Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)
1943-08-19 / 34. szám
(Verhovay Journal} Il VOL. XXVI, ÉVFOLYAM 1943 AUGUSZTUS 19 NO. 34. SZÁM Isteni Színjáték 9 Csendesen, álmosan pi'hent a kisvárosi utca. Ver'hovay követségben jártam Ott s bekocogtattam az i egyik hajlék ajtaján. Maigyárosán, szivesen fogadtak, >s jóleső öröm volt hirdetni -a Verhovay biztonságot. 'Már egy ideje beszélgettünk, mikor egyszerre csak a ház asszonya felugrott, kitárta az ajtót és kinézett rajta. Oly izgalomban volt, hogy maigám is odamentem, hogy 'megnézzem, mi zavarta meg_ annyira. § Egy tengerész ment az utcán. Kezében vitte batyuját, arcán széles mosolygást küldött az utca végére, Ijárása még most is himbálózott, mint aki nemrég került le a hajóról hosszú tengeri ut után. I S ahogy ment végig az utcán, nyilottak a csillagoslobogós ablakok, tárultak Ná napfényt kirekesztő ajtók s minden ablakon, minden ajtón asszonyi fejek bújtak ki és néztek-néztek a legény Után. .1 Üres volt az utca, csak a .Végén, az utolsó ház előtt állt egy idős asszony. Állt, állt, mint aki már jó ideje kiállt oda. Ketten mentek egymás felé az utca színpadán s mi az ablakok és I ajtók páholyaiból néztük a mindennapi élet könnyel, mosollyal teli, szivettépő drámáját. Ment a legény az asszony felé. Léptei egyre hoszszabbak és szaporák lettek. Arcán egyre nagyobb, egyre sugarasabb lett a mosoly. Szinte látszott rajta, hogy szive szerint futásnak eredne, de valahogy az az “able seaman” tekintély mégis csak, gyors lépésre fékezte sietését. S az asszony állt. Idős asszony volt, fehérlő hajáról sugárzó kévében terjedt a délutáni napfény. Arca mosolygott, de a szeme sirt. Két kezét felemelte ölelésre, türelmetlen vágyakozással, mikor a fia még száz lépésre volt tőle s mikor megérezte, hogy még messze van tőle, Összekulcsolódtak a kezei és abban a kéz összekulcsolásban imádság volt, hálaadás, csodálat és anyai büszkeség. Két kezének játéka oly megrázó volt, hogy felsírt tőle az utca. Minden anyának eszébe jutott az ő fia és minden anya együtt örült és együtt sirt a hazatérő fiú anyjával. Még nyolcvan lépés, még hetven lépés. Ott állt a fájdalmas édesanya, összekulcsolt kézzel és a hogy jött közelebb hozzá a fia, úgy égett, lángolt egész tartásában mindaz, amit annak az utcának édesanyái mind együttvéve éreztek. Egyre feszültebb lett mindenkiben a várakozás, egyre nagyobb az érzés és szem szárazon nem maradt. És egyszerre feloldódott a nagy feszültség. A fiú odaért, kis csomagját leejtette a földre és elhányva minden fiús önérzetet, minden féifias büszkeséget, összeborult az édesanyjával, átölelte, arcával arcához simult, miközben az édesanyja felzokogva átkarolta és simogatta a vállát, a haját, a karjait. Sokszor jártam szinházba, hires színészek megrázó jeleneteit könnyeztem végig, de soha ennél megrázóbb, mélyebb és igazabb emberi színjátékot nem láttam. Percekig tartott anya-fia első ölelése és e percek alatt mindenki ott maradt az ajtajában, ablakában, könynj ezve, mosolyogva, ünnepelve ... aztán a fiú, karjával édesanyja derekán, felemelte a batyut és lassan, mint egy jegyespár, bevonultak a kis ház ajtaján... és a mennybéli angyalok hozsannát zengtek, miközben becsukódott anya-fia mögött az ajtó... s lehullt 'a függöny! Készülődnek-e és hogyan a Verhovay családfők? Értékes lélektani következtetéseket lehetne levonni abból, hogy hogyan és miként készülődnek a jövendő konvencióra a Verhovay Segély Egylet kerületei által kiválasztott delegátusok, a Verhovay Családfők. — Abból a Készülődésből már jó előre megállapítható lenne ugyanis az az eredmény, ami a konvenció nyomán keletkezik. Biztos kézzel húzott vonalak felölelhetnék a megszabott és követendő útnak hosszát, irányát s nem szükségeltetnek az egyesület következendő portréjának megfestéséhez tul-élénk képzelődés. , A magyar ember öröklött jellemvonásai között az is ott van, hogy hipp-hopp, ott leszek, ahol akarok módján hevenyészett gyorsasággal nem indul neki az útnak; még akkor sem, ha rendes járatban van, vagy megszokott dologban igyekezve távozik is el hazulról. Nem bízza magát a vak szerencsére, másoknak vendéglátó hajlamaira, hanem ha úgy esik, hogy az apostolok lován gyalogszerrel indul neki az útnak, akkor, vállára akasztja az ötféle jóval (kenyér, szalonna, só, paprika, hagyma) megrakott szeredást s önmagában óvakodva mintegy rámutat felszerelésére e szavakkal: “No, Uram segíts!” Mert akár gyalog, akár tengelyen teszi is meg a távolba vezető utat a magyar ember, üre3 zsebbel gyakran, de üres kézzel annál ritkábban lehet őt jártában találni. Hoz is, visz is az átalvetőben s nem túlfűtött kíváncsiság, mikor a magyar embernek ezt a tulajdonságát ismerve, felvetődik a Verhovay delegátusok irányában az a kérdés, hogy: készülődnek-e és hogyan arra az alkalomra, amidőn a közös portán mindeneket lemérnek, de ők is megméretnek! Még feltételezni is bántó merészség volna, hogy valami haszontalan, vagy hatásaiban épen káros utravalókat rakosgatnának delegátusaink tarisznyájukba. Mivel több, mint bizonyos, miszerint a konvenció delegátusának részére leginkább szükségelt jóakaratból kerül abba nagy bőséggel, s a becsületes felfogásba göngyölt igazságos érzület mellett ott lesznek találhatók mindazok a vitaminok, amelyek az egészséges lélek táplálására megkívántainak. Ebben teljes a hitem s az igy kialakult meggyőződésemet megingatni nem lehet. De ami Kandi Klára módján kíváncsiságomat mégis felcsigázza, az onnan ered, hogy szeretném tudni, vajha lesz-e valami kedves ajándék a szütyőbe belerejtve. Mert hiszen az is szokásos — az ajándékról meg nem feledkezni. Tudom, hogy az ajándék megválogatása sokszor nagy gondot okoz s gyakran kellemetlen fejtörésnek előidézője. Meg kell hányni-vetni, vájjon értékben, ízlésben és formában megfelelő-e, meghozza-e amire szánva van — a kedvesen mosolygó örömet? Az ajándék megválasztása felett érett töprengésnek igyekszem végét vetni delegátus uraimnál, mikor megsúgom, hogy mi is a legkedvesebb, a legértékesebb; a legmaradandóbb ajándék a Verhovay Portán: amit kevés áldozattal egyébként mindegyikünk is tarisznyájába helyezhet. Egy-két uj tagnak megszerzésével terheljék meg átal- V3tőjüket s nagyobb örömet keltenek vele, mint az Arany János leírásában hazatérő gazda, akinek szögreakasztotfc csíkos tarisznyájából kis nyulat kotorásztak elő, madárlátta kenyér darabocskát kutató gyermekei.
