Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)

1943-09-30 / 40. szám

®~ÍK oldal Verhovayak Lapja 1943 szeptember 30 DRÁMA A NAPI DIJAKRÓL, — Két felvonásban — Nevezhetnék vígjátéknak is, ha nem kerülne súlyos ezresekbe. Az első felvonás kedden délután zajlott le. Ekkor tett jelentést az a bizottság, melynek munkája a napidijak és útiköltségek megállapitása. A bizottság indítványozta, hogy a napidij állapíttassák meg tizenöt dohárban, melyhez napi $3.00 drágulási pótlék csatol­­tassék. Legyen tehát e konvenciónak napidija a drága­sági pótlékkal együtt fejenként és naponként $18.00. Igen heves szónoklatok hangzottak el a drágasági pótlék ellen. Oly hevesek, hogy egyes esetekben az el­nök kénytelen volt a felszólalókat arra inteni, hogy mér­sékeljék magukat. Egész nyilvánvalónak látszott, a fel­szólalásokból, hogy a többség akarata nem fogja elfo­gadni ezt a hatalmas napidijat ajánló javaslatot, mert hiszen minden delegátus elsősorban azért van a konven­ción, hogy szolgálja az egyesületet. Követelte az ellenzék, hogy ebben az ügyben az el­nök rendelje el a névszerinti szavazást, hogy a tagság­nak tudomása legyen arról, hogy kik voltak azok. akik kevesebbel is megelégedtek volna. A szavazás eredménye már meglepő volt. Az indítvány mellett beszélők ugyanis meglehetős csendben voltak és igy a vitából nem tűnt ki, hogy mekkora pártja van a nagyobb napdijnak. 62 delegátus szavazott az emelés ellen, 56 mellette és 6 ma­radt semleges. Ha ez a 6 is szavazott volna és pedig a javaslat mellett, akkor épen egyforma lett volna a sza­vazás és az elnöknek kellett volna magára venni vala­melyik 62 delegátusból álló pártnak haragját. De igy a nemmel szavazók győztek és a napidij maradt $15.00. Az első felvonás véget ért. Mielőtt még lement vol­na a függöny, Radványi konvenciós elnök köszönetét mondott a szavazatért, rámutatva arra, hogy a dele­gátusok $5.000-t takarítottak meg az egyesületnek. Azaz, hogy csak takarítottak volna. De kisült, hogy a drámának nincs vége, mert szerdán reggel újból fel­ment a függöny. Egy 57 aláírással ellátott kérvény ér­kezett az elnökhöz, melyben kérték ez ügyben az újra való szavaztatási azon a címen, hogy névszerinti szava­zás mellett a delegátusok nem fejezhették ki szabadon meggyőződésüket és ezért a titkos szavazást kérték. A titkos szavazásra vonatkozó kérelem keresztülment és annak eredménye felborította az előző napi eredményt, mert a $18.00 napidij pártja győzött túlnyomó többség­gel és igy a delegátusok még sem takarítottak meg öt­ezer dollárt. Sőt, tekintve, hogy ennek az ügynek a tár­gyalása legalább két órát vett el a konvenció idejéből, azt is közel ezer dollárba kell számítani... Hiába no, drága a hús, drága a szálloda, drága a munkaerő és drága, úgy látszik, az ész is. * És igy, mikor a dráma má­sodik felvonásán lehullott a függöny, a delegátusok napi három dollárral lettek gazdagabbak. Váljék egészsé­gükre. Alighanem úgy is oly jó munkát végeznek, hogy az a Verhovay Segély Egylet további fejlődése szempont­jából nem öt és hatezer dollárt ér meg, hanem annak a sokszorosát. Ha ez a határozat hatezer dollárt ki is vett az Egye­sület pénztárából, a delegátusok egyszerű megoldással azonnal vissza is tették azt s ez volna, mintegy a dráma utójátéka. Mert egyhangúlag elfogadták a delegátusok azt az indítványt, hogy a drágasági pótlék fejében ezen­túl naponta nem nyolc, hanem tiz órát fognak dolgozni s mivel igy ennek következtében a konvenció ideje fog megrövidülni, a magasabb napidij megtérül. így lakik jól a kecske is, miközben a káposzta megmarad. AZ ELSŐ JELÖLT Pólya doktor napi röpiratában keservesen pana­szolja fel, hogy kevés a humor a konvención. Nem ér­tünk vele egyet. Egyike a legtöbb derültséget k^ltő epizódoknak a következő. Még közelébe se értünk a választásoknak s bár ál­lítólag a szálloda szobáinak mélyében titkos izgalommal zug a tömeg, a konvenció erkölcsi érzéke tiltja, hogy bárki is felvesse a választások kérdését s mihelyst valaki elfeledkezik beszédében erről, az íratlan konvenciós er­(Folytatása a 7-ik oldalon) CLEVELAND, O. 14-ik fiók A Verhovay Segély Egy­let 14-ik osztálya október 10-én, vasárnap délután 2 órai kezdettel tartja MŰ­SORRAL egybekötött nagy­szabású SZÜRETI MULATSÁGÁT a Verhovay Otthonban, 8637 Buckeye Rd. Felszólítjuk és kérjük mindazon tagtársakat, a kiknek gyermekei részt óhajtanak venni a nagy KÖRMAGYAR táncolásban, szeptember 25-én, szombat este fél nyolc órakor a Verhovay Otthon nagy ter­mében jelentkezzenek. A vigalmi bizottság nevé­ben: Pintér Ferenc, biz elnök, Cincár Gyula, biz. jegyző BE 100% WITH YOUR 18 KÖDÖS ÉVEK 5. ólmos, szomorú esőben, tizenkét esztendős voltam, mire Kassára értem, tágranyilt szemmel s félénk reme­géssel; vájjon mi vár itt én rám? A hires város egészen máskép festett, mint ahogyan elképzeltem. Hogy ho­gyan képzeltem el, magam sem tudom, de semmiesetre sem olyannak, mint amilyennek találtam megérkezésem­kor. Még az állomás épülete is pont a túloldalon volt s nem ott, ahol gondoltam. Beljebb, szuronyos csend­őrök helyett pelendrikes rendőrök vigyáztak az em­berekre s a rendre és sárga vonat csilingelt végig a há­zak között. A várost nagyobbnak, a dómot magasabb­nak gondoltam; általában majd mindenben csalódtam. Abban is, hogy valami szép, gangos, erkélyes szoba he­lyett egy csepp kis kertészlakba kerültem az erdélyi feje­delemről elnevezett körúton. Bátyám virággondozó apósának fészke volt ez. Ide röpdöstek szétszórt csalá­dunk tagjai és innen ruccantak ki napokra, hetekre, sőt hónapokra kenyér után. Később aztán külön fészket raktunk a rodostói re­mete utcájában, egy betonozott pincelakásban, utcára nyíló két magas ablakkal, ahonnan a járókelőknek csupán cipőjét, nadrágmanzsettáját, vagy gazellabokáit láthattuk. Nővérem eljárt a módosabb családok női­­ruháit alakítani, húsz csehkoronát kapott naponként a varrásért és ellátást. Bátyám egy elektrotechnikai vál­lalathoz került, a másik bátyám a Stefanik-utcai Legio­­nárské Druzsstvó fűszeres segédjévé avanzsált havi hatszázzal és tört államnyelvvel. Jól emlékszem még a szép üzlet kék üveg portáljára s a kirakat hatalmas, malomkeréknagyságu ementáii-sajtreklámjára. Innen kezdve mintha valahogy révbe ért volna a családi ladik: csokoládét is ettünk gyakran a Druzsstvóból, ementálit, prágai szafaládét, szardíniát s egyéb jókat, amiket zárás után kipakolt zsebeiből otthon a “cseh” segéd u«r. —i Ma ismét kellemetlenségem volt az üzletbe», KÖDÖS ÉVEK 19 mert véletlenül kézit csókolomaL köszöntem egy cseh ka­kadunak ruku libám helyett! — dühösködte szegény bátyám esténkint s olyan méreggel csapta oda szardiniás­­dobozát a betonra, hogy biztos ott haltak szörnyet az oiajos pisztrángok. Én akkor már egy pékmühelyben próbáltam ke­nyeret keresni: forró, két kilós vekniket kellett elkap­nom nagysebesen a sütőmester lapátjáról, ruhakefével megtisztítani a hamutól, liszttől. Kezem az első napok­ban csupa vizhólyag volt. “Nem tesz semmit” — mondta a fókabajszu sütőmester, — “csak az elsőfokú égés után szabadulhatsz fel!” Puccoltuk a polipkaru dagasztógépet társaimmal, le kellett kaparnunk aa olajos tésztát a gépalkatrészekről; jó volt még a más­napi sütésbe, akárcsak a mester két karján ragadt tésztacsomók. Émelygett a gyomrom, ahogy elnéztem, hogyan formálja megnyálazott ujjaival szabályossá a kiflik végeit a fősegéd ur. Munka után énekeltünk inas­társaimmal, szlovákul. Meg kellett tanulnom, hogy: Ja som pekárszki szín, kazsdi deny robic muszim! A datolya nagyságú svábok terceltek nótázásunkhoz, össze-össze dörgölve hegyes lábaikat. Az elsőfokú égést nem tudtam bevárni s igy le kel­lett tennem arról, hogy valaha is pék váljék belőlem. Két heti próbaidő után otthagytam a kifliket, a kemen­cét, a hosszúkás ruszlikat. Uj állás után néztem, de a pékmühelyeket messzire elkerültem, s ha véletlenül mégis közelébe kerültem ilyennek: a kiömlő forró ke­nyérszag beteggé tett órákra. Hosszú ideig nem tudtam sem kiflit, sem zsömlét enni, a kenyérbe is óvatosan haraptam, svábot kerestem benne mindig azóta, hogy egyszer visszahoztak a műhelybe egy kenyeret, amely­ben egy kettévágot ruszli barnállott, mint a mazsola. Már-már ott tartottam, hogy megfoggan rajtam a rette­netes cigányátok, szerencsére leküzdöttem a buta gát­lást s lassan újra megszerettem a zsömlét, még a kiflit is, éppen csak a végeit hajítottam el, azt is inkább meg-

Next

/
Thumbnails
Contents