Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1941-07-17 / 29. szám

VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 JULIUS 17. NO. 29. SZA.

CSENDES A TÓ

Irta TARNÓCY ÁRPÁD

MINDEGY: hol, merre háborúznak, mig a szerelmek el nem múlnak és a csillagok belehullnak, — ae én szivemben... csendes a tó.

Mindegy: hány millió a sáska s a patronos katonatáska, amig a lánynak akad párja, az én szivemben csendes a tó.

Csendes, ahogy a lelkem csendes, mert az örök isteni csend ez és ember, sáska híjába zug, — az én szivemhez csendes az ut.

Jöhet hajó, jöhetnek vészek és feltúrhatják az egészet, csak a trillázó rigót hívom — s egy madárfüttyel elsimítom.

És estére, avagy hajnalra, rajta már az élet nyugalma, a szép árnyéka, a béke halma, — mert a szivemben... csendes a tó.

DE AZ, aki árván jön hozzám, úgy jön, mint a fekete orkán, befelhőzi mosolygó orcám — és a szivemben... reszket a tó.

Mindegy: hol, merre cseng a béke, szent harang és kenyeres kéve, nap arannya vagy csillag fénye, — az én szivemben reszket a tó.

Reszket, ahogy a lelkem reszket, ahogy a fények árnyak lesznek s ahogy a lánysziv evez árván legénytelen tavak magányán;

menekül egyszál evezővel, egy félarasznyi temetővel, néhány szűk évvel, egy bus névvel — s a hervadozó szerelmével.

És a jó csendek mind elmúlnak, mert a bánatok belehullnak, mert a csillagok belefutnak — s az én szivemben... reszket a tó.

KIT NE ÉRNE EL A VÉGZET?

Nincs kivétel, nincs előle menekülés, mindenkit elér a végzet, — népeket, nemzeteket, embereket. Nincsenek előtte nagyságok, parányok vagy világűrben uszó-forgó égitestek, amelyeken be ne teljesülne ami felőlük elvégeztetett.

Nem vitatom, hogy maga az öröktermészet olvassa-e ránk ilyenkor megmásíthatatlan törvényét, vagy a mérhetlen hatalmú és intézkedéseiben emberi ésszel fel nem érhető isteni akarat teljesül; de egy bizonyos, hogy ellene nincs hová apellálnunk.

Hogy az ember kétségbeesetten őrültté nem gyötrődik a végzetnek kérlelhetetlen voltát ismerve, annak bizonyára az a forrása, hogy hinni tud olyan elméletekben, amelyekből azt a meggyőződést meriti, hogy még a halál formájában jelentkező végzet sem teljes megsemmisülés.

Bizalma van a jövőben, hisz a jónak jutalmában s természetes ösztöneit követve gondját viseli azoknak is, akik körülötte sarjadzanak, akik nyomába lépkedni rendeltettek.

A jövendőbe vetett hite, a jelennek elfoglaltsága uralkodik az ember felett s ha néha döbbenve meg is áll a sorsnak csapásait érezve, akkor sem a végzet előfutárját látja benne és nem törik meg, hanem harcot kezd annak mostohasága ellen.

Ezek a harcok kimerítők és erőt kívánók. Le is rogynának az ütések súlya alatt sokan, ha az észnek sugalata rá nem vezette volna már régebben a gyöngébb embert arra, hogy védekezés okából összefogjanak.

Világos bizonyitéka a fentebb elmondottaknak a mi összefogásunk, — maga a Verhovay Segély Egylet.

Nekünk, idevándorolt magyaroknak a végzet adta kezünkbe a vándorbotot s a fejünk felett suhogó sorsnak csattogásából nagyon is ki tudtuk venni mi ostorhegyre kerültek, hogy a saját elnyűtt bekecsünk nem soká oltalmazhatja hátunkat, a szaporán pattogó ostorhegynek vágásai ellen, összefogtunk hát s egymáshoz húzódva sikeresebb volt a védekezés s türhetőbb a sorsnak mostohasága.

ötvenöt évvel ezelőtt történt az első kézfogásunk s ma már a legnagyobb Amerikai-Magyar intézmény fejlődött ki abból az akaratból, ami annak a kézszoritásnak erejét megadta.

Akkor még a lutrinak szerencséjével összevegyitett boszorkányosságnak véltük az életbiztosítást s magunk szabtuk meg nemcsak azt, hogy mit várunk a biztosítás révén, de azt is, hogy mit fizetünk érte.

Igaz, hogy ment is a mi biztosítási üzletünk minden különösebb erőlködés nélkül, de nagyon nagy szerencsénk volt, vagy helyesebben a végzet maga tartotta meg az Egyesületet attól, hogy az is el nem ment.

Ma már tudományos alapon, ismert igazságokra támaszkodva áll és tölti be rendeltetését az Egyesület mint biztositó és működésének határait matematikai következtetések vonják meg. Hogy mennyire helyesek azok a nivellálások, amelyek az orvosilag megállapított élethosszuság s a helyes vagyonbefektetések eredményeire támaszkodnak, azt legjobban igazolja az, hogy sem a járványos betegség idején, sem a pánikot okozó depresszió alkalmával veszedelembe az Egyesület nem került.

Ez a beigazolt szilárdság kell, hogy bizalmat keltsen azok között, akik a modern társadalmi rendszernek keretében az életbiztosításnak szükségét beismerik és azok között is, akik tudják ugyan, hogy a biztosítás jó és kívánatos, de annak megszerzését odázzák, halogatják.

Mindenkit elér a végzet, csak azt nem tudhatjuk, hogy mikor. Az volna tehát az okos és következetes, ha idejekorán elkészülnénk arra a védelemre, amelyet hozzátartozóinknak örökülhagyni óhajtunk.