Verhovayak Lapja, 1943. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-02-25 / 8. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) 31 72 VOL. XXVI. ÉVFOLYAM 1943 FEBRUÁR 25. NO. 8. SZABI TÉLAPÓ ELINDULT A magyar pásztor, — ha már igazán nagyon kegyetlen az idő és nem is a fergeteges szél, de hét világ haragja csapkod a feje fölött, — azt szokta mondani, hogy: — Az ördög huzat magának! Aztán összébb huzza a subáját és a nagy zengések közt is azt hallgatja, hogy milyen szépen is serceg a pipája! Hát most csakugyan az ördög huzat magának. De azért valami Szép mégiscsak átmuzsikál a pokoli dörgéseken és — Isten bocsássa meg a vétkem! — de én csak azt hallgatom. Pedig annyira sem hangos, mint az óra ketyegése. És mondom magamnak: — Elindult a tél! ... Az Ér eredt meg. Az a kis csermely, ami a kert alatt jön be hozzánk, a nagy városba: Isten tudja honnan! No meg: a szivbéli ér, amiről meg éppenséggel nem tudjuk, hogy hol is a forrása? De ime az erek megeredtek és — akármilyen nagy is fejünk fölött a zengés, minden és mindenki meghallja. A borzas kis téli madár pittyent egyet, a tespedő fűszál nyújtózkodik egyet; az öreg Föld mélyet sóhajt szakadozó takarója alatt és az ember szive olyant mozdul, hogy mindjárt lép is néhányat rá, akiben mozdul. Pedig még csak február van és innen még egy hónap a Tavasz, akárhogy is számitgatjuk az időt. De bármilyen bölcs könyv is a kalendárium, azon semmiféle törvényszerűséggel nem változtathat már, hogy az Erek megeredtek és ha ezek megerednek ... a Tél elindul. Nincs ennél törvényebb törvény a világon! És, — amint én látom, — ebből lészen minden változás a világon. Nemcsak az erdőkön, mezőkön, mindennapi utainkon, de még ott is, ahol “az ördög huzat magának”. Mert az a nagyon megsóvárgott békesség sem érkezhet ránk anélkül, hogy eme ereknek csergedezését észre ne vegye az ember. És aki észreveszi, az már maga is békesség. Tegnap volt egy “pikcser” az újságokban. Egy nagyméltóságu francia csatahajó képe. A Richelieau. Sebesülten vergődött be a new yorki kikötőbe és ez a jelenet úgy volt megörökitve, hogy valóban csodaszépen tornyosodott ki belőle a formás, elegáns, hatalmas csatahajó. Egy cimborám igy mutatja nekem a képet: — Nézd, micsoda gyönyörű hajó! Mondom erre neki egy kicsit mosolyogva : — Mi sokkal szebbeket eregettünk vizre ilyenkor, a Kánya patakon vagy a Meszes hegy alján ... — Miféle hajókat? — Papirhajókat. Az én cimborám jóizüen elkacagja magát, aztán különösképpen elkomolyodott. Nagyon elnézett innen valahová. A cigarettáját nagyon megszivta és a szeme idegesen ugrált. Láttam, hogy nagy utakat jár be a lelke, hát nem hagytam egészen elfáradni. Tovább mondtam neki: — A gumipuska is szebb, mint a legszebb ágyú. És a fecske is szebb, mint a bombázó, hogy a fehér káposztalepkékről ne is beszéljek. Aztán elolvastam néki egy katona levelét, aki úgynevezett vademberek közé került ebben a förgetegben és onnan irt igy haza, piros plajbásszal: “Kedves Szülém: Igen jól megvolnánk a nagy zenebona után. Már kiszorongattuk innen az ellenséget. Csak igen meleg van itt és nem olyan meleg, mint minálunk szokott lenni, mikor piknikeztünk. Hanem olyan zsíros meleg. Az emberek itt mind feketék és leginkább azon csodálkoznak, hogy mért éppen ide jöttünk mi háborúzni. És mind úgy élnek, mint mi éltünk vekésenkor az erdőn. Kis csolnakjaik vannak, amit úgy evezgetnek, ahogy a tutajt kell evezni és olyan ketrecekben hálnak, mint a csikken kúp.” “A kosztunk igen jó, de azért jó esne már egy kis házi krumplileves. És most leginkább arra gondolok, hogy nemsokára megjön Szülénkre a tavasz és az igen szép, amikor elmegy a tél és kitisztogatják a kertet. És jön a robin költögetni az iskolásokat. Hát azért mi is csak a kertet tisztogatjuk, igaz-e?” A cimborám három cigarettát evett meg, amig ezt a levelet felolvastam. Én meg egy világháborút. — No látod, — mondtam neki végül, — igy jelentkezik az emberben az ember. Mert: EZ AZ EMBER. Az az ember, akit szivén üt minden szép gondolat s aki ösztönösen “tisztogatja a kertet”. Akármilyen legyen is a kert. Akár háromj arányi és kapálnivaló, akár pedig csapnivaló és akkora, mint ez a nagyvilág. — A tavasz ellen pedig nem lehet tenni. Az öreg Télnek muszáj odébb állni és jönni kell utána virágzó Ifjúságnak. Mert idővel minden, mindenki megmorcosodik. Minden: fü, fa, ember, idő, társadalmi rend, ország, nemzet. És mire Tél lesz belőlük, épp úgy el kell menniük, mint minden Télnek. — Az erek megindulnak. És az erek: mindig uj jelek. Viszik magukkal ami ósdi. Ami szennyé lett a poshadásban. így ment el minden, ami szennyé lett, akármilyen ragyogó nagy volt is egykor. És jöttek a Tavaszok. És ilyen Tavasz volt a telelő vén világra: az Egyesült Államok is. — Itt újra a Szépet kezdte élni az ember. Azt, hogy szebb a gumipuska, mint az ágyú; hogy szebb a fecske, mint a bombázó s hogy fehér lepkéknek is osztályosa az ember s ha megeredtek az erek, jöhetett a robin is énekelni a drága, boldogszemü “iskolásoknak”. — És ime, újra elindult egy Tél. Az eresz csurog, az erek uj dalt énekelnek és a madár is pityentett már egyet. És mindannyian “tisztogatjuk már a kertet”, akiknek kedves a béke és a kert. Tarnócy Árpád. FELETTÜNK IS VANNAK Egyesületünk ügyei bármily fontosak is előttünk, még is csak szemernyi apróságok az állam érdekeihez riozanyitva. Ennek bizonyítására aligha van szüksége valakinek, mert hiszen minden józanul gondolkodó embernek leikébe bele van oltva a parancs1 “A Haza minden előtt!” Nem esik jól, sőt letör a Verhovay büszkeségből egy jókora darabot, mikor ki kell itt Írnom annak bevallását, miszerint a Verhovay Segély Egylet — ámbár tudtommal először — de ígéretének eleget tenni nem tud. Ennek az oka azonban nem az Egyesület erőbeni fogyatkozásának, nem szószegő elhatározásának a kifolyása, hanem a haza érdekével szemben az adott szónál is előbbre tartott kötelességérzet a kikényszerítője. Hogy az Egyesület kebelében lanyhuló társaséletet felszítsa, Igazgatóságunk éppen úgy mint azt az 1941- 42-es idényben tette, kuglizó csapatok megszervezésére szólította fiókjainkat. Három, második generációhoz tartozó igazgatóra bízta, hogy az American Bowling Congress szabályait zsinórmértékül véve, ennek az évnek márciusában a föltételeknek megfelelő csapatok között Pittsburgh városában versenymérközést rendezzenek. Ennek a versenynek bizonyos költségeit és a versenydijak kiadásait a központi pénztár fedezné. Fiatal igazgatóinknak felszólítása nem hangzott el következmények nélkül, mert szép számmal alakultak helyenként csapatok s ami különös fontosságát megadta a kuglizó csapatok egyetemességének, az abban tűnik ki, hogy női tagjaink közül kerültek ki a legagilisabb csapatok. Már pedig tudott dolog, hogy a nők részvétele az igazgatóság által kitűzött célnak megközelítését jelentette, mert hiszen a társasélet kifejlődésének lehetőségét, főleg a nők hozzájárulása adja meg. Ezért is bántó és kellemetlen most tudomására adnom mindeneknek, akiket illet, hogy a kilátásba helyezett végső mérkőzés Pittsburghban meg nem tartható. Nem pedig azért, mivel a közlekedést szabályozó hivatal egyenesen hazafias kötelességből kifolyó figyelmeztetéssel fordult a polgárok minden rétegéhez és alakulataihoz, hogy csakis olyan összejöveteleken vegyenek részt, vagy olyanokat rendezzenek amelyek közvetlen, vagy közvetve háborús ügyek elősegítését tűzik maguk elé. A kuglizó csapatok végső versenyének megtartása háborús célokat nem szolgál s igy hazafias kivánalom, hogy annak megtartásától tartózkodjunk. Máskülönben a gazolin-hiány, a közlekedést lebonyolító vasúttársaságok figyelmeztető kérése, a lakásviszonyok bizonytalan volta mind megannyi mellék, de még is nyomos érvek amellett, hogy vakon be ne ugorjunk utazási körülmények figyelembevétele nélkül s meg ne kockáztassuk annak az összejövetelnek sikerét, amelyhez igazgatóságunk oly szép reményeket fűzött hozzá. Vigasztalásul megmarad azonban, hogy a borús napokat rendszerint követni szokták a verőfényes szép idők s a háborús állapotot is felváltja majd a nyugodt, szabadságos mozgást élvező élet. Ezt a tényt szem előtt tartva, akkor tennének tehát helyesen a Verhovay fiókoknak kuglizó csapatai, ha továbbra is fenntartanák egymás között a kapcsolatot s a sportüzésnek ezt az ágát, mint társas érintkezési alkalmat, el nem ejtenék.
