Verhovayak Lapja, 1943. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-05-20 / 20. szám
(Verhovay Journal) 31 72 VOL. XXVI. ÉVFOLYAM 1943 MÁJUS 20 NO. 20. SZÁM Megjött hát a tavasz. Sokszor hazudott, sokszor becsapott, sokszor megölelt, csak azért, hogy megkarmoljon, de most úgy látszik, végre, valahára visszavonhatatlanul megérkezett. A fák fehér és rózsaszín virágok terhével bólogatnak a tavaszi szellőben s esténként bóditóan édes illatok részegítik meg az embert a kertek alatt. Mégis nehéz a szivünk. Tudjuk, hogy odaát, két tengerentúl, vérvirágok nyílnak a pünkösdi rózsák helyett. Haláltszóró gépek száguldanak le az égből és a napfényre mosolygó szirmok billióit tüzes villámként zúzzák bele a felrobbantott földbe. Nemcsak az orgonavirágot, nemcsak az ibolyát, a gyöngyvirágot... hanem az embervirágot is. Fegyveres katonák, fegyvertelen asszonyok, tehetetlen gyermekek ... mind odahullanak a szempillantás alatt hervadtá égett szirmok közé a feltúrt földbe és a vérük pirosra festi még a fehér szekfüt is. Nehéz a szivünk, mert szomorú az ifjúság körülöttünk. Vidámsága erőltetett, nevetése terhes. Hogy is ne volna az. Millió, meg millió leány kiséri ki azt, aki neki az “ő”. Viszi a vonat, hogy tovább vigye a hajó és a lány fásult arccal nézi, mint viszi azt, akinek keze nem az ő derekára fog tapadni szerelmes ölelésben, hanem a puskatusra gyilkos indulatban, ölésre kényszeritett szörnyű önvédelemben. S a fiuknak a szive tele van a nagy kérdéssel: “Mikor jövök vissza, mikor látlak újra, mikor kezdhetjük el együtt az életet?” S a lányoknak szive rettenetesen nehéz ettől a nagy kérdéstől: “Visszajön-e? És mikor jön vissza? Hogyan jön vissza? És ha visszajön, fog-e akkor is szeretni? A nagy idő és a halál közelsége nem fogja-e szivéből kitörülni az én arcomat?’ S e fiatalokkal együtt fáj az öregek szive. Hiszen hol az a szülő, aki ne várná az unokát? Hol az a szülő,, aki ne akarná leányát férjhez adni valakihez, akinek kezében boldognak remélheti sorsát? Mind e szomorúságba virágzó május elhozta az uj reménységet. Afrikában megszületett a háború végének első reménye. Még messze van, nagyon messze, de már van valami, amiben tudunk reménykedni, már van valami fény, ami a messzi sötétből Ígéretesen világit, integet felénk. Szülők, akarjátok-e, hogy azok a fiuk minél előbb visszatérjenek? Lányok, akarjátok, hogy ezek a fegyverforgató fiuk visszajöjjenek hozzátok? Persze, hogy akarjátok. De ez a május meghozta annak tanulságát, hogy nem elég akarni, nem elég ábrándozni. Amerika munkásságának munkája és Amerika népének pénze tette lehetségessé annak a túlerőnek az összegyűjtését, ami pozdorjává törte Afrikában a győzhetetlennek hitt német hadsereget. És ez a tanulság mutatja az utat afelé, hogy mit kell cselekedni. Minél több pénzt hadikölcsönbe tenni. Azoknak a fiuknak kell segíteni. Küldeni nekik repülőgépeket, hajókat, autókat, gazolint, olajat, fegyvert, muníciót... küldeni nyakló nélkül, rettenetes menynyiségekben ... Ha ezt mi a mi pénzünkkel lehetségessé tesszük, akkor oly túlerő fog rázúdulni Európára, hogy attól ott épp úgy öszsze fog roppani az ellenség, mint Afrikában. Háborúhoz pénz kell. Pénz, pénz és pénz. Ha spórolunk, a fiuktól spóroljuk el. Amit magunknak megtartunk, azzal a háborút nyújtjuk el, az elesettek és sebesültek számát növeljük. Ez a háború lehet hosszú, de lehet sokkal rövidebb is! TŐLÜNK FÜGG, tőlünk, AKIK ITTHON VAGYUNK! Huzakodjunk neki az utolsó iramnak! írással, szóval, személyes érintkezésekkel igyekeztünk odahatni, hogy május hónapjában a fiókok elnökeinek vezetésével friss és eredményes szervezési munkák révén, elérjük egyesületünknél az ötvenezer taglétszámot. Most még hozzávetőleg sem lehet megmondani, hogy mennyiben közelítettük meg idáig a kitűzött célt, s külömben is ennek a közmondásnak van igaza: “Nyugtával dicsérd a napot!” Nem bocsájtkozom. tehát a teljesítések bírálatába, hanem a kiszabott időnek leteltét közeledni látván, az utolsó napok erőfeszítéseinek szükségéről hozakodom elő. Nincs az a munka, — lett légyen az tárgyi, vagy szellemi alkotás, — amelynek helyes kifejezését nem a bevégző cselekvés adná meg. üzletkötéseknél nem az előleg bir legnagyobb fontossággal, minthogy a háznak alapzatát is elmosná az eső, ha nem takarná azt az építés utolján fóléje emelt tetőzet. A májusi tagszerzésnek is az utolsó hét hozhatja meg a koronáját, ha utánozva lesznek annak napjain azok a módozatok, amelyekkel a bizonyos cél felé törekvők tini szoktak. Ezeknek a módozatoknak kifejezőjeként felhozom itt az általánosságban' ismertek közül a legszembeötlőbbeket. i Vegyük először a boxolást. A két boxoló között egykét fordulóval kezd kialakulni a nézők véleménye s már látni vélik a laikusok, hogy a tüzes rohamzó a nyertes s nem egyszer gúnyos megjegyzések kisérik a másik félnek csupán védekezésre szoruló mozdulatait. Nagy tenát a csalódás, amikor a végső összecsapások idején tapasztalnak kell, miszerint az utolsó iramban az a győztes, aki gyengébbnek látszott. Nézzünk végig egy lóversenyt. Látjuk, hogy a mérföld részeit jelző oszlopok kezdeténél jóval elébb vezet egykét paripa s nyolc közül már a hatodik jelzőoszlopot is elhagyva, tartják az elsőséget. Ekkor azonban szinte hihetetlen gyorsasággal válik ki az utolsó iramban közülük a legkülömb telivér s nem egyszer lesz ez által Dizonyitva előttünk, hogyan lesznek az utolsók elsőkké. De itt van most maga az afrikai hadjárat. Az elején a német uralta Afrika északnyugati részét s nem egy esetben érzékeny veszteségeket okozott a vele szemben álló amgol és amerikai haderőknek. Sokszor kétség is keletkezett az iránt a feltevés iránt, hogy Afrikából az Axis hatalom kiszorítható. Tunisz elfoglalásával azonban bebizonyosodott, hogy a döntésre előkészítő iram volt az, ami Afrikában a győzelmet a szövetségesek részére biztosította. Úgy vélem, miszerint időszerű a májusi tagszerzés menetében is példának forgatni ezeket az eseményeket s úgy végezni be az utolsó hetet, hogy az legyen tele eredményekkel a hónapok csattanója. Nem tudhatom, hogy elnöktársaim közül hányán vették figyelembe hozzájuk intézett felhívásomat s lehetetlen pontosan számbavenni melyik fiókoknak tagsága hallgatott kérő szavamra. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a rendkívüli tagszerzésre kiszabott időnek legfontosabb hete, a befejezésre sokat jelentő hét még most következik. Időszerűnek tartom tehát azzal a buzdító tanáccsal előállni, hogy akik még idáig odázták, vagy halogatták a tagszerzésnek munkáját, a hátralevő időt tegyék termékennyé; akik pedig az elismerésnek VIRÁGZÓ MÁJUS
