Verhovayak Lapja, 1943. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-05-06 / 18. szám
10-lk oldal 1943 május 6. Jóakaratu felhívás közlésre beküldött fényképek ügyében 1942 április 30-án hosszabb cikkben kértük fel a fiókok titkárait és tagjait arra, hogy csak oly fényképeket küldjenek közlés végett, melyek nyomdai használatra alkalmasak. Ugyanakkor részletesen megmagyaráztuk azt is, hogy mely képek alkalmasak nyomdai használatra. Az a felhívás egy ideig megtermetté gyümölcseit. Kevesebb, de jobb képeket kaptunk közlésre s igy ennek következtében a lapban megjelenő képek is jobbak voltak — kevés kivétellel. Újabban azonban megint egyre több használhatatlan kép érkezik a szerkesztőségbe. Ezeket a használhatatlan képeket visszaküldjük egy magyarázó levél kíséretében. Eltekintve a munkától, ami ezzel jár, az egész eljárás pénzbe kerül. A képet beküldő titkár költ bélyegre, a központi hivatal költ a visszaküldésre. Amikor naponta egy halmaz ily visszaküldött képről van szó, akkor annak postai költsége tetemes összegre rúg. Ugyanakkor a képet beküldő tisztviselő is bosszankodik a dolgon, a közlést kérő család csalódást érez s igy az egész vonalon csak költséget és bosszúságot jelent egy nem közölhető kép továbbítása. Ennek elkerülése végett ismételten felkérjük úgy a fiókok titkárait, mint tagtársainkat, hogy CSAK NYOMDAI HASZNÁLATRA ALKALMAS KÉPET KÜLDJENEK. Semmi esetre se küldjenek úgynevezett “amatőr képet”, melyet valami jóbarát készített a ház előtt vagy a katonai táborban. Ezeken a képeken az arc kicsi, a világítás rossz és az arról készített másolat' felismerhetetlen lesz. Csak hivatásos fényképész által készített képet küldjünk be és akkor is lehetőleg mondjuk meg a fényképésznek, hogy a kép nyomdai használatra készül és kérjük meg, hogy egy külön másolatot készítsen erre a célra. Sokszor még a fényképész által készített kép is csak sötét, nehezen felismerhető másolatot ad, mert a fényképész a kiállítási célra készült képet annyira retussálja, hogy annak vonásai 64 a “cut” készítéséhez túlságosan elmosódottak s igy ennek következtében a kép túl sötét lesz. A kép legyen világos, a vonások élesek és az arcon ne legyenek erős árnyékok. A kép lehet bármily nagyságú, csak nagyon kicsi ne legyen, ami hivatásos fényképész munkájánál nem is szokott megtörténni. Újból rámutatunk arra, hogy a fényképek közlése külön kiadást jelent az Egyesületnek s e kiadásnak csak akkor van jogosultsága, ha a lapban oly képet kapunk, melyből a hozzátartozóknak öröme telik. Ezzel kapcsolatban említjük meg azt is, hogy a közölt képeket a nyomdából időről-időre egy csomóban kapjuk vissza s igy megesik az, hogy egyes képek csak bizonyos idő eltelte után érkeznek vissza a titkárokhoz. Várjuk meg türelemmel a kép visszaérkezését. Minden képet számontartunk, egy sem vész el. Ami kép hozzánk megérkezik, az meg is van. Sokszor megtörténik azonban, hogy oly képet kérnek vissza tőlünk, ami sohasem érkezett meg. Verhovayak Lapja----------------------EMLÉKTÁBLA AVATÁS Sharon, Pa., 26-ik fiók Fiókunk tagsága múlt év decemberében megtartott gyűlésünkön elhatározta, hogy katonai szolgálatot teljesítő tagtársaink névsorát egy díszes emléktáblán fogja megörökíteni. Az emléktábla elkészült s annak ünnepélyes felavatását május 30-án, Decoration Day ünnepén fogjuk megtartani este 7:30 órai kezdettel a Szakács György-féle teremben, 167 Budd Street, Sharon, Pa. Kérem a tisztelt tagtársakat, hogy erre a hazafias ünnepségre hozzák el barátaikat, jó ismerőseiket és tegyenek meg mindent, hogy ez az ünnepség méltó legyen ahhoz az eszméhez, melynek tiszteletére rendezzük azt. Tagtársi tisztelettel KUTI TAMÁS, ügykezelő A RIZS A rizs, mint tudjuk, az ázsiai népek nemzeti eledele. Guadalcanal szigetén az amerikai tisztek hangszórókba ezt kiáltották: “Japán katonák. Itt van rizs. Jertek és lakjatok jól.” S erre a biztatásra előbujtak odúikból, gödreikből s a dzsungelbői a kiéhezett, lerongyolódott és elgyengült japán katonák s megadták magukat — rizsért. Csodár latos mennyiségű rizst fogyasztanak a távol keleti népek. Indiában a lakosság fejenként s átlag évi 300 fontot fogyaszt, Kínában 400 és Japánban 330 fontot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki ennyit kap. Úgy látszik, hogy a gazdagok kétszerannyit is megesznek, mert sok-sok millió ember él Kínában is, Japánban is, aki oly szegény, hogy már rizsét sem tud szerezni magának. Hogy ezek miből élnek, az titok. Vegyen Háborús Kötvényt 64 A SZAKADÉK A SZAKADÉK 61 “Jónapot, tiszteletes ur,” — felelt rá az asszony merev arccal. “Tessék a lakószobába.” “Dehogy, dehogy — védekezett a lelkész, — csak hadd üljek itt és Mrs. Szabó is csak folytassa a dolgát.” Ráhagyták. Leültek. “Hogy van az egészsége Mrs. Szabó?” — kérdezte a lelkész. Az asszony vállatvont. “Olyan, amilyen. Ki törődik azzal, hogy mi fáj az ilyen vén csontnak.” “Nem fáj semmid, no!” — utasította őt rendre a férje s felvilágosította a lelkészt: “Vasból van ez az asszony, hál Istennek, sohse hal meg.” Az izetlen tréfára a lelkész másra tért: “Hogy van a leánya Mr. Szabó?” A férfi arca megkeményedett. “Én nem tudom.” “Hogy-hogy nem tudja?” — bámult a lelkész. “Mrs. Szabó, mit tud a leányáról?” Az asszony vállat vont. “Én, semmit...” A lelkész nem értette a dolgot. “Nem jön ide” — tette végre hozzá az asszony a magyarázatot. “No, de hát akkor is — felelt a lelkész — vagy az anyja, vagy az apja kellene, hogy tudjon róla.” “Tiszteletes ur — szólt erre Mr. Szabó keményen — az a leány megszökött tőlünk. Mi szerettük, neveltük, mindég jót akartunk neki. Mégis elhagyott. Elment azzal a taljánnal. Most mi menjünk utána?” “Mr. Szabó, nem igy kell gondolkozni — szólt erre a lelkész — ha az a leány tévedett is, maguk az idősebbek, a tapasztaltabbak. Ki álljon mellette, ha nem a szülei? Ki bocsásson meg neki, ha nem a szülei?” “Ne bocsássa meg neki senki, amit tett” — mondta az asszony. “Mrs. Szabó — irtózott a lelkész — rettenetes dolog kor cifrálkodni kell, akkor ott vannak.” Igaza volt. Mind ott voltak szombaton megnézni a nagy esküvőt. Jenő is elment. Kiváncsi volt, hogy milyen hosszú fátyollal fog ez a leány végig istentelenkedni az Isten házán. Már rég elmúlt a kitűzött idő, de a menyasszony az angol királyi ház szokásai szerint csak késett. Végre megszólalt a harang. Nagy készülődés után megjelent az első koszorusleány. Aztán a második. Aztán a harmadik. Az első kékben, a második Idában, a harmadik zöldben. Akkor csak a zene szólt és nem jött senkisem. És végre megjelent az ajtóban a menyasszony. Apja vezette. Hófehér ruhában; olyan volt, mintha egyszerűen kiemelték volna a mintát a város legdrágább üzletének kirakatából. Lassan lépkedett a nászinduló hangjaira. Hosszú, nagyon hosszú fehér fátylát három kisleány igazgatta. Mikor végre megállt az oltár előtt, a vőlegény mellett, az orgonaszó mellett megszólalt egy női hang is. Ezt énekelte: “I love you trully ... ’” Mikor vége volt a zeneszámnak, a lelkész hozzáfogott a szertartáshoz, angol nyelven. Persze, hisz a vőlegény cseh volt. Nem értett magyarul. Elmondták az esküt. A leány nyugodt, biztos hangon. A végén megcsókolták egymást és kivonultak. Tolongtak az ismerősök. Tóvári Jenő is odament, csak azért, hogy egy kellemetlen percet okozzon a leánynak. Kezet nyújtott neki: “Remélem, hogy nagyon boldog lesz.” “Az leszek” — mosolyogta a leány és egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy valaha is volt köztük valami. A másnapi, vasárnapi újságban persze megjelent a menyasszony képe. Hiszen azért csinálta talán az egész esküvőt, mert még ilyen képet nem csináltak róla. És a kép alá az volt írva, hogy a fiatal pár Floridába megy nászutra. Evelyn White férjhez ment. Most már törvényesen is asszony lett.
