Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-11-13 / 46. szám
1941 November 13 Verhfwayali Lapja Il ik CHdal v LITTLE JULIUS SNEEZER BT BAKEB WELL— L NEARIS AtL I THEM! HEROES OF SPORT By BILL ERWIN several yeare. aqo- LEO R FLYNN.FOXY MANAGER SENT FORHIG'BOY' EMIL PULUSO— AMO THE FOLLOWING SCENE TOOK PLACE.USTEN.EMIL, \ GOT A GUCKER NAKED SARRON DOWN IN ft -T BIRKONGHW-GO POINN H «iäiP® AN> PIN HIS EARS 1 8 ack 1 y~~r~ i THEN A CERTAIN PETE REILLY OF NEW YORK WHO MANAGED A NATIONAL BOXING- ASSOCIATION CHAMP, NAMED FREDDIE M1LLETA, GOT INTO A FUSÄWVTHTHE H-V. BOEING- COMMISSION— r FINALLY, REILU/ CONSENTED TO THEIR.TERMS AND AGREED TO,DEFENDTHE TITLE- IN a MATCH WITH PETEY SARRON IN BOUT STARTED THINGS-----PETEY WENT UPUP- UP LEAVING IN ITS WAKE A SWELL BOXING RECORD 40 TÉKOZLÓK zével a zubbonya alját szorongatta, azután keserű vonás rajzolódott a szája szögletére. — Hát te ilyen vagy! — mondta ki félig hangosan. Csodálkozás és föllobbanó gyűlölet vegyült a hangjába. Takács Sári megállt ott a Vasas Szent Péter utca sarkán s csak akkor láthatta János, hogy nem is egyedül van. Előbb csak annyit vett ki, hogy valami katona, azután ráismert az egyik tejfelesszáju, hencegő önkéntesre. Lehet, hogy eddig se szívlelhette valamiért, de most hogy ott látta bizalmasan összehajolva beszélgetni a lány mellett, meg tudta volna folytani. Szinte megsemmisülve s büszkeségében erősen megbántva állt ott s nem tudta mit csináljon. Amazok visszaléptek az utcába. János azt hitte, hogy elmennek, de utána csakhamar előtűnt ismét Sári vékony karcsú alakja. Most már egyedül jött és sietve kerülgette az előtte hullámzó tömeget. János még mindig nem mozdult, azután hirtelen elhatározással ő is visszafordult. Igyekezett, hogy megelőzhesse a lányt. Úgy tett, mintha semmit se látott volna. Mintha ott állt volna azóta türelmetlen várakozással. — Jaj már úgy siettem, — lihegte a leány valóban elfulladva, mikor megpillantotta Jánost a Mars tér sarkán. — Ugy-e elkéstem egy kicsit most? Dehát olyan rettenetes is mikor az embernek állandó kifogásokkal kell otthon áltatni az apját. Meg egy kis dolgom is akadt. — Tudom, — bökte ki János elfolytott dühtől reszketve, de a lány megütközését, rémülten kutató pillantását látva, azonnal észrevette, hogy igy elárulta magát, hát kényszeredetten nevetni kezdett. — Hát nem hiszed? — kérdezte Sári. — Dehogynem — hazudta János, — csakhogy nekem már minden perc nagyon hosszú, amit nem veled tölthetek. Mindig itt szeretnélek látni magam mellett, osztán átölelve tartani azt a karcsú szép derekadat. A lány nem vette észre a szavaiban bujkáló kese-TÉKOZLÓK 37 szerencsének, vagy minek, hogy éppen egy ilyen kellemetlen eset miatt talál rá. — Ugy-e maga nem szegedi — kérdezte a lány, mikor csakugyan odahuzódtak a kőkerítés mellett levő orgonabokor mögé, amelyek zsenge, széles leveleivel jótékonyan elföldte őket minden kutató szem elől. — Melyik kaszárnyában lakik? — kérdezte megint a lány, nem is várva meg a választ előbbi kérdésére. — A marstériben. Ott laktam, de most már nem vagyok ott. — Nem? ' — Jobb igy — vallotta János, mintha, nagyfontosságu dologról tenne kijelentést és elmondta mindjárt, hogy Boldogfalván, ahonnan katonának hívták, nem is járt azóta és hogy már kezdi megszokni a várost. A leány nagy, élénk szeme rátapadt a beszélőre s János úgy érezte, darabokra boncolva áll itt ez előtt a különös idegen lány előtt, aki úgy kikérdezte, már mint valami rendőrfőkapitány. Nem látta tisztán sem a lány, sem a maga helyzetét. Boldog volt, hogy fölszabadult egy véletlen eset kellemetlen következményei alól s általa ilyen kellemes ismeretségre tett szert. Miért is zárkózna el? Panni miatt? Egy kis belső megmozdulást érzett erre, de azzal vigasztalta magát, hogy semmi rossz se lehet abban, ha elbeszélget néha mással is és megismerkedik egy kicsit ezzel a behemót nagy várossal. Mikor végre mégis bucsuzásra került a sor, kezet fogtak. János megmondta a nevét: — Erős Jánosnak hívnak. — Engem meg Takács Sárinak. Egymásra mosolyogtak: — Aztán remélem, nem félsz annyira az apádtól, hogy néha ne találkozhassunk! — mondta János tréfásnak szánt szavakkal, de azért nem mulasztotta el szemrehányással illetni magát, mikor már kívül volt az utcán. Nem, ezt mégse szabad lett volna. Mit szólna
