Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)
1943-08-05 / 32. (31.) szám
1943 augusztus 5 15-ik oldal Verhovayak Lapja Baleset — A Nácik Segítsége Itthon Minden balesetnek van oka. A baleset nem “vakeset”, hanem valakinek a gondtalansága és könnyelműsége okozza. Ma, amikor minden férfi és nő munkájára, erejére szükség van, minden baleset a nácikat és japánokat segíti. Mert minden egyes sebesült annyit ér a náciknak, mintha ők sebesitették volna meg a hactéren. Az Egyesült Államok ipartelepein (nem számítva az otthonokban történt balesetek még nagyobb számát) a defense munkák megindulása óta, tehát 30 hónap alatt 48,500 munkás vesztette életét baleset következtében. A világháborúban való részvételünk első évében, 1941 december 7-től 1942 december 7-ig az Egyesült Államoknak 8,192 katonája vesztette el életét a harcmezőn. Ezzel szemben az ipartelepeken tizenkét hónap alatt 19,404 ember veszítette el életét: AZ ERŐSZAKOS HALÁLESETEK SZÁMA TEHÁT NAGYOBB VOLT ITTHON, MINT A FRONTON — TÖBB EMBER VESZTETTE ÉLETÉT BALESET KÖVETKEZTÉBEN, MINT AZ ELLENSÉG TÜZÉTŐL! Ugyanezen harminc hónap alatt 258,000 munkás csonkult meg, vagyis veszítette el az egyik szemét, vagy kezét, vagy lábát. A hadseregben az összes sebesültek száma egy év alatt volt 6,335. Több mint 43,000 katonánk tűnt el: ezekről azóta tudják, hogy hadifoglyok, vagy megkerültek, de ha ezeket is a sebesültek kategóriájába sorozzuk, akkor is AZT LÁTJUK, HOGY A HADSEREGBEN, A TENGERÉSZETBEN ÉS A LÉGI HADERŐBEN EGYÜTTVÉVE CSAK FELE ANNYI EMBERT ÉRT BAJ, MINT ITTHON AZ IPARTELEPEKEN. óriási az a hadsereg, ami balesetek következtében elveszett, óriási az a hadsereg, amely az Egyesült Államok ipartelepein elvesztette életét, vagy megcsonkult s munkára és harcra képtelenné vált. De vannak természetesen oly balesetek is, melyek nem végződnek halálosan, sem pedig csonkulással. Öt millió háromszázezer embert ért munkája közben oly baleset, mely hosszabb-rövidebb időre (átlag három hétre) ágyhoz kötötte. Ennek következtében száztíz millió munkanap veszett el, vagyis 375,000 munkás egy teljes évi munkája. Nyilván a balesetek sokkal nagyobb győzelmeket aratnak Amerika népe fölött, mint amekkorákat a nácik és japánok valaha is arattak. S igy rendkívül fontos része a polgári nemzetvédelemnek, hogy a balesetek ellen védekezzünk. Az Egyesült Államok Labor Department-je részletes utasításokkal látja el a munkásságot balesetek elkerülésére. Ez utasítások közül a legfontosabbak ezek: gépek közelében viseljünk testhez álló ruhát, nem pedig lazán lógó ruhadarabokat, melyek beleakadhatnak a mozgó gépezetbe. Szemvédőt viseljünk, ahol fém vagy faszilánkok röpködnek. Sohasem javítsunk gépet, miközben a gép jár. Sohase beszélgessünk, vagy hallgassuk más beszédét anélkül, hogy a gépet meg ne állítottuk volna. Ujjainkat tartsuk távol a gép mozgó részeitől. Sohase álljunk egy irányban a gépből kijövő lemezekkel vagy acéldarabokkal. Csak jó karban lévő szerszámot használj unk. Ha létrát használunk, azt jól állítsuk fel, hogy ne csússzon. Ne hagyjunk szerszámot a létra tetején. Ha emelni kell, sohase emeljünk túl sokat. Nézzünk szét, ha deszkát vagy rudat viszünk, hogy meg ne sértsünk másokat. Rengeteg szabálya van az elővigyázatosságnak. A legokosabb szabály az, hogy mindig előbb gondolkozzunk, aztán cselekedjünk. Ne kockáztassunk semmit és minden munkánál gondoljuk meg hogy milyen baleseteknek vagyunk kitéve és a megfelelő rendszabályokkal biztosítsuk be magunkat ellenük. Vigyázzunk. Ne segítsük ellenségeinket!-----------V--------— VISSZA FOGJÁK ADNI AZ ODAADOTT VÉRT Tudósok azon dolgoznak, hogy a véradásban elveszített vörös vérsejteket mesterségesen pótolják. Jelenleg egy véradó két havonta adhat vért, mert két hónap alatt a szervezet teljesen pótolja az odaadott vért. Az adományozótól elvett vért plazma-porrá változtatják és ebben az eljárásban a vörös vérsejteket nem használják fel. Az elgondolás az, hogy ezeket a vörös vérsejteket feldolgozzák hogy valamilyen módon visszaadhassák a véradónak, akinek szervezete igy sokkal gyorsabban pótolná az odaadott vért s igy képessé tenné arra, hogy sokkal gyakrabban adjon vért. Ahogy az amerikai tudósokat ismerjük, a tervet hamarosan meg fogják valósítani. i CSERÉLJE BE KOCSIJÁT Egy New York-i vállalat “beveszi” most a használt kocsikat, hogy aztán a háború végeztével, mikor az uj autók “kijönnek”, a beadott kocsi értékét beszámítsák annak árába. Sokan vannak, akik ma nem hajtanak s autójukat végkép leállították. Ezek ily módon megmentik kocsijuk mai piaci értékét, mely a háború végére esetleg teljesen meg is semmisülhetne. Jó volna, ha ezt az újítást az ország többi autóüzlete is átvenné. i; Vegyen Háború« Kötvényt 114 A SZAKADÉK “Édesanyám, szeretném ha ma éjjel szállást adna ennek a kislánynak holnapig, mikor majd hazamegy Clevelandba.” “Szívesen leányom, csak jöjjön” — mondta az édesanya és kiváncsi aggodalmaskodással nézett a leány szemébe. “Tóth Margit a kis lány neve” — folytatta a fiú és hozzátette — daróczi ő is, a Tóth Ferenc leánya.” “A Tóth Ferenc leánya!” — kiáltott erre az apja. “Isten hozott leányom”, ölelte meg boldogan — “hát a Tóth Ferenc Clevelandban él? Harminc éve keresem és nem tudtam megtalálni. Arra kellett várnom, hogy a fiam hazulról hozza magával a leányát és úgy mutassa meg nekem...” “Karikagyűrűvel az ujján...” — tette hozzá Jenő. Nem volt nagy meglepetés. Tóváriné a szemeit törülgette és magához ölelte “édes leányát” és Tóvári most már apósi jdgon ölelte meg még egyszer és Ágnes jobbról-balról összecsókolta. Boldogok voltak, hiszen Jenő “falubeli” lányt, talált; lám, ezt is megadta nekik a jó Isten s ennél nagyobb boldogságot magyar szülő már nem is kívánhat magának. Szabóné is átjött a hazatért zarándokot üdvözölni: már rég elszállt leikéből a letartóztatás napjának szörnyű keserűsége. Mikor a menyasszonyt bemutatták neki, akkor mégis csak sirvafakadt majdnem, aztán hamarosan haza is ment. A lánya meg a veje el akartak menni valahová és a nagyanyjára bízták a gyereket. “Mi lelte a Mrs. Szabót?” — kérdezte Margit, mikor az asszony elkomorodva kiment. “óh, lelkem — felelt leendő anyósa — hosszú és szomorú történet az nagyon. Biztos eszébe jutott neki az ő fia, tudod, börtönben ül rablásért és a leánya, aki tálján emberhez ment feleségül, pedig hát ő is szerette volna, ha magyar embert talált volna magának.” "Szegény — sajnálta meg őt a leány — sok szomorúsága lehetett.” A SZAKADÉK 115 “Sok bizony — hagyta rá Tóváriné — bár hát igaz az is, hogy “ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” “Asszony — mondta Tóvári — már megint szapulsz valakit.” “Nem szapulok én senkit, nézze meg az ember — vetette fel a fejét az asszony csak az igazat mondom és megmondom neki a szemébe is. Nem csoda, hogy annyi baja volt a gyerekeivel. Amig kicsik voltak, nem úgy nevelte őket, ahogy kellett volna. Ott aludtak délig, akármikor és még iskolába se hajtotta el őket. Hát már ki hallott ilyet!” “Megbünhődött érte százszorosán” — intette az ura. “Megbünhődött az igaz, — felelte az asszony enyhébben — és hát nem is rovom fel már nekik, .hogy mit szapultak bennünket, de azért jó az ilyet elmondani, mert okulhat belőle más is.” “Hát az már igaz. Csak tanítsd ki a menyedet,” — nevetett az ura és el is pirult a leendő menyecske. “Ugyan már, miken jár az eszed! — szidta tréfásan az asszony az urát és folytatta a meséjét. Mert őt ugyan meg nem lehetett állítani, ha egyszer el akart valamit mondani. Nem rosszakaratból tette, hanem azért, hogy eleget tegyen az igazságnak, melyről azt képzelte, hogy bizonyságtevőjének fogadta őt. Egy szó mint száz — folytatta — úgy éltek a gyerekei, ahogy akartak. Templomba se vitte őket, jó rendes tanítást azok sohase hallottak. Az apjuk részeges volt, verte ezt a szegény asszonyt, hát nem is csoda egészen, hogy nem tudott az törődni semmivel. De ami igaz, az igaz: még egy ilyen nyomorult sorsú asszony se hagyhatja magára a gyerekeit. Aztán, hogy a lányát egy tálján vette el? Hiszen magyar legény abba a házba nem tehette be a lábát. Szabóné ugyan azt se mondta neki, hogy “na”, nemhogy megkínálta volna és megadta volna neki a tisztességet. Persze hogy aztán kimaradozott a leány. Minden leány kimarad, akire nem vigyáznak.
