, legszebb és legfontosabb része fog rámenni. Nem vészit azzal más, csak a tagság. Az fog nyerni, akinek úgy is van és az fog veszíteni, aki mái mindent elveszített. *.gj Lássuk meg, hogy katona-, ink hogy harcolnak, szenvednek, véreznek — garasokért! Lássuk meg, hogy ápolónőink hogy dolgoznak, nélkülöznek — garasokért! Lássuk meg, hogy a nemzet és az emberi társadalom legjobbjai hogy adják idejüket és erejüket nemzeti és társadalmi értékek megőrzésére — semmiért! tij És tőlük tanuljuk meg s feleletet arra a kérdésre, hogy; “MIÉRT DOLGOZZAK?!” , MEGÉRTIK EGYMÁST. L A bolondulásig szerelmes Gábor igy ábrándozik: “Ugy-e Julikám, ha ml összeházasodunk, mi mindég egy véleményen leszünkj ugy-e?” , 1í “Mindég — bólint rá engedékenyen Julika — az én1 véleményemen.” ji
