Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1941-07-17 / 29. szám

1941 Julius 17

11-Üc Oktal

A Gyermek Tagok Osztaléka

OKLAHOMA ZSENIÁLIS MUZSIKUSA

Verhovayalc Lapja

A JUNIOR ORDER ügykezelőinek szives figyelmébe

Igazgatóságunk határozata értelmében, a havi 25 és 15 centes kötvénnyel rendelkező gyermektagjaink ebben az esztendőben is kapnak osztalékot, ha a következő feltételeknek megfelelnek:

1) ha kötvényük 1938. január haváról vagy azelőttiéi van érvényben — szóval 1940. december 31-én már három esztendős volt.

2) ha havidijuk 1941 szeptember 30-ig ki lesz fizetve, azaz szeptemberi zárlattal nem lesznek hátralékban.

Osztalék cimén, mindazoknál a gyermek tagoknál, akik a fenti feltételeknek megfelelnek, HÁROM HAVIDIJ, azaz az okt., nov., decemberi havidij lesz jóváírva.

Az elmúlt esztendőben több fióknál félreértéseket okozott az osztalék, egyes ügykezelők olyan tagoknak adtak osztalékot, akik erre nem voltak jogosak, mások viszont a gyermek tag hátralékait nem akarták elismerni.

Ebben az esztendőben minden félreértést elakarunk kerülni s éppen ezért a következőket közöljük. Az áprilisi havidijak elkönyvelése után, a fiókhoz visszaküldött jelentőn minden gyermek tag nevével egy sorban fel lesz tüntetve, az első rovatban melynek fejeimé “Monthly Dues” az, hogy az illető jogos-e osztalékra.

Az első rovatban egy “DIV.” bélyegzőt használunk. Amely gyermek tag nevével egy sorba ez a “DIV.” bélyegző le van nyomatva, az a gyermektag három havi dijat fog osztalék cimén kapni, HA HAVIDIJÁVAL SZEPTEMBERI ZÁRLATTAL nem lesz hátralékban.

A gyermek osztályaink ügykezelőit szeretettel kérjük arra, hogy a névsort pontosan nézzék át, hogy az esetleges félreértéseket, tévedéseket szeptember előtt eligazíthassuk.

Azok a gyermek tagok, akiknek A-J, B-J, C-J kötvényük van, szinte kapnak osztalékot, ha kötvényük múlt évi zárlattal már három esztendős volt s szeptemberi zárlattal nem lesznek hátralékban. Ezek a tagok osztalék cimén ugyanazt az összeget kapják — mint amit az elmúlt évben kaptak.

Hughes Store, a nagy komponista, befejezte nagy szimfóniáját, amelyre már régóta várt az egész zenei világ. Találgatták, melyik zenekarral mutattatja be s a dicsőségért versengő zenekarok közt nagy volt a csalódás, mikor a mester úgy határozott, hogy nagy müvét az oklahomai városi zénekarral játszatja először. Legjobban maguk az oklahomaiak csodálkoztak. Jó zenekaruk volt ugyan és néhány igazán kitűnő muzsikusuk, de hogy ilyen szerencsében legyen részük, hogy a nagy Hughes Store remekművét ők mutathassák be a világnak, igazán nem remélték.

És elérkezett a nagy pillanat. Félig elsötétitett színházban ültek a muzsikusok, a készülő nagy esemény várakozásának feszült izgalmával. És végre a kis ajtón keresztül belépett Hughes Store, a nagy komponista, korának legnagyobb muzsikusa.

— Remélem, meg fogják egymást érteni — mondta barátságosan s kezébe vette a karmesteri pálcát.

— Sok szépet hallottam önökről s mivel ebben a városban arattam első diadalomat, szívügyem lett, hogy itt hallják először uj alkotásomat.

Lélegzetnélküli csend uralkodott. A padokban tiszteletteljes meghatottsággal, az államok leghíresebb kritikusai ültek. És mikor eláradtak a teremben az első akkordok, mintha csak az angyalok zenéltek volna égi hárfákon.

Az első tételt, egy allegro furiosot, egészen jól játszotta a zenekar. Még maguk az eklahomaiak is csodálkoztak. És következett a második tétel, az andante cantabile. A mester meglengette a karmesteri pálcát s látszott az arcán, hogy egész lelke beleolvadt a zenébe. Most egy fojtott melódia következett, halkan, sejtelmesen, remegve. S a csendbe hirtelen csak belevágott egy n a t a 1 m a s nagydobütés.

Hughes Store elhalványodott. De csak egy pillanatra. Aztán egész arcát elöntötte a boldog mosoly. Mikor vége volt a szimfóniának, a mester a nagydoboshoz lépett, Hubert Mac Callyhoz:

— Az egész időn keresztül kinzott a gondolat — mondta, — hogy ezen a helyen hiányzik valami, ön azonban eltalálta. A nagydobütés volt. Fel fogom venni a partitúrába s elnevezem Mac Cally nagydobütésnek.

A kritikusok őrjöngtek lelkesedésükben és Mac Cally neve villámgyorsan járta be az államokat. Meghívták a Metropolitan-operához és egy esztendőn belül híresebbé lett a legkiválóbb tenoristáknál is. Csak, mint a “zseniális muzsikusról” beszéltek róla.

Az egyik oklahomai kocsmában — mikor Mac Cally, mint már világhírű zenész, meglátogatta szülővárosát — Mac Cally együtt ült legjobb, legrégibb barátjával, volt iskolatársával, aki tudta, hogy Mac Cally csak nagyon közepes muzsikus.

— Tulajdonképpen, hogy jutottál annak a nagydobütésnek zseniális gondolatára, ami olyan híressé tett? — kérdezte a régi barát Mac Callyt.

Mac Cally nagy ívben köpte ki rágógumiját:

— Zseniális? — vigyorgott. — Lehet. De az a nagy sárga légy, ami már negyedik napja kinzott bennünket, pont abban a pillanatban ráült a nagydob bőiére. Elfutotta szememet a vér s lecsaptam rá ...

100 ÖZVEGY MENYASSZONYOK

leteddel is, különben szétloccsantom nyomorult agyvelődet.

Marini akadozva kezdte, de később megindult a nyelve kereke. Apróra elmondta mindazt, amit az előtte való éjjel látott és hallott. Mialatt beszélt, Zsuzsánnának az arca percenként változott. Boldizsár egyre vadabb hahotázással kacagott.

— A cédájával főzte ki, hogy vérünket ontatja! — dörögte az ajkát rágva.

Zsuzsánna a kezét tördelte. Menteni akarta Zsigmondot, hogy csillapítsa Boldizsárt.

— Haragjában dul-ful csupán. A dühét csillapítja csak ezzel a bosszús fenyegetődzéssel.

Marini közbeszólt.

— Úrnő, én láttam az arcát — figyelmeztette Zsuzsánnát, hogy ne áltassa magát hiú reményekkel Zsigmond irányában.

Zsuzsánna erejét akarta venni a bizonykodásának.

— Sötét volt, nem jól láttad.

— Hallottam a hangját.

— Suttogva beszélt, nem jól hallottad.

— Elvégezte, hogy leüttet minden makacs fejet.

— Nem szivéből beszélt, de ha abból szólt is, hol vagyon hatalma ilyen büntevéshez?

— Az akarat a legnagyobb hatalom.

— ő akaratlan és állhatatlan.

Boldizsár az ajkát rágta.

— Ne védd! — horkantott. — Ha fogadkozott, hát akkor megteszi. Ennek az elvetemültnek a hóhér a cimborája. Ez már Ízlelt egyszer vért. Ha megint rájön a szomj, akkor most nem serleggel, hanem dézsával űrit. Testvér vért ellenség vérével keverve, hogy veszett dühödtté részegüljön tőle.

Zsuzsánna vergődve tördelte a kezét. Lelke nyugalma, titkos reménykedés, távolban remegő hite egyszerre összeomlott. A halál lehelletét érezte minden tagján. Már csak öt nap választja el őket Péter-Pál ünne-ÖZVEGY MENYASSZONYOK

mében a babonás ijedelmet és sietett elnyomni a veszedelmes kisértetet. Kislányos durcáskodással duruzsolta:

— Minek kérdez tőlem kegyelmed ilyeneket?

Boldizsár forró hangon suttogta:

— Azért, mert szeretlek,

Zsuzsánna szemérmesen hozzásimult.

— Szeret kegyelmed, én is szeretem kegyelmedet. Minek akkor erről örökké a beszéd?

Feleletet gyöngéd karolást várt, de a férfi karja nem mozdult ölelésre. Arca egyszerre elborult, szivében feltört a nehéz indulat.

— Az imént kérdeztelek, de nem feleltél, — mondta komoran.

Zsuzsánna ügyelt, hogy el ne árulja valamiképpen magát.

— Mit kérdezett kegyelmed?

— Tudod.

— Nem tudom.

Boldizsár a száját nézte. Milyen lágy, milyen forró ez az ajak, mégis milyen kemény és milyen hideg. Beszédes és néma egyszerre. Piros akkor is, ha hazug szót mond.

Megemelkedett, hogy elébe álljon a leánynak, a vállára tegye a kezét, a szemén keresztül letekintsen egészen a lelke legfenekére, de ebben a pillanatban mgzörrent mögöttük a kavicsos kerti ut.

Péterke, a kis Gálffy-árva jött futva az udvarház felől.

— Téged kereslek, ifjasszony, — lihegte, amikor odaért hozzájuk.

Zsuzsánna azt hitte, apjaura hivatja.

— Vendégek érkeztek, Péterke?

A gyerek Boldizsárra pillantott. Akadozva felelte:

— Azok ...

Zsuzsánna látta, hogy nem mondott igazat.

— Asszonyanyám szalajtatott értem? — folytatta, hogy bátorságot öntsön a fiúba.