Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1944-04-06 / 14. szám

3-ik oldal 1944 április 6 Verhovaycik Lapja A háború mint takaró Miközben hőseink a négy világtáj harcterein küzde­nek, véreznek és halnak, és miközben az itthoni fron­ton millió és millió férfi és nő hősies önfeláldozással veszi ki a részét a győze­lemért folyó munkában, gyá­rakban, bányákban, a Vörös Kereszt önkéntes irodáiban, War Bond mozgalmak lebo­nyolításában, ugyanakkor rengetegen vannak, akiknek a háború takaróul szolgál. Takaróul arra, hogy ellep­lezzék igazi céljaikat, önző érdekeikért folyó munkál­kodásukat, vagy pedig egy­szerűen kényelmüket, lusta­ságukat. Rengegen vannak, akik a háború, a győzelem és a de­­mokráca ügyét megnyerge­­lik s felhasználják arra. hogy az ily ügyek mozgal­mainak erkölcsi erejével a saját céljaik szekerét húz­zák ki a sárból. Talán po­litikai téren akarnak érvé­nyesülni, talán társadalmi téren akarnak kitűnni, ta­lán összeköttetéseket akar­nak szerezni, vagy éppen üzleti haszonra számítanak a “közíigy”-ért való tevé­kenységük eredményekép. Ezek azok, akik a leghan­gosabban követelik a koope­rációt, akik a legvadabbul ítélik el azokat, akik meg­szimatolva az őszinteség hiányát melldöngető lelke­sedésükben vonakodnak ve­lük egy táborba szállni Ezek azok, akik azonnal- a nácizmus, a fajgyűlölet és a hazafiatlanság bélyegét sütik rá arra, aki nem akar­ja az ő szekerüket tolni, mely ugyan az ő személyes érdekeik ügyeivel van megrak va de mert rátüzték a csillag sávos lobogót, elvárják hogy mindenki a szolgálatukra siessen. Igen sok embert megfé­lemlítenek. Hangoskodásuk­kal azt az érzést keltik a hallgatókban, hogy ha nem állnak azonnal melléjük, ak­kor a hazafiatlanság látsza­tába kerülnek s mivel ezt az ember elszeretné kerülni, hát inkább kénytelen-kel­letlen enged s immel-ámmal ugyan, de mégis dolgozik az önmaga ügyét munkáló “hazafinak”, aki aztán jót mosolyog a markába. Nagyon sok komoly és ér­tékes mozgalom bukott már bele abba, hogy olyanok ragadták magukhoz annak vezetését, akik rögtön ráis­mertek a jó lehetőségre és megragadták azt, még mi­előtt bárki is lélegzethez jut hatott volna. Mikor aztán látta a közönség, hogy egy konjunktúra lovagnak dűlt be s annak tolta csillagsá­vos lobogóval leplezett saját szekerét, akkor otthagyta a félmunka közben s a magá­ra maradt konjunktúra ve­zér csalódásában nem tu­dott másként kárpótlást ta­lálni, minthogy lenácizott mindenkit, aki cserben hagyta. Könnyű megismerni pe­dig a konjunktúra lovagot. Elsősorban arról lehet meg­ismerni, hogy mindenáron magát akarja megválasz­tatni elnöknek. Másodsor­ban arról lehet megismerni, hogy a lelkesedése túlmegy a természetesség legszélsőbb határain. A komoly haza­fias kötelesség-tudás mér­téke nem a szavalás lendü­lete. Katonáink csak jó hazafiak, ugy-e? Már pedig hazudik, aki azt mondja, hogy piruló orcával, énekel­ve, mellüket döngetve men­nek a harcba. Minden harc teret járt iró kijelenti, hogy a katonák nem lelkesednek. Úgy néznek erre a hábo­rúra, mint egy nagyon ke­serves, nagyon súlyos köte­lességre, melyet összeszori­­tott fogakkal teljesítenek — mindhalálig! Az itthoni front is csak akkor lesz egészséges és megbízható, ha a melldön­gető, könnypergető lelkese­dés szalmalángjának helyét az a komoly kötelességtudat foglalja el, mely semmi lel­kesedni valót nem talál ab­ban, hogy bombákat gyár­tunk emberek ezreinek el­pusztítására, hanem egy nagy, rettenetesen kemény feladatot, melyet összeszori­­tott fogakkal kell teljesíteni, akármibe kerül is! Nem bírjuk a szavalókat, akik állandóan csöpögnek a buzdító lelkesedéstől, de ugyanakkor rögtön lemon­danak a további munkáról, ha helyükbe mást választa­nak meg, aki nem szavalt ugyan annyit, de mert talán öt fia volt a harctéren, sok­kal többet dolgozott csendes odaadással, mint az, aki csak torokizmait rezegtette. Az, aki komolyan hisz a mai nehéz idők elkötelezéseiben az dolgozni fog, akkor is, ha csak közlegény, akkor is, ha csak altiszt s akkor is, ha esetleg az érdem nyil­vános elismerésekor nem pontosan érdeme szerint kapja az elismerést. Pasteur sohasem lett volna az em­beriség életét veszélyeztető mikrobák felfedezője, ha csak elismerésért lett volna hajlandó dolgozni. Az elis­merést későn kapta meg: addig dolgozott azért, mert érezte, hogy kell dolgoznia, mert az emberiség sorsának egy részét rábízta a gond­viselés. Érezte, hogy köte­lességének meg kell felelnie s ez hajtotta: az elismerés, az érdem kérdése nem is ju­tott eszébe! Másik fajta konjunktúra lovagja a mai vészterhes kor nak az, aki a háborúra való tekintettel leszállítja mun­kája minőségét és mindazt, amit munkájával együtt tel­jesítenie kell. Idetartozik az a villamos vezető, aki a há­ború óta egyszerre megta­nulta a gorombáskodást, pedig a háború előtt még megállók között is megállí­totta a kocsit egy kétségbe­esetten integető utasnak. Idetartozik az a liftes, aki rámordul azokra, akik a sors rendelése következtében a tizedik emeletre kénytele­nek felvonatni magukat. Idetartozik az a fűszeres, aki a háború óta azt hiszi, hogy hazafias kötelessége a vevőnek a legutolsó vackot is drága pénzért megvenni, mikor a háború előtt alig várta, hogy ugyanaz a vevő belépjen üzletébe. Idetartozik az a mester­ember, aki a háború cimén úgy dolgozik, hogy mester­munkája szétesik, még mi­előtt munkája végeztével hazaérne. Elhisszük nagyon is, hogy ma rosszabbak az anyagok, nehezebb jó mun­kát végezni, de ugyan­akkor tudjuk azt is, hogy az OPA még nem adagolta a lelkiismeretességet, a jóaka­ratot: ezt azok adagolják, akiknek a háború egyszerre jó jogcím arra, hogy rossz­akaratukat kitöltsék má­sokon és lustaságukért bu­sásan megfizettessék magu­kat. Ezek azok az árnyék-la­­vagok, akiknek szereplése elkesiriti az itthoni front be­csületes munkásait s lelany­­hasztja a lelkesedést azok­ban is, akikben velük szüle­tet jóakarat és bizalom van mindazok iránt, akik a köz­ügyek munkálásában az élen állnak. A háború kihozza az em­berekből a jót is, a rosszat is. Fiainkból kihozza a vallásosságot, a szülők iránti szeretetet, az otthon iránti /ragaszkodást, a demokrati­kus életeszmékben való szent meggyőződést. Ugyan­akkor azonban kihozza a konjunktúra lovagok rossz tulajdonságait is, mert a há­ború okozta viszonyok alkal­mat és teret adnak nekik az érvényesülésre. Mindezt napról-napra lát­juk a mindennapi élet ezer területén. De ne hunyjuk be a szemünket azelőtt a tény elqtt sem, hogy ez megvan az egyesületi élet munka­frontján is. Itt is számtalan esetben kibújik a szeg a zsák ból, amikor kitűnik, hogy sokszor az, aki a leghan­gosabban verte a mellét a testvériesség szent kötelessé­geinek hangoztatásával, az akarja magának a legna­gyobb falatot mindabból, a mit a testvériség abrakos zsákjából csak kapni lehet. Itt is kitűnik, hogy vannak bizony szép számmal olya­nok, akik a maguk céljaiért való versengésre nyergelik meg a testvérsegités eszméit és a testvéri együttműködés elvének erkölcsileg kötelező erejével akarják rákénysze­ríteni tagtársaikat arra, hogy az ő saját külön kis személyi szekerüket tolják. S ugyanakkor meghatva néz zük azokat a derék tagtár­sakat, akiket az eszme füt... akik nem szavalnak, nem lármáznak, nem követelőz­nek, hanem dolgoznak, akár elismerik őket, akár nem s akik ott maradnak az él­munkások soraiban, akár káplárnak, akár generális­nak választják meg őket. (Folytatása a jövő héten)--------------v-------------­NINCS CÉLJA . . . Egy New Yorki biztosítási ügynök vadnyugaton járva, egy indiánnal találkozik, a mint egy fa alatt hüsöl. “Ejnye, nagy főnök — szólítja meg a fiatalember — nem sajnálja igy elpocsé­kolni az idejét? Miért nem keres egy jó munkát magá­nak?” “Minek?” — feleli az in­dián főnök. “Hát hogy pénzt tudjon keresni. Tudja, hogy har­minc-negyven dollárt is meg tudna keresni?” — izgul a fiatalember. “Minek?” — feleli az in­dián főnök. “Minek? Micsoda kérdés — csodálkozik a fiatalember — azért, hogy sok pénzt gyűjtsön össze s bankba te­hesse a pénzét. . “Minek?” — feleli nyu­godtan az indián főnök. “Minek? Jó ember — ha magának sok pénze lesz a bankban, akkor nyugalomba vonulhat, nem kell többet dolgoznia.’” “Most sem dolgozom . . .” — adta meg neki a feleletet a bölcs indián. NEMEK STATISZTIKÁJA Az Egyesült Államokban a legtöbb agglegény és haja­don New York államban és Pennsylvania államban él. Együttvéve az egész ország­ban 13 millió hajadon, azaz. férjhez nem ment 15 éven felüli leányzó él, de viszont 16 millió házasulandó le­gény között választhatnak.... még hozzá szökőév is van, leányok! (Nem értjük a sta­tisztikát! Mindég azt hittük, hogy “a számok beszélnek!” De úgy látszik, hogy több nyelven beszélnek. Mert ed­dig mindég úgy hallottuk, hogy több a leány, mint a fiú. És most tessék! Kisül, hogy az amerikai férfiaknak nem kellenek a leányok és hogy minden látszat elle­nére, a leányok sem kíván­koznak oly nagyon főkötő alá, mint a rosszmáj uak ál- I litják. Avagy — csak nem I sikerül nekik megfogni eze­ket a szökevény legénye­ket?) Kétszer annyi özvegy asz­­szony van az országban, mint özvegy férfi. (Ez per­sze nem azt bizonyítja, amit sokan szeretnének elhitetni velünk, hogy az asszonyok sírba viszik a férjeiket, ha­nem azt, hogy az özvegy fér­fiak nem sokáig maradnak özvegyek, hanem sietnek új­ra megnősülni. Aztán? Ké­ső bánat!) California államban két­szer annyi elvált nő él, mint bármelyik másik államban. (Úgy látszik, hogy a calif or­mai napsütés nem használ a házaséletnek. Vagy talán Hollywood hat a nőkre?) Mindebből az következik, ha ezúttal a számok a mi nyelvünkön beszélnek, hogy a lányoknak nem kell ag­gódni: jut is marad is a le­gényekből, nem kell sietni a házassággal . . . mert bizony sok esetben éppen azzal riasztják el a lányok a legé­nyeket, hogy megmutatják, hogy fontosabb nekik a jegy-gyürü, mint a fiú, aki­től kapják. Tininc Ütem tfomeSoowe* BUY BONDS

Next

/
Thumbnails
Contents