Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)
1943-08-19 / 34. szám
14-ite Ildit 1943 augusztus 19 Verhovayalc Lafría MENEKÜLŐK Komoran vonszolta roskadt, kormos, izzadt testét János. Szemére fátyolt vont a fáradtság, arcára mély rovásokat irt a munka. Keserűen nézte, amint fiatal, friss lépésű társai elhagyták az utón. Siettek. Nekik volt miért. Ezt fiatal asszonya várja. Szerelmes ölelés uj gyönyörűségéhez viszi a vágya. Az uj házához igyekszik. Egész nap robotolt s most egész este a házán fog dolgozni, hogy még szebb, még büszkébb otthona legyen. Amazt lány várta a gyár kapujában, össze-vissza simulva indultak el egy ifjúsággal teli este mámora felé. Lassan mindenki elhagyta. Magában bandukolt a forró utcán. Valósággal beléhasitott a gondolat: ‘’Mindenki elhagyott . . . mindenki többre vitte . . . mindenkinek többje van . .. csak én maradtam el mindenről!” A délutáni napsugár mint tüzes fúró vert a hátába. Belé sajgott a forróság és terhe alatt még jobban megroskadt. őt nem várja senkisem. ő nem vár semmit sem. Se szerelem, se otthon, se öröm, se tánc. Az élet elmúlt, de vége még sincs. Verte a nap égő sugarainak ostorával, hogy szinte íeljajdult. Menekülni... menekülni e kérlelhetetlen tüzes pokolból . .. menekülni a -naptól, a robottól, menekülni az örömtelen hazatérés kínjától... A sarki italmérés ajtaján befordult. Dohos fülledt hűvösség fogadta. Orrát megvágta az elhanyagolt konyha és a rendetlen mosdó összekeveredő szaga. Egy félhomályos sarokba húzódott. Csend volt. A külvárosi kocsmáros faarccal törülgette a kopott bár-asztalt. János bénultan , nézett maga elé. Egy pálinka, egy sör ... Jól esett. Mintha elvágta volna az üldöző napsugár kinzó hevét. Fárádt, elgyötört fejébe enyhe zsibbadás szállt. Elesettségéből valami uj, rég elveszett önérzet vállalkozó kedve bujkált elő. “Nem vagyok azért még öreg. Mi az, negyven év? Még van erőm, tudok dolgozni ! ” De az önbiztatás csalóka lángja hamar lelohadt. “Tudok dolgozni... csak volna miért! Csak volna Valami, amiért kedve volna az embernek robotolni... Eh!” Egy pálinka, egy sör ... Kinyújtotta a lábait, hátrahajtotta a fejét és felnézett a menyezetre. Jól érezte magát. Különös, de az a szag, ami megcsapta az orrát, mikor bejött, mintha eltűnt volna. “Egész jó kis hely ez, nem is olyan barátságtalan.” Tekintete rávetődött a kocsmárosra. Poharakat törölt a kocsmárosok örök, v é g t e len elfoglaltságával. Eszébe jutott, hogy rosszkedvében még csak nem is köszönt. Most kipótolja. “Hallo, Joe!” “Hallo...” — felelte viszsza a kocsmáros és a pult alá bukott valamiért. János megérezte a lenézést, de most nem bántotta. “Büdös alak — nevetett magában gúnyosan — a pénzemért mégis úgy ugrálsz, ahogy én akarom.” “Egy pálinka, egy sör, Joe!” — kiáltott kedélyesen. v Felhajtotta. Kinyilt az ajtó és belépett egy nő. Ott lakott a kocsma mellett egy pinceszobában. Lehetett negyven éves, de több is. Takarítónő volt egy hivatalban Sokszor megfordult a kocsmában. Meg is látszott rajta. Hogy háttal állt az ajtón beáradó fénynek, elmosódtak arcán a durva munka és az ital ráncai. A festéket szeszélyesen szétdobálta az arcán, de a haja ezúttal még meg volt fésülve. “Ejnye — csodálkozott Janos, — hiszen az egy egész jóképű asszony.” Régi ismerősök mosolyával ráköszönt. ‘Halló.” A pincelakó asszonynak fény volt még a gyufaláng is. Felderülí arccal mosolygott vissza rá. Több se kellett Jánosna»k. Felugrott, most úriember volt, s széles kézmozdulattal kínálta hellyel az asszonyt. Majdnem elvágódott, de még idejében elkapta a széket és visszaült. Két pálinka, két sör ... János merengve nézte a nőt véraláfutásos szemével. Mosolygott. Most már nem volt egyedül. Volt vele valaki, akire jó volt ránézni. “Szeretem a jó társaságot” — kezdte a beszélgetést. “Azt én is szeretem” — hagyta rá a nő. “Tudja, én nem szeretek ám akárkivei leülni, de maga annyira más, mint akik idejárnak” — udvarolt János. “Én sohasem ülök le idegenekkel — hazudott az aszszony szemrebbenés nélkül, — de maga nagyon rendes embernek látszik.” Két pálinka, két sör... A két elveszett lélek öszszehajolt. A pálinkás sör ködös mámorában szépnek látták egymást. A piszkos kocsma dohos zugában történt találkozás nagyszerű románccá magasztosult. A kocsmáros undorral nézett oda. Hebegtek, dadogtak, egyszerre nyögtek és a férfi szájából csurgott az ital. De ők nem ezt látták, ők mélységesen nagyszerű gondolatokat közöltek egymással. Feltárták a lelkűket. Egymásra találtak. Az asszony csupa lágyság, csupa tisztaság, csupa megrázó tragédia volt. Jánosból meg csak úgy sugárzott az erő, az újra megtalált ifjúság. Megmenekültek attól, a mik voltak. Az asszony megmenekült a pincéből, a takarító asszonyok befejezett reménytelenségéből. A férfi megmenekült attól, hogy senkisem volt, aki nem kellett jenkinek se ... “Hé, János!” — szólt rá már harmadszor a kocsmáros. János felriadt s ránézett. Nagy meleg jóság terjengett mellében, “ülj le Joe, igyál velünk...” “Jobb lesz, ha hazamész János” — intette a kocsmáros. “Miért mennék én haza, — akadékoskodott János, — most kezdem jól érezni magam.” “Eredj haza. Részeg vagy!’ ■ “Én? Részeg? — János felállt és elkáromkodta magát. — Hát nem a te sörödet ittam, te bitang?” De bizony Joe már kituszkolta. Ott állt az utcán és a nap ismét rávert sugarainak tüzes ostorával. János még egyet káromkodott és tántorogva elindult — a következő kocsma felé. (r. f-) AKÁR HISZI, AKAR NEM . . . Nero nem hegedült, miközben Róma égett, pedig a közhiedelem szerint ugyan csak vigan húzta a vonót. Először is abban az időben nem volt még hegedű. Másodszor pedig Róma égése idején Néró 50 mérföldnyire volt Rómától, Antiumban lévő kastélyában és nem is tért onnan vissza Rómába, csak mikor már a tűz végkép kitombolta magát és a vái os romokban hevert. AJAJAJ! Kislány: “Mama, én azt hittem, hogy ma tyukleves lesz ebédre?” Mama: “Miből gondoltad, hogy tyukleves lesz, kislányom?” Kislány: “Mert hallottam, hogy a Tóth bácsi azt mondta ma a papának, mikor találkozott vele az utcán, hogy “de jó kis tyúkot csíptél fel tegnap a körúton!” (tIs it true, what they say ah? War Bonds? U THEY SAY — “Hey, Bill, I heard that In order to pay for the fighting equipment our boy» need, each of us should be putting at least 10 percent of our pay into War Bonds.” IT'S T R U E *— “That makes sense to me, Joe. Those things cost plenty of dough. After all, one dime out of every buck is a darn cheap price to pay for freedom I" THEY SAY — ‘‘That’s s sweet investment, I’d say! And when you lend dough to Uncle Sam, you know he’ll make good on his 1 O U" IT ’S TRUE — “Say! War Bonds are better than dollar bills! They’re backed up by the strongest Government In the world — and they make more money for you!” THEY SAY — “We’re not really paying that money to the Government, either. It’s juat a loan to Uncle Sam, as 1 see it.” IT’S TRUE- “Sure. You get it back — with interest. Every 3 bucks you put in brings you 4!” THEY SAY — “Must be a lot of people owning War Bonds by now, aren’t there, Bill?” I T’S TRUE — “A lot of people? Listen! JO milliós of ’em have bought War Bonde — and I’m one of ’em. SO milliói American« can’t be wrong, Joel’ SAVE WITH U.S. WAR BONOS EVERYBODY...EVERY PAYDAY..., AT LEAST 10%
